Elkerülhetetlen szerelem - 40. rész

Büntetés letöltve

Az elkövetkezendő napokat a felfüggesztésem miatt otthon töltöttem. Jól is esett kicsit kikapcsolódni, és elszakadni a munkától. Persze hiányoztak már a többiek, és néha unatkoztam is, de mégis jó volt pihenni kicsit.

A felfüggesztésem utolsó napját teljesen egyedül kellett eltöltenem, ugyanis tegnap a csapat Chicagoba utazott egy gyilkossági üggyel kapcsolatban. Rossz volt, hogy nem mehettem velük, pedig szívesen segítettem volna nekik.

Egyszer csak a csöngő hangjára lettem figyelmes. Nem tudtam ki lehet az, de mikor ajtót nyitottam, mosolyogva köszöntöttem a szomszédomat és egyben barátnőmet, Hilaryt.

- Szia! – öleltem meg.
- Szia! – köszönt ő is – Hogy viseled a kényszerpihenőt?
- Legszívesebben felszállnék az első Chicagoba tartó gépre. – invitáltam be – Jó volt pihenni, de ahogy mondják; a jóból is megárt a sok.
- Az biztos. – nevetett Hilary, majd helyet foglaltunk a kanapén.
- Hol van Patrick? – kérdeztem.
- Bill anyukájánál.
- Jó, hogy nem bélyegzed meg őt azok után, amit a volt férjed tett.
- Eleinte féltem átengedni Patricket hozzá, de aztán rájöttem, hogy Bill volt a hülye, nem az anyja, és joga van látnia az unokáját, ráadásul Patrick is nagyon szereti őt.
- És legalább neked is van egy kis szabadidőd. – tettem hozzá – Kérsz valamit inni?
- Nem, köszi. – felelte Hilary – Holnap már mész dolgozni?
- Igen, szerencsére.
- És mi van Ryannel? Keresett a múltkori beszélgetésetek óta?
- Küldött pár e-mailt és sms-t, de nem nagyon érdekel. – válaszoltam – Rájöttem, hogy szeretem Spencert, szóval nincs értelme foglalkoznom az ex-pasimmal. Ryan már így is elég bosszúságot okozott nekem, nem kell, hogy a friss kapcsolatomba is belerondítson.
- Igazad van. – mosolygott Hilary – Összeilletek Spencerrel, szóval ne is foglalkozz Ryannel.

Bő egy óra pletykázás után Hilary elment, ugyanis a fiáért kellett mennie. Jobb híján felhívtam Spencert, ő viszont igencsak elfoglalt volt. Nem is nagyon beszéltünk az aktuális ügyükön kívül másról. Még így, telefonon keresztül is szívesen segítettem nekik.

Este nem tudtam elaludni – valószínűleg azért, mert nem volt semmi, ami napközben lefárasztott volna -, így késő estig a laptopom előtt ültem. Hosszú idő után megnéztem az autóversenyzésben történt híreket. Mindig rosszul esett, hogy én már nem lehetek részese ennek a világnak, így próbáltam távol tartani magam az ezzel kapcsolatos dolgoktól. De úgy tűnik, Spencer mellett az életem egyik legnagyobb csapását is jobban viselem.

Később az e-mailjeimet nézegettem, és bosszúsan vettem tudomásul, hogy Ryan még mindig írogat. Kitöröltem az összes tőle kapott üzenetet anélkül, hogy bármelyiket is megnyitottam volna. Elolvastam a barátaimtól kapott leveleket, kitöröltem a reklámokat, aztán észrevettem egy üzenetet egy számomra teljesen ismeretlen címről:

Feladó: nobody@hotmail.com
Tárgy: Tanács

Tűnj el a városból, vagy meghalsz!

Először kicsit megijedtem, de aztán eszembe jutott, hogy ezt bárki írhatta, akár viccből is. A munkámmal jár, hogy sok ember tisztel, de sokan gyűlölnek is. Persze ha esetleg valaki olyan írt, akinek ártottam a munkámmal, óvatosnak kellene lennem lennem, de úgy voltam vele, hogy egyelőre nincs mitől félnem.

Kikapcsoltam a laptopot, lecsuktam a tetejét, majd elmentem aludni.

Másnap reggel boldogan keltem fel. Örültem, hogy végre láthatom a kollégáimat – már ha visszaértek Chicagoból –, és újra munkába állhatok. Kicsit tartottam Strausstól, de reménykedtem benne, hogy megelégedett a felfüggesztésemmel.

Szokás szerint bementem az FBI épületébe fél 8-ra. Senkit nem találtam ott a csapatból, ezért az elkövetkezendő másfél órában azt a papírmunkát csináltam, amit még a felfüggesztésem előtt kezdtem el, de nem sikerült befejeznem.

