Egy éjszaka ajándéka - 23. rész

Sziasztok! Sajnos a mai verseny sem úgy alakult Nico számára, ahogy kellett volna, és szörnyű volt nézni, hogy a Mercedes versenytempója egyelőre milyen rossz. Szívesen mondanám azt, hogy "Na majd a következő versenyen!", de nem hiszem, hogy pár hét alatt olyan sokat tudnának fejlődni. :( Pedig Nico már nagyon megérdemelné a jó eredményeket. De hogy valami jót is mondjak, hoztam egy új részt. :) Jó olvasást hozzá! Puszi! <3

Eric nem bírt nyugodt maradni a Forma-1 kezdetéig, és ötpercenként kérdezgette, hogy eljött-e már a megfelelő idő. Nekem közben beugrott, hogy ha én tegnap az egyik versenyzővel randiztam, akkor valószínűleg ma nincs időmérő. Vitaly csak nem utazta volna át fél Európát azért, hogy pár órát velem tölthessen…legalábbis nagyon reméltem.

Így hát utána néztem a dolognak a TV újságban, és nagy kő esett le a szívemről, amikor megláttam, hogy igazam van.

- Szívem, ma nincs Forma-1. – mondtam Ericnek – Csak a jövő héten lesz.
- De Pepe azt mondta az oviban, hogy ma lesz. – erősködött a fiam.
- Akkor Pepe rosszul tudta. Tudod, a legtöbb verseny között két hét különbség van. – magyaráztam.
- Pedig már úgy beleéltem magam. – szomorodott el Eric.
- Igen, észrevettem. – mosolyogtam – De van egy ötletem! Most nyílt meg a játszóház az új plázában. Szeretnéd, hogy elmenjünk?
- Igen!!! – jött lázba Eric szinte jobban, mint korábban a Forma-1-től.

Ekkor azonban hirtelen csengettek. Fogalmam sem volt, hogy ki lehet az, de az első ötletem az volt, hogy talán Carlos jött át meglátogatni minket. Amikor azonban ajtót nyitottam, majdnem dobtam egy hátast a döbbenettől.

- Vitaly! – habogtam – Szia! Mi járatban vagy erre?
- Szia Catalina! – köszöntött mosolyogva – Törölték a járatomat, így gondoltam együtt tölthetjük a mai napot, ha nem bánod.
- Az az igazság, hogy… - kezdtem volna bele a magyarázkodásba, ugyanis Vitaly túl közel járt ahhoz, hogy megismerje életem egy részét.
- Ki az, anya? – jött oda Eric.

Ez volt az egyik olyan jelenet, amitől a legjobban tartottam azóta, hogy megismertem Vitalyt. Eric érdekében nem akartam, hogy a srác, akivel randizom tudomást szerezzen arról, hogy van fiam. Vagyis persze elmondtam volna neki, ha komolyabbra fordul a dolog köztünk, de az nem éppen most lett volna.

- Anya? – döbbent le Vitaly – Nem beszélek spanyolul, de ennyit megértettem.
- Igen, ő a fiam, Eric. – mondtam el, ha már úgyis kiderült.
- Szia Eric! Vitaly Petrov vagyok. – mondta neki angolul, amiből persze a fiam egy szót sem értett – Nem beszél angolul, ugye? – esett le neki hamar.
- Öt évesen még nem. – nevettem – De ha már ennyi minden kiderült, gyere csak be!
- Köszi. – felelte Vitaly, majd mindhárman a nappaliba mentünk, és leültünk a kanapéra.
- Eric, nem mész fel játszani? Én beszélgetek kicsit a vendégünkkel, és utána csatlakozom hozzád. Úgy jó lesz? – szóltam a fiamnak.
- Aha. De siess! – felelte Eric, majd a szobájába ment.
- Szóval van egy fiad… - mondta ki az előbb megtudottakat Vitaly.
- Ha emiatt nem akarsz randizni velem, megértelek…- kezdtem bele.
- Hülyéskedsz? Nekem még így is tetszel. – vágta rá.
- Jó ezt hallani. – mosolyodtam el.
- És ki az apja? – tette fel Vitaly azt a kérdést, amit nagyon nem akartam hallani.
- Meghalt…évekkel ezelőtt. – hazudtam neki ugyanazt, mint korábban Niconak.
- Sajnálom. Nehéz lehet egyedül nevelni Őt.
- Igen, de szerencsére kapok segítséget. Tegnap is a barátnőm jött át vigyázni rá, míg veled voltam.
- Szóval nem a lakótársadé volt az a kocsi, és nem is neki főztél vacsorát?
- Nem. – hajtottam le a fejem bűnbánóan – Sajnálom, hogy hazudtam, csak féltem, hogy hogyan fogod kezelni, ha megtudod, hogy van egy gyerekem. És ami még fontosabb, nem akartalak bemutatni Ericnek addig, amíg nem válik komollyá a dolog kettőnk között. – vallottam be.
- És szeretnéd, hogy komollyá váljon? – kérdezte Vitaly.
- Ezt hogy érted?
- Szeretnéd, ha egy pár lennénk?
- Ha neked nem gond Eric, és nem haladnánk túl gyorsan, akkor igen. – feleltem – Mióta Eric megszületett, nem nagyon jöttem össze senkivel, így kicsit kiestem a ritmusból, ráadásul neked sem lehet könnyű randizni.
- Nekem a Forma-1 volt az a tényező, ami miatt hanyagoltam egy ideig a randizást. Úgy gondoltam, hogy jobb, ha a karrieremre összepontosítok, és nem hagyom, hogy a csajok elvonják a figyelmemet. De talán most mégis engedek a kísértésnek… - eresztett egy szívdöglesztő mosolyt felém.
- Nem is tudom, Vitaly. Forma-1-es versenyző vagy. Nem akarom kitenni a fiamat a média támadásának. – bizonytalanodtam el.
- És képes vagy emiatt lemondani a boldogságról? – nézett mélyem a szemembe – Figyelj Catalina! Alkut ajánlok neked. Gyertek el valamikor hozzám Angliába, és megtapasztalhatod, hogy milyen érzés mellettem lenni.
- Ez nem hangzik rosszul. Csak az a baj, hogy én dolgozom, Eric pedig oviba jár.
- Ericnek nem muszáj oviba mennie, hiszen az nem olyan, mint a suli. Te pedig biztos ki tudsz venni pár nap szabadságot. Ha meg húzná a száját a főnököd, majd kijátszom nála a „Forma-1-es versenyző vagyok” kártyát. – mosolygott Vitaly.
- Szerencsére nagyon jóban vagyok a főnökömmel, úgyhogy nem hiszem, hogy nem engedne el.
- Akkor meg nincs is miről beszélnünk. – vágta rá – Akkor benne vagy a dologban?
- Igen. – feleltem végül egy sóhaj kíséretében – De komolyan nem gond Eric?
- Nem. Még nem volt olyan barátnőm, akinek gyereke volt, de nem hiszem, hogy ez nálunk probléma lenne.
- Köszönöm. – mentem oda hozzá, és öleltem meg – Annyira jó, hogy ilyen jól fogadtad a dolgot. Pedig nagyon aggódtam, hogy ez esetleg közénk állhat…bár furcsa olyanról beszélni, hogy közénk. Még csak egyszer randiztunk.
- De sokszor fogunk még. – felelte Vitaly mosolyogva.

