Nem kívánt álom - 26. rész

26. FEJEZET: MAGÁNY

Megnéztem az üzeneteimet. Kaptam egyet Nicotól:

„Szia baby! Felszállt a gép, minden oké. Próbálok aludni, de nem megy. Remélem veled is minden oké. Ne szomorkodj, hamarosan találkozunk. Szeretlek!”

Jött egy Nataliától is:

„Szia Kim! Kitartás! Nem akarok bunkónak tűnni, de ne felejtsd el a keddi fotózást. Puszi”

Egy apától:

„Beszélnünk kell Kimberly! A veszekedésről és másról is. Majd átmegyek valamelyik nap.”

És végre Roxie is írt:

„Szia Kim! Bocsi, hogy nem vettem fel a telefont és, hogy nem válaszoltam, de nem vagyok a városban. Ha hazaértem, átmegyek hozzád! Puszi”

Örültem, hogy Nico írt, válaszoltam is neki. Natalia üzenetén nem lepődtem meg. Nem tudom, apa mit akarhat, de jó lenne újra beszélni a szüleimmel.

De Roxie-nak valahogy nem hittem. Este átmentem hozzá, másnap meg már nem volt a városban… Nem is említette, hogy elutazik. Lehet, hogy csak próbálja összeszedni magát a beszélgetésünkre…

Próbáltam elterelni a gondolataimat Nico hiányáról, ezért elmentem vásárolni. A szomorúságra nálam a vásárlás a gyógyír!

Sokat elkölthettem délután, de nem érdekelt. Úgy gondoltam, hogy ha sok pénzem van, akkor arra költök, amire akarok.

Este inkább egyedül maradtam otthon. Filmeztem, közben válaszoltam egy-két rajongói e-mailre, és csaptam egy egyszemélyes wellnesspartyt.

Kb. éjfélkor aztán megcsörrent a telefonom. A kijelző Nico nevét mutatta.

- Szia szívem! – szóltam bele boldogan a telefonba – Hogy vagy? Hogy utaztál? A szállodában vagy? Amúgy egyáltalán melyik városban vagy? – zúdítottam a kérdéseket a szerelmemre.
- Szia Kim! Nyugi, egyszerre csak egy kérdést! – nevetett Nico.
- Ja, bocsi. – nevettem el én is magam – Akkor legyen az, hogy hogy utaztál?
- Minden rendben volt. Még aludni is tudtam egy kicsit. Amúgy Angliában vagyok a Mercedes gyárában. Szerdán utazom Németországba, a verseny helyszínére.
- Aha, értem.
- És mi van veled? Ugye nem sírtál?
- Persze, hogy sírtam Nico. De vásárolgattam egy kicsit, és szerencsére már nincs olyan rossz kedvem. De ha ma este lefekszem aludni, akkor az lesz, mert nem fekszel mellettem az ágyban. - szomorodtam el.
- Tudod, hogy legszívesebben ott lennék az ágyadban.
- Tudom, de ez most nem lehetséges.
- Sajnos. De majd pénteken! Amúgy sikerült elérned Roxanne-t?
- Igen, végre válaszolt! Vagyis csak egy sms-t írt. – tettem hozzá unottan.
- Tényleg? Ez már haladás! Mit írt?
- Azt, hogy nincs a városban, és majd átjön hozzám, ha hazajött. De szerintem hazudik! Tegnapelőtt 7-kor, mikor átmentem hozzá, még otthon volt.
- Nem is említette, hogy elutazik?
- Nem! – vágtam rá – Pedig mindent megbeszélünk egymással! Ezért gondolom azt, hogy csak azért mondta azt, hogy nincs a városban, hogy ne kelljen beszélnünk.
- De előbb-utóbb úgy is kell. Nem mondhatja azt örökké, hogy nincs a városban.
- Tudom, de lehet, hogy csak össze akarja szedni magát.
- Vagy ki akarja találni, hogy mit hazudjon.
- Az is lehet. – sóhajtottam – De miért lett ez a barátságunkból? Ez is Jon miatt van.
- A pasik nem szeretik, ha felültetik őket. Az én véleményem még mindig az, hogy Jon áll a dolog mögött. Persze tudom, hogy Roxie is hibás, de lehet, hogy csak beleesett Jon csapdájába.
- Nem tudom, remélem, hogy igazad van. Nem akarom, hogy rámenjen a barátságom, de ha igaz, hogy volt köztük valami, még ha csak Jon bosszúja is volt, akkor sem tudok többet megbízni Roxie-ban. Legalábbis még hosszú ideig nem. Főleg így, hogy arra sem képes, hogy odaálljon elém, és vállalja a felelőséget a tetteiért.
- Megértelek.

Ezután kb. hajnali 2-ig beszélgettünk, majd elmentünk aludni. Niconak másnap a gyárba kellett mennie, hogy egyeztessen a mérnökeivel a fejlesztésekkel kapcsolatban.

Nagy nehezen sikerült elaludnom. Másnap reggel 7-kor a csöngőre ébredtem. Fogalmam sem volt, hogy ki lehet az. Felvettem a köntösömet, mivel amúgy csak egy top és egy bugyi volt rajtam. Kómásan, kócos hajjal lementem, és kinyitottam az ajtót.

Kicsit leblokkoltam, mikor megláttam, hogy ki állt az ajtó előtt…