Mélyen egymás szemébe néztünk, majd azt vettem észre, hogy Vitaly a derekam köré fonja a karjait, és gyengéden közelebb húz magához. Pár másodperc múlva az ajkait az enyémeken éreztem. Ez volt az első csókunk, és bevallom, nagyszerű volt. Teljesen el tudtam magam engedni, és habár viszonylag hosszú ideig tartott, nekem csak egy pillanatnak tűnt…egy csodálatos, felejthetetlen pillanatnak, ami valami új kezdete lehet.

- Most már tudom, hogy nem lesz baj. – szólaltam meg a csók után.
- Reméltem, hogy meggyőzlek. – nevetett Vitaly.

Az első csókot még sok újabb követte.

Catalina ruhái:

Elkerülhetetlen szerelem - 55. rész

Családi terror

Pár percig mindketten csendben voltunk. Pedro nem nagyon akart beszélni, én pedig hagytam, hogy összeszedje, és aztán szóra bírja magát.

- Ha időben szólok a szüleimnek arról, hogy Helena kiszökött, talán még mindig élne. – szólalt meg egyszer csak.
- Kiszökött? – értetlenkedtem – A nővéred 30 éves volt. Ennyi idősen csak volt önálló élete és akarata. Nem volt már gyerek, hogy a szüleitől függjön.
- Tudja, apám egy nagyon szigorú ember. – felelte Pedro – Habár Helena már rég nagykorú volt, még mindig apám parancsolt neki.
- És anyukád nem tett ez ellen semmit? – kérdeztem.
- Nem tehetett. Egy hagyománytisztelő, vallásos család vagyunk. Anyám elfogadta, hogy a férfi irányítja a család életét…megértem Helenát, amiért el akart menni.
- Tényleg nem tudod, kivel mehetett el aznap este? Nem láttad esetleg a kocsi rendszámát, vagy a sofőr arcát? Semmi olyat, ami segíthet, hogy rájöjjünk, hogy ki lehet az?
- Sajnálom, de nem. – hajtotta le bűnbánóan a fejét Pedro – Az én hibám lesz, ha nem kapják el Helena gyilkosát.
- Ne mondj ilyet, Pedro! – simogattam meg bíztatásképpen a karját – Már így is sokat segítettél.
- Komolyan?
- Igen. Nem tudod véletlenül, hogy hol van apukád?
- Éppen dolgozik. – felelte – De kérem, ne mondja el neki, hogy beszéltem róla! Hatalmas büntetést kapnék, ha kiderülne a dolog.
- Megígérem, hogy nem keverlek bele. – válaszoltam komolyan – És ha szükséged lenne segítségre, hívj nyugodtan! – adtam át neki a névjegykártyámat.
- Köszönöm. – jelent meg először egy halvány mosoly a fiú arcán.

Magára hagytam Pedrot, hiszen biztos szüksége van az egyedüllétre, és arra, hogy megpróbálja túltenni magát a nővére halálán. Mikor visszamentem a földszintre, JJ még mindig Mrs. Salasszal beszélgetett.

- Sikerült beszélned Pedroval? – kérdezte JJ, mikor meglátott.
- Igen. Kiderítettem pár dolgot. – feleltem – Úgyhogy mehetünk is az irodába.
- Rendben. – válaszolta – Köszönjük az együttműködést, Mrs. Salas.
- Nincs mit. Kérem, kapják el a lányom gyilkosát. – kérte a nő.
- Minden tőlünk telhetőt megteszünk. – ígértem meg.

A rendőrségig vezető úton JJ-vel természetesen az ügyről, és főként a Salas családról beszélgettünk. Szörnyű belegondolni, hogy milyen lehetett szegény gyerekek élete. Az apjuk szinte terrorizálta őket, Helena 30 éves korában sem viselkedhetett felnőttként.

- Nem tudom, hogy annak, hogy Helena apja egy ilyen szörnyű alak, mi köze lehet a lánya halálához. – mondta JJ.
- Ha kiderül, hogy tényleg egy sorozatgyilkosról van szó, akkor lehet, hogy egy olyan fajta követi el a gyilkosságokat, aki úgy gondolja, hogy ezzel segíthet a rászorulókon. Mindenképp meg kell vizsgálni a többi áldozat családi hátterét is. – feleltem.
- Rendben. Azonnal megteszem, ahogy az irodába értünk. – válaszolta JJ – Amúgy kérdezhetek valamit?
- Persze.
- Minden rendben van közted és Reid között? Mintha kicsit feszült lenne a légkör újabban kettőtök között.
- Összevesztünk egy kicsit tegnap. – vallottam be - Mikor meg tudtuk volna beszélni a dolgot, jött ez az ügy, így egyelőre várnia kell a beszélgetésnek.
- Értem. De ne hagyjátok, hogy a magánéletetek a munka rovására menjen.
- Ha hagynánk, akkor nem derítettünk volna ki máris valamit. – feleltem.
- Igazad van.

Nem sokkal később meg is érkeztünk a helyi rendőrséghez. Megkerestük a többieket, akik éppen az aktákat vizsgálták.

- Sikerült valamit kideríteni? – kérdezte Hotch.
- Azt hiszem. De szükségünk van némi kutatásra. – feleltem.
- Csak nyugodtan. – válaszolta Hotch.

JJ elkezdett telefonálgatni, én pedig belemélyedtem a többi gyilkosság aktáiba. Próbáltam összefüggést keresni, de mielőtt bármit is találhattam volna, megjelent Spencer.

- JJ nem rég kiderítette, hogy a gyilkos az összes áldozattól elvett valami személyes tárgyat. Rita Salvadortól egy nyakláncot, Esperanza Vegától egy gyűrűt, Raquel Penától egy hímzett zsebkendőt, Carla Rosától pedig egy medált.
- Szóval tényleg ereklyéket gyűjt az áldozataitól. – sóhajtottam.

Ekkor megjelentek a többiek, így hozzáláthattunk az eddig megtudottak átbeszéléséhez.

- Alyssa, mit tudtatok meg JJ-vel? – kérdezte Hotch.
- Úgy gondoljuk, hogy Helena Salas apja terrorizálja a családját. Sikerült szóra bírnom Pedrot, Helena öccsét, aki elmondta, hogy a nővérének 30 éves kora ellenére sem lehettek önálló döntései. Az apja úgy kezelte őt, mint egy gyereket, akit meg kell nevelni. – magyaráztam.
- Talán a gyilkos tudta ezt, és úgymond segíteni akart Helenának? – vetette fel Morgan.
- Pont ezt próbáljuk kideríteni JJ-vel. – válaszoltam.
- Rendben. Morgan, ti mit találtatok a helyszínen? – kérdezte Hotch.
- A tettesnek a levágott hajtincsen és az elvett személyes tárgyakon kívül nincs más jellegzetes szokása, ezért a helyszínen sem találtunk túl sok mindent. – felelte Morgan.
- Semmi DNS, hátrahagyott holmi, vagy bármi más, ami elvezetne minket a gyilkoshoz. – tette hozzá Prentiss.
- Ezzel szemben kicsit furcsa volt, hogy még az első négy áldozatot leszúrták, Helena Salast fejbe lőtték. – szólalt meg Rossi.
- Miért változatott a gyilkos hirtelen a módszerén? – kérdezte Spencer.
- Biztos volt rá oka. – válaszoltam.

Hosszú órákig beszélgettünk még az ügyről, hiszen attól féltünk, hogy a gyilkos bármelyik percben újra lecsaphat.

Egy éjszaka ajándéka - 22. rész

Sziasztok! Talán a hosszú hétvégének, vagy csak a nagy szívemnek hála máris itt az új rész. :D A verseny elég rosszul sikerült Niconak, de biztos vagyok benne, hogy egyelőre nem tudta megmutatni, hogy mire is képes. De legalább van okom az örömre, ugyanis a blogom látogatottsága már több, mint 20000. :)) Hatalmas köszönet jár ezért nektek! Nagyon szeretlek titeket! :) Jó olvasását a részhez! Puszi! <3

Tényleg nagyon jól éreztem magam Vitalyjal, így reménykedtem benne, hogy lesz még esélyünk randizni. Abba, hogy mi lesz, ha komolyabbra fordul a dolog, még nem gondoltam bele. Végül is Ő egy híres Forma-1-es versenyző, de közben a fiam apja is az, és ez kissé aggasztani kezdett. De próbáltam nem erre gondolni, hiszen miért aggódjak valami olyan miatt, ami egyelőre be sem következett teljesen.

Azt hittem, hogy szívrohamot kapok, mikor egyszer csak megjelent előttem Victoria a sötétben.

- Úristen! Ne lopakodj! – kaptam a szívemhez.
- Bocsi. – felelte nevetve – Na de mesélj, mi volt!
- Nagyon jól éreztem magam. – jelent meg egy széles mosoly az arcomon.
- Menjünk le a nappaliba, és mondj el mindent részletesen! – húzott Victoria maga után.

Készítettem egy kis teát, majd miután befészkeltük magunkat a kanapéra, kezdődhetett a mesélés.

- Elvitt egy szenzációs olasz étterembe, majd sétáltunk, és aztán hazahozott. – szólaltam meg.
- És megcsókolt? – kíváncsiskodott a barátnőm.
- Nem. – válaszoltam – De az az igazság, hogy nem is adtam rá lehetőséget. – gondolkodtam el.
- Mert hülye vagy drága barátnőm!
- Én is szeretlek Vicky! – böktem meg.
- És nem meséltél neki Ericről? – kérdezte Victoria.
- Még korai lenne. Ez csak az első randink volt. Az, hogy később mondom el neki, nem a randi végét jelenti. – feleltem – Amúgy alszik a nagylegény?
- Igen. Úgy kifáradt, hogy hamar elaludt. – nevetett Victoria – És találkoztok még Vitalyjal?
- Szerintem igen.
- És szerinted ehhez mit fog szólni Nico?
- Nincs mit szólnia. – vágtam rá – Egyszer szexeltünk, ennyi! Nem tartozom neki semmiféle magyarázattal.
- Mivel nem tudja, hogy Eric az Ő fia, tényleg nem. – szúrt oda kissé a barátnőm.
- Ne kezd, Vicky! – szóltam rá. – Ezt már sokszor megbeszéltük, és most végképp nem akarok ezzel foglalkozni.
- Oké. – sóhajtott – Jobb lesz, ha megyek. A fiad alaposan lefárasztott. – állt fel a kanapéról.
- Igen, tudom milyen. – nevettem, majd az ajtóhoz kísértem – Köszönök mindent.
- Nincs mit. A legjobb barátnőm vagy. Ez a legkevesebb, amit megtennék érted. – ölelt meg.
- Annyi hálás vagyok, amiért vagy nekem. – mondtam – Amúgy beszéltél Carlosszal?
- Azóta, hogy elhívott arra a partyra, nem. – felelte Victoria – Talán kellett volna?
- Én nem tudok semmit. – vágtam rá, de Victoria mindig észreveszi, ha nem mondok igazat.
- Lina! Mondd el, ha tudsz valamit! – szólt rám komolyan.
- Nem tudok semmit. – nevettem már kínomban – De amúgy sem tartozik rám, hogy mit csinálsz a bátyámmal.
- Szerintem te nagyon is rejtegetsz előlem valamit, de talán tényleg jobb lenne, ha Carlostól tudnám meg.
- Teljesen igazad van! – helyeseltem, mire Victoria kicsit furcsán nézett rám.
- Jó éjt, Lina! – köszönt el.
- Neked is! – feleltem, majd becsuktam mögötte az ajtót.

Victoria bogarat ültetett a fülembe a Nicos dologgal, de tartani akartam magam az eredeti tervhez, miszerint csak akkor foglalkozom vele, ha már aktuális.

Felmentem az emeletre, átöltöztem, lemostam a sminkem, megfésülködtem, majd miután vetettem egy utolsó pillantást Ericre, lefeküdtem aludni.

Másnap szerencsére szombat van, és nem kell dolgoznom, így kicsit tovább aludhatok, de Eric miatt ez csak maximum egy plusz órát jelen. Ennek tudatában hamar sikerült is elaludnom.

Másnap reggel arra keltem, hogy valaki cirógatja az arcom. Lassan kinyitottam a szemem, és széles mosolyra húzódott a szám, mikor a fiammal találtam szemben magam.

- Máris fenn vagy? Még csak háromnegyed 9 van. – mondtam neki, miután kissé kómásan az órára pillantottam.
- Tudom, de nem tudtam tovább aludni. – rántotta meg Eric a vállát.
- Bezzeg hétköznap alig tudlak felkelteni. – könyököltem fel.
- Nyugi, anya! Sokszor én sem értem magam. – felelte Eric, mire elnevettem magam.

Miután kikeltem az ágyból, lementünk a konyhába, és nekiálltam összedobni valami reggeli. Sütöttem tojást, vágtam fel kenyeret és zöldséget, és csináltam kakaót Ericnek, magamnak pedig teát.

- Siessünk anya, mert nem akarok lekésni a Forma-1-ről. – szólalt meg Eric, miután leült az asztalhoz.

Kiejtettem a kezemből a tojást, ami a földön landolva széttört, és teljesen szétfolyt.

- Minden rendben van, anya? – kérdezte Eric.
- Öhm…igen..persze. – feleltem, majd gyorsan szedtem egy törlőpapírt, és elkezdtem feltakarítani a tojást.

Teljesen ledöbbentem azon, amit Eric mondott. Azt hittem, hogy a Forma-1 iránta rajongása csak múló dolog, mint mikor megveteti velem a legújabb játékokat, majd 1-2 órányi játszás után a játékdoboz alján végzik. Bevallom, kissé kétségbeestem Eric kijelentésén, mert attól féltem, hogy kénytelen leszek újra kapcsolatba kerülni a Forma-1-gyel.

- Szívem, a verseny csak órák múlva kezdődik. – feleltem végül.
- De ugye megnézzük együtt?
- Nem szeretnél inkább kimenni a játszótérre? – próbálkoztam.
- Nem! – vágta rá – Forma-1-et akarok nézni!

Tudom, hogy Eric csak egy kisfiú, akinek hirtelen megtetszettek a száguldozó versenyautók, de ismerem a fiamat, és biztos vagyok benne, hogy nem éri be annyival, hogy nézze a versenyeket a TV-n keresztül.

Kezdek ismét aggódni!

Elkerülhetetlen szerelem - 54. rész

Sziasztok! Megint nem így terveztem az új rész kirakását, de egyszerűen nem volt ihletem az íráshoz, radásul igencsak lefoglalt az első idei Forma-1-es verseny. :D Nagyon boldog vagyok, mert úgy tűnik, hogy a Mercedes az élcsapatok között van, és alig várom már, hogy Nico nagyszerű eredményeket érjen el. :)) Ha holnap jól sikerült a futam a számára, talán hamarabb jön az új rész a másik történethez. ;D Addig is jó olvasást! Puszi! <3

Déli ügy

Miután mindenki elhelyezkedett, a gép felszállhatott, mi pedig hozzákezdhettünk az új ügy átbeszéléséhez.

- Tegnap egy 30 éves nő holttestére bukkantak a texasi sivatagban. A nő neve Helena Salas. Húsz éve él az államokban a szüleivel és az öccsével, Pedroval. – kezdett bele JJ – A helyi rendőrök hamar felismerték, hogy nem ez az első ilyen eset. Az elmúlt másfél évben 4 szintén dél- illetve közép-amerikai nőt gyilkoltak meg.
- Úgy tűnik, mintha levágtak volna a hajából. – állapítottam meg a képeket nézve.
- Igen. A tettes valószínűleg minden áldozattól eltesz néhány hajtincset. – felelte JJ.
- Akkor szadista, aki örömből gyilkol, majd szívesen emlékszik vissza a tetteire. – mondta Morgan.
- Trófeaként tekint a hajra. – tette hozzá Prentiss.
- Mennyi idő telt el a gyilkosságok között? – kérdezte Rossi.
- Eleinte átlagosan egy hónap, de az utolsó két holttest között csak 3 nap. – válaszolta JJ.
- Egyre gyakrabban gyilkol, így kevés időnk van, hogy megakadályozzuk az újabb eseteket. – mondtam.
- Nézzétek Helena képét! – szólalt meg Spencer – Látszik, hogy nemrég egy karkötőt viselt. Úgy barnult le a keze, hogy ott maradt a helye.
- Talán a gyilkos vitte el? – kérdezte JJ.
- Lehet. – felelte Hotch – És akkor nem a haj az egyetlen trófea, amit elvesz az áldozatairól.
- A többi nőtől nem tűnt el semmi? – kérdezte Spencer.
- Ilyenről nem olvastam az aktákban, de utána nézek, ahogy leszálltunk. – válaszolta JJ – De van még valami. Helena 15 éves öccse látta, ahogy a nővére késő este elmegy otthonról.
- Azt is látta, hogy kivel? – kérdezte Morgan.
- Nem. Csak azt, hogy beszáll egy idegen kocsiba. – felelte JJ.
- Alyssa, JJ, beszéljetek Pedroval! Morgan, Rossi és Prentiss feladata a helyszín átnézése és rendőrök kikérdezése. Mi Reiddel a hullaházba megyünk, hogy esetleges védjegyeket keressünk, és beszéljünk a halottkémmel. – adta ki Hotch az utasításokat.

Őszintén szólva nagyon is örültem, amiért Hotch külön feladatot adott nekem és Spencernek. Bár én meg akartam beszélni a dolgokat, és szerettem volna, hogy megint minden rendben legyen köztünk, de talán egy kis időt kéne adnom Spencernek. Ha most a munkára koncentrálunk, és félretesszük a sérelmeinket, az ügy lezárta után mindent rendbe hozhatunk egymás között.

Austin nincs olyan messze Quanticotól, így néhány óra múlva már landolhattunk is. Emily, Morgan és Rossi a helyi rendőrségre ment, hogy beszéljen az ügyön eddig dolgozókkal, mi viszont JJ-vel az áldozat családjához mentünk.

- Jó napot! Az FBI-tól jöttünk. Helena Salas gyilkosa után nyomozunk. – kezdett bele JJ.
- Qué habla? – kérdezte az idős nő, aki kinyitotta nekünk az ajtót.
- Buenas tardes! Me llamo Alyssa Johnson y trabajo por FBI. Investigamos al asesino de Helena Salas. Es la madre de ella?
- No. Soy la abuela de Helenita.
- Mama, hablo con ellas. – jelent meg középkorú nő – Jó napot! Ariana Salas vagyok, Helena anyukája.
- Jó napot Mrs. Salas. Feltennénk néhány kérdést, ha nem gond. – mondta JJ.
- Nem, dehogyis. Jöjjenek csak be! – invitált be minket Ariana.
- Nem is tudtam, hogy beszélsz spanyolul. – súgta oda nekem JJ, miközben a nappaliba tartottunk.
- Pedig benne van az aktámban. – feleltem mosolyogva.
- Egyszerűen még mindig nem tudatosult bennem, hogy mi történt Helenával. – szólalt meg Ariana.
- Fogadja őszinte részvétünket! Mindent el fogunk követni annak érdekében, hogy elkapjuk a gyilkost. – feleltem.
- Hallottam, hogy állítólag egy sorozatgyilkos tette. Igaz ez?
- Találtunk összefüggést néhány korábbi üggyel, de csak nemrég láttunk hozzá a nyomozáshoz, így egyelőre nem mondhatunk semmi biztosat. – válaszolta JJ.

Jobb, ha nem osztunk meg túl sok információt az áldozatok hozzátartozóival, ugyanis sokszor balul sülhet el a dolog. Érthető, hogy dühösek, de inkább nem kockáztatjuk meg, hogy beleavatkozzanak a nyomozásba, és ezzel kockáztassák azt.

- Mrs. Salas. Tudjuk, hogy a fia látta, ahogy Helena beszáll egy idegen autóba. Esetleg beszélhetnénk vele? – kérdeztem.
- Megpróbálhatják, de Pedro nagyon zárkózott. Szinte meg sem szólalt azóta, hogy Helena…- lábadt könnybe a nő szeme - …szóval…tudják.
- Persze, de sokat segíthet, ha elmond mindent, amit tud. Talán nem is tudja, hogy olyan dolgokat látott, amik nagyon sokat segíthetnek nekünk. – mondta JJ.
- Fent van a szobájában. Ha akarják, beszélhetnek vele, de legyenek megértőek vele. – kérte Ariana.
- Ez csak természetes. – feleltem – Majd én beszélek vele. – mondtam JJ-nek, és felmentem az emeletre.

Nem volt nagy a ház, így hamar megtaláltam Pedro szobáját. Az ajtó résnyire volt nyitva, így láttam, ahogy az ágyán fekszik, és hallgatja a halkan szóló latin zenét. Kopogtam az ajtaján, majd jobban kitártam azt.

- Szia Pedro! A nevem Alyssa Johnson, és az FBI-tól jöttem. Beszélhetnék veled a nővéredről? – kérdeztem, de Pedro csak bámult rám – Estoy aquí para… - kezdtem bele, hátha csak nem érthette, amit mondtam.
- Beszélem a nyelvüket. – szólalt meg Pedro – De nem akarok beszélni Helenáról.

Közelebb mentem hozzá, és leültem az ágya szélére. Tudom, hogy hatalmas traumát élt át, de valahogy szóra kell bírnom.

Egy éjszaka ajándéka - 21. rész

Sziasztok! Kicsit később, mint ahogy terveztem, de meghoztam az új részt. Lehet, hogy most kicsit összezavarodtok, hiszen a történetnek nem így kéne alakulnia, de ne aggódjatok, minden a helyére kerül nem sokára. :) Nem térek el az eredetileg tervezettől. Jó olvasást! Puszi! <3

Nem sokkal később meg is érkeztünk az olasz étterembe, amiről Vitaly mesélt. Nem voltam még itt korábban, pedig tősgyökeres valenciai vagyok.

A hely a város peremterületén helyezkedett el, kicsit arrébb a nyüzsgő, forgalmas belvárostól. Személy szerint jobban kedvelem a nyugodtabb helyeket, ahol nincs akkora tömeg.

Az étterem kinézetében keveredett az eredeti olasz, és a helyi spanyol stílus. Habár volt egy belső rész is, mi a kerthelyiségben maradtunk. Nagyon jellemző volt rá a kovácsoltvas díszítés rengeteg virággal. Az asztalok sötétszínű fából készültek, melyek körül természetesen hozzáillő székek álltak. A terítők bordó színe jól illett a nővényekhez, és a félhomályhoz, amit a kevés, szépen díszített lámpa világított meg. Az I-re a pontot a lágy, halk zene tette fel, amitől a hely csak még nyugodtabb, és meghittebb lett.

- Ez gyönyörű! – jegyeztem meg.
- Szerintem is. Mindig eljövök ide, ha Valenciában járok. – felelte Vitaly.
- Jó estét Mr. Petrov! A helyére kísérhetem? – jelent meg egy pincér.
- Persze. – válaszolta Vitaly, majd követve a pincért egy kétszemélyes asztalhoz mentünk, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a tengerre.
- Még soha nem voltam ilyen szép étteremben, pedig már jártam párban. – mondtam, miután leültünk, és a pincét felvette az italrendelésünket.
- Még jobban fog tetszeni a hely, ha megkóstolod az ételt. – felelte Vitaly.

A pincér pár perccel később meghozta a borunkat, majd miután töltött mindkettőnknek, és felvette az ételrendelést, ismét magunkra hagyott minket.

- És mióta szereted a Forma-1-et? – törte meg a csendet Vitaly.
- Az az igazság, hogy régen hatalmas rajongó voltam, de az elmúlt pár évben alábbhagyott a lelkesedésem. Csak a bátyám piszkálása miatt mentem ki a versenyre. – feleltem azt, ami még igaz is volt.
- Talán meguntad a sok sexy pilótát? – kérdezte Vitaly nevetve.
- Igen, unalmas ennyi helyes pasit látni kéthetente. – nevettem el magam én is – Egyszerűen kevés volt az időm. – hazudtam.
- Jobb is, hogy nem egy megszállott Forma-1-őrülttel randizom ma este. – jegyezte meg.
- Randizol? Szóval komolyan gondolod a dolgot? – kérdeztem kissé bátortalanul.
- Persze. Ha csak meg akarnálak dönteni, akkor nem hoználak el vacsorázni.
- Vagy csak biztosra akarsz menni. – mosolyogtam.
- Catalina, azóta tetszel nekem, hogy megláttalak, ezért is hívtalak randira. Nem csak egy éjszakára kellesz nekem. – nézett mélyen a szemembe, és ki tudja, mi történt volna, ha nem jelenik meg a pincét.
- Elnézést hölgyem, csak azt szeretném kérdezni, hogy tegyünk-e bacondarabokat a sajtlevesébe? – fordult felém.
- Öhm…persze. – kaptam el a tekintetem Vitalyról.

A pincér el is ment, én viszont kezdtem megijedni, így szükségem volt arra, hogy lenyugodjak, és összeszedjem a gondolataimat.

- Egy perc és jövök. Csaj kimegyek a mosdóba. – szólaltam meg.
- Oké, csak nyugodtan. – felelte Vitaly kedvesen.

Fogtam a táskám, és a mellékhelyiség felé indultam. Amint beértem a tükörhöz mentem, és belenéztem. Tetszett a külsőm, mégis mást akartam látni a tükörben; egy erős, magabiztos és céltudatos nőt, aki nem ijed meg minden apróságtól, és bármit képes leküzdeni. Eric születése óta nagyon megváltoztam, sokkal visszahúzódóbb lettem, de most, hogy Vitaly tetszik, ezen változtatnom kell. Nem szúrhatom el az esély arra, hogy boldog legyen, és reményeim szerint ezt el is érhetem Vitaly mellett.

Kicsit bevizeztem az arcom – persze csak annyira, hogy ne essen baja a sminkemnek -, majd kirúzsoztam a számat, és miután ellenőriztem, hogy minden rendben van a külsőmet illetően, visszamentem Vitalyhoz.

- Tetszik a rúzsod. – jegyezte meg mosolyogva.
- Köszönöm. – feleltem.

Az első fogás nem sokkal később meg is érkezett.

- Ez tényleg isteni. – mondtam, miután megkóstoltam – Ez a hely tényleg lenyűgöző.
- Szerintem is. Remélem, még sokszor hozhatlak ide. – mosolygott rám.
- Persze csak, ha Valenciában vagy. – tettem hozzá – Rengeteget utazol, és ahogy mondtad, a Renault miatt Angliába kell költöznöd.
- A Renault nem dönthet mindenről helyettem. – felelte Vitaly.
- Én nem akarom, hogy miattam hanyagold a munkádat. Autóversenyző vagy, és ez az életed, ráadásul még alig ismersz engem. Nem kell rögtön eljegyezned, és lemondani mindenről miattam.
- Tudom, hogy nem akarnád ezt, ezért nem is teszem. De attól még lesz lehetőségem arra, hogy iderepüljek a szabadidőmben.
- Képes lennél ennyit utazni miattam? – döbbentem le kicsit.
- Ha úgy alakul a dolog. – kacsintott rám, mire ismét elmosolyodtam.

A randi eddig meglepően jól alakult, és szerencsére a további részében sem volt semmi okom a csalódásra. Nagyon jól szórakoztunk, rengeteget beszélgettünk, és úgy éreztem, mintha már ezer éve ismerném Vitalyt. Tényleg szerettem volna, ha összejön ez a randi, és végre minden úgy alakult, ahogy akartam.

Vacsora után sétáltunk még egy kicsit Vitalyjal, majd később hazavitt. A házam előtt megállva mindketten szomorúan vettük tudomásul, hogy véget ért az együtt töltött este.

- Köszönök mindent. Nagyon jól szórakoztam. – mondtam.
- Örülök neki. Én is nagyon jól éreztem magam veled. – felelte Vitaly.
- Akkor jó éjszakát. – válaszoltam, majd kiszálltam a kocsiból, és elindultam a bejárat felé.
- Catalina! – húzta le Vitaly a kocsi ablakát, és szólt ki nekem – Ugye még találkozunk?
- Az remek lenne. – feleltem mosolyogva, majd bementem a házba.

Mosollyal az arcomon, és boldogsággal a szívemben indultam fel az emeletre.

Elkerülhetetlen szerelem - 53. rész

Beszéljünk róla!

Amilyen gyorsan csak lehetett, oda akartam érni Spencerhez. Ezt végre is hajtottam, aminek valószínűleg pár közlekedési büntetés lesz a következménye, ugyanis nem vagyok biztos benne, hogy az összes piros lámpánál megálltam. Még jó, hogy Quanticoban nincs annyi belőlük, mint New Yorkban vagy Los Angelesben.

Amikor Spencer házához értem, megigazítottam a sminkemet és a hajamat még a kocsiban, majd minden bátorságomat összeszedve az ajtóhoz mentem. Csöngettem, és vártam, hogy a barátom beengedjen.

Szerencsére ez hamar megtörtént, és egy perccel később már a kanapéján ültünk, de egyelőre egyikünk sem kezdett bele a mondanivalójába. Végül én törtem meg a csendet:

- Sajnálom! – kezdtem bele – Szólnom kellett volna, de nem akartam, hogy emiatt aggódj. Tudom, hogy nem tetszett volna, hogy ennek ellenére is jól kijövünk Aidennel, és nem akartam, hogy féltékenykedj, akárhányszor beszélek vele, vagy azt gondold, hogy megcsallak, mert soha nem tenném ezt veled! – hangsúlyoztam ki az utolsó néhány szót – Mindennél jobban szeretlek!
- Tudod, miért titkolják el egy párkapcsolat résztvevői a korábbi kapcsolataikat? – szólalt meg Spencer – Mert attól tartanak, hogy esetleg lesz folytatása a dolognak. Ha semmit nem éreznének a másik iránt, simán beszélnének róla.
- Ez nem igaz! – csattantam fel – Soha nem éreztem semmit Aiden iránt! – jelentettem ki határozottan, amire Spencer kicsit furcsa fejet vágott – De ne hidd, hogy bárkivel képes vagyok lefeküdni! Az, hogy köztünk volt valami Aidennel az alkoholnak köszönhető. Oké, hogy jól elbeszélgettünk, amikor annyi idő ismét találkoztunk, de ez nem jelenti azt, hogy bármit is elkezdtem volna érezni iránta.
- Biztos vagy abban, hogy ha én nem lennék, és még mindig Los Angelesben élnél, nem lett volna folytatása a dolognak? Nem véletlenül vacsoráztatok együtt aznap este.

Akármennyire is biztos voltam abban, hogy szeretem Spencert, elgondolkodva az előbbi kijelentésén rá kellett jönnöm, hogy van valami abban, amit mondott. Aidennel egy hullámhosszon voltunk, ezért is vacsoráztunk együtt, és habár sokat ittunk, nem is olyan biztos, hogy ez az egyetlen oka annak, hogy együtt töltöttük azt az éjszakát. Eddig biztos voltam az ellenkezőjében, de akkor egy pillanatra elbizonytalanodtam.

Mielőtt bármit is válaszolhattam volna, megcsörrent Spencer mobilja.

- Reid! – vette fel a telefont – Igen…Austin?...ez csúnyán hangzik…igen, itt van. – nézett rám egy pillanatra – Rendben, szólok neki, és máris indulunk.
- Ki volt az? – kérdeztem, miután letette.
- Hotch. Gyilkosság történt Austinban. Oda kell utaznunk. – felelte.
- Remek. – sóhajtottam – És most mi lesz velünk? – kérdeztem.
- Nem tudom. Halasszuk el ezt a beszélgetést. Azt mondta Hotch, hogy 20 perc múlva legyünk a reptéren. Eligazítás majd a repülőn lesz. Most a munkánkra kell koncentrálnunk. – jelentette ki.
- Igazad van. Hazamegyek, összepakolok, és a reptéren találkozunk. – álltam fel.
- Majd én elmegyek érted. Felesleges két kocsival menni. – ajánlotta fel, amin kicsit meglepődtem.
- Oké…köszi. – feleltem kissé zavartan.

Úgy tettem, ahogy mondtam. Amint hazaértem, ellenőriztem az utazós táskámat, ami mindig készen áll az ilyen esetekre, kiegészítettem pár holmival, majd vártam, hogy Spencer megérkezzen. Kristinnek írtam egy üzenetet, hogy tudja, hol vagyok, és hogy pár napig valószínűleg nem jövök haza. Nem tudtam, hogy hol lehet, hiszen nem mondta, hogy bárhova is elmenne.

Éppen a telefonomért nyúltam, hogy felhívjam, amikor észrevettem, hogy megjött Spencer. Nem tartottam olyan fontosnak a dolgot, hiszen Kritin nagylány, és tud magára vigyázni, ráadásul nem akartam, hogy azt higgye, hogy ráakaszkodom. Így hát fogtam a táskámat, bezártam a házat, és a kocsihoz mentem.

A reptérhez vezető úton Spencerrel nem szóltunk egymáshoz. Ilyen még akkor sem fordult elő, mikor még nem voltunk együtt, és ebből adódóan feszült volt a légkör köztünk. Láttam rajta, hogy nem szeretne beszélgetni, így egy darabig nem is próbálkoztam, hogy feldobjak valamilyen témát. Tíz perccel később aztán nem bírtam tovább, és megszólaltam:

- Amúgy jó a hajad. Mikor voltál fodrásznál?
- Ma reggel. – felelte röviden.
- Az jó. – válaszoltam halkan, de még mindig láttam rajta, hogy rosszul érzi magát, amiért nem voltam vele őszinte, és ettől ismét lelkiismeret-fordalásom lett…már ha elmúlt akármikor is.

A reptérig az út még forgalomban is maximum negyed óra, és ez most sem volt több, viszont nekem – és szerintem Spencernek is – ez most óráknak tűnt. Kész felüdülés volt, mikor végre megérkeztünk.

Átestünk a szokásos ellenőrzéseken – ami nekünk, FBI-ügynököknek szerencsére nem tart addig, mint a civileknek –, majd felszálltunk a repülőre, ahol a többiek már csak ránk vártak.

- Végre itt vagytok. JJ, szój a pilótának, hogy indulhatunk! – mondta Hotch.
- Rendben. – felelte JJ, majd eltűnt.
- Elhúzódott a reggeli hancúr? – kérdezte Morgan nevetve, de észrevette rajtunk, hogy egyáltalán nem erről van szó, így hamar lehervadt a mosoly az arcáról.
- Inkább beszéljünk az ügyről. – vetette fel az ötletet Hotch.

Kínos volt a helyzet, hiszen az előbbi közjátéknak köszönhetően valószínűleg a többiek is észrevették, hogy valami nincs rendben köztünk Spencerrel. Az a szabály, hogy csapaton belül nem profilozunk, de tudtam, hogy ezek az emberek a legjobbak a szakmájukban, így bele sem mertem gondolni, hogy miket gondolhatnak most rólunk.

Szeretem a munkámat, és örülök, hogy gyilkosokat kaphatok el, ezzel is jobbá téve a világot, de hátam közepére nem kívántam most ezt az ügyet. Nem akartam, hogy megint olyan feszült legyen a hangulat köztem és Spencer közt, mint azelőtt, hogy összejöttünk.

Éreztem, hogy szörnyű lesz az elkövetkezendő pár nap.

Alyssa ruhái:
 

Egy éjszaka ajándéka - 20. rész

Sziasztok! Amint látjátok, megpróbálok visszarázkódni a normál kerékvágásba, ezért most elég hamar hoztam a folytatást. A komiknál is próbáltam bepótolni a lemaradásomat, de akikhez még nem írtam, ma vagy legkésőbb holnap fogok. :) Jó olvasást! Puszi! <3

A nap hátralévő része bármiféle különlegesség nélkül telt el, és amikor végeztem a bevétel összeszámolásával, Dona Imelda hazaengedett. Egyszerre örültem, és kapott el az idegesség. Talán nem is igazán idegesség, hanem izgatottság. De lehet, hogy mindkettő. Régóta nem randiztam, és nem akartam semmit elszúrni, vagy lejáratni magam Vitaly előtt. Szerettem volna, ha összejön ez a randi.

Szokás szerint elmentem Carloshoz, hogy felszedjem Ericet, majd közösen hazamentünk. Eric leült TV-t nézni, én pedig nekiálltam összedobni valami egyszerű vacsit, hogy Ericnek és Victoriának legyen mit enniük. Ha már a barátnőm volt olyan kedves, hogy vigyázzon rá, az a legkevesebb, hogy gondoskodom arról, hogy neki is legyen mit ennie.

Éppen levettem a tűzhelyről a krumplipürét – amit utoljára készítettem el -, amikor csöngetésre lettem figyelmes. Victoria jött meg, pont időben.

- Szia! – ölelt meg, mikor kinyitottam neki az ajtót – Izgulsz már?
- Szia! Kezdek. De eddig főztem, úgyhogy nem volt rá túl sok időm. – nevettem el magam.
- Akkor inkább menj fel készülődni! Hányra jön Vitaly?
- Fél 8-ra.
- Háromnegyed 7 van, úgyhogy tényleg indulj felfelé, Lina! – adta ki a parancsot Victoria.
- Igenis főnökasszony! – nevettem, majd elindultam a fürdő felé.

Lezuhanyoztam, majd kisminkeltem magam. A hajammal nem tudtam mit kezdeni, így felhívtam Victoriát, hogy segítsen. Pár percnyi morfondírozás után végül alkotott egy egyszerű, de elegáns kontyot a barátnőm.

Mire ezekkel végeztem, már 19:20 perc, úgyhogy a szekrényhez siettem, hogy kiválasszam a megfelelő ruhát. Meglepetésemre ezt hamar sikerült megtenni, így gyorsan fel is vettem, majd választottam hozzá egy cipőt, egy táskát és néhány ékszert.

- Úristen, de szép vagy! – jegyezte meg Victoria, mikor levonultam a földszintre.
- Tényleg? Ennek örülök! – mosolyogtam.
- Anya, hova mész ilyen csinosan? – jött ki Eric a nappaliból.

Láttam, ahogy Victoria kérdőn rám néz, és várja, hogy mit fogok válaszolni.

- Csak találkozom egy barátommal. – feleltem végül.
- Én is mehetek? – kérdezte Eric.
- Nagyfiú, mi itthon maradunk, és tartunk egy bulis estét. – szólt közbe Victoria, miközben felemelte a fiamat.
- És biztos nagyon jól fogtok szórakozni. – tettem hozzá – Mi pedig holnap elmegyünk az állatkertbe, jó? – ajánlottam fel.
- Jaj, de jó! – lelkesedett Eric.

Ekkor meghallottam, hogy csöngetnek. Jeleztem Victoriának, hogy ideje felmenni.

- Gyere Eric! Mutasd meg az új LEGO-dat! – mondta a barátnőm a fiamnak.
- Oké. – egyezett bele rögtön Eric, és mit sem törődve a csöngővel elindult a szobája felé.

Én megpróbáltam gyorsan összeszedni magam, majd vetettem egy utolsó pillantást a tükörben, és ajtót nyitottam.

- Szia! – köszöntem Vitalynak kedvesen.
- Szia! Gyönyörű vagy! – jegyezte meg tátott szájjal – Tessék, ezt neked hoztam! – nyújtott át egy csokor rózsát.
- Oh, köszönöm. A rózsa a kedvenc virágom. – feleltem – Nem jössz be, amíg vázába teszem őket?
- De, persze. – válaszolta Vitaly, majd bejött, és becsukta maga mögött az ajtót.

Nem akartam nagyon körbevezetni, nehogy meglássa Eric játékait, vagy a közös fényképeinket, ezért csak a konyhába vezettem be.

- Vacsorát főztél? – nézett a tűzhelyre – Arra számítasz, hogy valami rossz helyre viszlek? – nevetett.
- Nem, dehogyis. Ez csak a…lakótásamé. – hazudtam.
- Akkor azért áll kinn két kocsi, ugye?
- Igen, pontosan. Éppen fenn dolgozik. Nagyon sok munkája van. – válaszoltam – Na de szerintem indulhatunk is. – ajánlottam fel gyorsan, miután elendeztem a rózsákat.
- Rendben. – felelte Vitaly, majd elhagytuk a házat, és a kocsijához mentünk.

Vitaly kinyitotta nekem az ajtót, és segített beszállni a nagy BMW-be. Ezután ő is beszállt, így útnak is indulhattunk az étterem felé.

- Szép kocsi. – jegyeztem meg.
- Igen, de úgyis eladom nem sokára. – felelte.
- Hogy hogy?
- Végleg elköltözöm Valenciából.
- Te itt éltél? – kerekedtek ki a szemeim – Azt hittem, hogy a menő Forma-1-es versenyzők Monacoban vagy Svájcban élnek.
- Igen, de mielőtt bekerültem a Forma-1-be, a GP2-ban versenyeztem, ráadásul egy spanyol csapat színeiben, ezért éltem itt. – magyarázta.
- Értem.
- De a Renault megkért, hogy költözzem Oxfordba, közel a gyárukhoz, ezért adom el az itteni házamat a kocsival együtt.
- Pedig Valencia szép hely. Én nagyon szeretek itt élni. – feleltem.
- Én is szerettem. És most, hogy találkoztunk, talán meggondolom, hogy eladom-e rögtön azt a házat. – nézett rám Vitaly a piros lámpánál.

A tekintetünk találkozott, és hirtelen valami furcsa zajlott le bennem. Kezdtem libabőrös lenni, és a gyomromban éreztem azokat a bizonyos pillangókat. Sajnos a pillanatnak hamar vége szakadt, ugyanis a jelzőlámpa váltott, Vitalynak pedig el kellett indulnia.

- Szereted az olasz kaját? – szólalt meg egy kicsivel később.
- Igen, nagyon. – válaszoltam.
- Akkor jó, mert az egyik legjobb olasz étteremben foglaltam helyet. – mosolygott rám, mire kicsit elpirultam.

Mi vár még ma rám?

Catalina ruhái a randin:
 
 

Elkerülhetetlen szerelem - 52. rész

Gratulálok Alyssa!

Hazaérve ledobtam a táskámat és a cipőimet, majd levetettem magam a kanapéra. Próbáltam tartani magamban a lelket, de nem nagyon ment. Pár másodperc múlva kitört belőlem a zokogás.

Dühös voltam, nagyon, de egyedül magamat okoltam. Őszintének kellett volna lennem Spencerrel, és tudom, hogy az egészet csak magamnak köszönhetem.

Tudtam, hogy ma már semmit nem tehetek, így kb. fél órával később felvonultam az emeltre. Lemostam a sminkem, átvettem a pizsamámat, megmostam a fogam, és megfésülködtem. Ahogy belenéztem a tükörbe, nem azt az életvidám lányt láttam, akit általában szoktam. Iszonyúan néztem ki, és úgy éreztem, hogy a lelkem látványa még szörnyűbb lehet.

Lekapcsoltam a villanyt, és elhagytam a fürdőszobát. Az ágy felé indultam, de aztán megláttam egy képet rólam és Spencerről. Nem sokkal az után készült, hogy összejöttünk. Spencer elvitt egy mexikói étterembe, mert emlékezett rá, hogy egyszer meséltem neki arról, hogy kiskoromban gyakran jártunk oda nyaralni a családommal. Kristinnel nagyon élveztük a tengerpartot – nem mintha Los Angelesben ebben ne lett volna részünk -, és utána hónapokig erről meséltünk a barátainknak és az ismerőseinknek.

A képet nézve és az emlékeket felidézve mosolyra húzódott a szám. Rengeteget küzdöttem a Spencer iránt érzett érzéseim ellen eleinte, de mióta rájöttem, hogy szeretem őt, és összejöttünk, egyszer sem bántam meg, hogy végül csak megszegtem a szabályomat. Nem pasit keresni jöttem Quanticoba, de mégis megtaláltam a lelki társamat. Spencer sokszor furcsa, és nem éppen a csajok kedvence, de mégis van benne valami, ami miatt kezdetektől fogva különleges érzéseket táplálok iránta.

Tudtam, hogy nem jó, ha sanyargatom magam, ezért úgy döntöttem, hogy megpróbálok elaludni. Ha kipihenem magam, és pár órára elfelejtem ezt az egészet, talán jobb lesz a holnap, és minden megoldódik. Habár tudtam, hogy ez nem túl valószínű.

Már több, mint egy órája forgolódtam az ágyban, mikor elegem lett belőle. Eszembe jutott, hogy hoztam magammal nyugtatót Miamiból, amit még akkor írt fel egy orvos nekem, mikor álmatlanság gyötört egy ügy miatt. Nem vagyok a gyógyszerek híve, és fájdalomcsillapítót is csak végszükség esetén veszek be, de úgy éreztem, hogy jelen pillanatban szükségem van ara a nyugtatóra.

Kikeltem az ágyból, és elkezdtem utána kutatni. Szerencsére hamar megtaláltam, és pár korty vízzel be is vettem. Már pár perc múlva éreztem a hatását, így vissza is feküdtem az ágyba, és szerencsére egy perc múlva már az igazak álmát aludtam.

Másnap reggel, vagy késő délelőtt, pontosan negyed 12-kor sikerült felébrednem. Napok óta először éreztem, hogy sikerült teljesen kialudnom magam. Miután nyújtóztam egy nagyot, kikeltem az ágyból, felvettem a köntösöm, és lementem a nappaliba. Kristin persze már rég fenn volt.

- Jó reggelt hétalvó! – köszöntött.
- Neked is. – feleltem, majd feltettem egy adag vizet forralni, ugyanis teát akartam inni.
- Hallottam, mi történt tegnap Aiden buliján. Beszéltél azóta Spencerrel? – kérdezte együtt érzően.
- Nem. – feleltem – Majd ma talán felhívom. De lehet, hogy adnom kéne neki egy kis időt, és meg kellene várnom, hogy ő nyisson felém.
- Ez igaz. De legkésőbb holnap úgyis találkoztok. – válaszolta a nővérem.
- Igen, úgyhogy nem menekülhet előlem. – nevettem el magam egy kicsit.
- Jó a hangulatod ahhoz képest, ami történt. – nézett rám kicsit furcsán Kristin.
- Legyek depis, sírjak egész nap, és nézzek romantikus filmeket, vagy mi?
- Végül is tényleg jobb, ha pozitívan látod a dolgokat. – jegyezte meg.
- Tudom. De szerintem írok egy SMS-t Spencernek. Ha akar, válaszol rá, vagy felhív, de ha nem… - sóhajtottam - …bele sem merek gondolni, hogy akkor mi lesz.
- Csak pozitívan, Alyssa! Csak pozitívan! – bíztatott Kristin, mire elmosolyogtam.

Felmentem az emeltre, majd hosszú percekig tartó járkálás és gondolkodás után elővettem a telefonom. Meglepett, hogy nem volt nem fogadott hívásom. Persze én voltam a hibás, és időt kellett adnom Spencernek, mégis reménykedtem benne, hogy felveszi velem a kapcsolatot.

Sokáig gondolkodtam, hogy mit írjam neki, de aztán megszületett az üzenet:

„Tudom, hogy elszúrtam, és nagyon sajnálom. Őszintének kellett volna lennem veled. Ha megbocsájtasz, soha többé nem teszek ilyet. Szeretlek, Alyssa”

Rövid, de lényegre törő. Nem akartam feleslegesen fecsegni, és haszontalan dolgokkal zaklatni.

Miután végeztem, letettem a telefont az ágyra, majd elvonultam zuhanyozni. Tudtam, hogy ha végig ott állok mellette, akkor a percek óráknak fognak tűnni, aminek csak az lesz a következménye, hogy egyre idegesebb leszek.

Kb. 20 percbe telt, mire elkészültem. Visszatérve a szobámba rögtön az ágyhoz siettem, hogy megnézzem, hogy válaszolt-e már Spencer. Öröm töltött el, mikor megláttam, hogy jött egy üzenetem.

„Gyere át 2-re. Spencer”

Rövid volt, és érzelemmentes, de már annak is örültem, hogy egyáltalán szóba áll velem. Ránéztem az órára, ami 12: 40-et mutatott. Legszívesebben azon nyomban elindultam volna Spencerhez, de nem akartam túl nyomulósnak tűnni, ezért megvártam a kellő időpontot.

Az elkövetkezendő bő egy órában mindent megpróbáltam, ami elterelheti a gondolataimat; tévéztem, dolgoztam, takarítottam, de egyik sem kötötte le kellőképpen a figyelmemet.

Fellélegeztem, mikor megláttam, hogy 13:45 van. Felkaptam a táskámat, és rohantam is, hogy rendbe tegyem a kapcsolatomat.