- Miss Johnson! Már régóta keresem Önt! – jelent meg mellettem egyszer csak az egyik csoportvezető.
- Én itt vagyok a munkaidőm kezdete óta. – feleltem.
- Mindegy. – legyintett – Mr. Hotchner felhívott, hogy küldjem magát utánuk. Még mindig nem sikerült kideríteniük, ki áll a chicagoi gyilkosságok mögött, és szükségük van a segítségére.
- Akkor gondolom, máris indulhatok Chicagoba. – állapítottam meg.
- Igen. Szedje össze a cuccait gyorsan! Háromnegyed óra múlva várni fog magára valaki a háza előtt, aki kiviszi Önt a reptérre.
- Rendben. – pakoltam össze, majd elindultam a parkolóba a kocsimhoz.

Tényleg úgy volt, ahogy a pasas mondta. Miután összepakoltam, a sofőr kivitt a reptérre, az FBI egyik magángépe pedig egyenesen Chicagoba repített.

Mikor leszálltam a gépről, megcsapott a hűvös szél. Nem volt rajtam kabát, aminek az lett az eredménye, hogy igencsak fáztam.

Kiérve a terminálba egy férfi várt rám, kezében egy táblával, amin a nevem állt. Odamentem hozzá, és udvariasan közöltem vele, hogy én vagyok Alyssa Johnson. Ő elvitt a chicagoi rendőrségre, ahol a többiek már vártak rám.

- Sziasztok! – köszöntem nekik, mikor beértem a csapat számára kinevetett irodába.
- Szia! – köszönt mindenki, majd Spencertől kaptam egy apró csókot.

Ezt Hotch egy apró, szúrós pillantással nyugtázta. Hirtelen szétrebbentünk, és kínunkban mindenhova néztünk, csak a többiekre nem.

De most komolyan, tehetünk arról, hogy szerelmesek vagyunk?

Alyssa ruhái:
 

Egy éjszaka ajándéka - 7. rész

Sziasztok! Nem rég lett vége az időmérőnek, szóval ennek örömére itt az új rész. :D Sajnálom, hogy ez az utolsó verseny, bár gondolom ezzel nem vagyok egyedül. De remélhetőleg jövőre új srácok jelennek meg az élen, így az én történeteim is máshogy alakulhatnak. ;D Jó olvasását! Puszi! <3

Már hosszú percek óta ébren voltam, de egyszerűen féltem kinyitni a szemem, hiszen tudtam, hogy milyen nap van. Aztán erőt vettem magamon, és felültem az ágyon. Rápillantottam az éjjeliszekrényemen lévő órára. 7:56-ot mutatott, ezzel a dátummal: 2011. június 25.

Ma van a „nagy nap”. Találkozom Nicoval, és bevallom neki, hogy van egy gyerekem tőle. Iszonyú ideges vagyok! Talán még jobban, mint amikor kiderült, hogy terhes vagyok. Úgy érzem, hogy össze fogok esni, ha Nico elé kerülök. És akkor még bele sem gondoltam, hogy mit fog csinálni ő! Már előre sajnálom szegény srácot.

Kikeltem az ágyból, a fürdő felé vettem az irányt, és beálltam a zuhany alá. Hosszú percekig csak engedtem magamra a meleg vizet, ami ellazított egy ilyen fontos momentum előtt. Miután végeztem, megszárítottam a hajam, felöltöztem, és kisminkeltem magam. Nem akartam túlzottan kicsinosítani magam, hiszen nem akartam, hogy Nico azt higgye, hogy csak meg akarom szerezni magamnak őt.

Ekkor futott át először az agyamon az a gondolat, hogy milyen lenne, ha Nicoval egy párként nevelnénk Ericet. Ha miután bemutatnám neki a fiúnkat, rájönne, hogy miért is kavartunk aznap este, összejönnénk, és Ericnek normális élete lenne.

Hamar kivertem a fejemből ezeket a gondolatokat, hiszen megfogadtam magamnak, hogy mindent úgy fogok intézni, ahogy az Ericnek jó. Az én érzéseim most egyáltalán nem számítanak.

Ekkor a csengő hangjára lettem figyelmes, ugyanis megjött Carlos. Gyorsan lementem a földszintre, és kinyitottam neki az ajtót.

- Szia Lina! – ölelt át – Eric ébren van már?
- Szia! Még nincs. Épp most akartam felkelteni. – feleltem.
- Akkor majd én felébresztem. – ajánlotta fel a bátyám.
- Rendben. Addig én csinálok egy kis kávét.

Carlos felment Eric szobájába, én pedig a konyha felé vettem az irányt. Miközben vártam, hogy elkészüljön a reggeli koffeinadagom, azon gondolkodtam, hogy mégis mit fogok mondani Niconak. Az elmúlt napokban akárhányszor eszembe jutott, hogy mire is készülők, az agyam gyakorlatilag leblokkolt, és képtelen volt kitalálni valami jó beszédet.

- Már mosakodik a kis drága. – jelent meg mellettem Carlos. Átnyújtottam neki egy bögre kávét. – Köszi.
- Mindent elintéztél Sofíával? – kérdeztem egy kis hatásszünet után.
- Igen. 10-kor találkozunk a paddock bejáratánál. Ott majd odaadja a beléptető kártyákat, amivel egész hétvégén ki-be járkálhatunk a boxutcában.
- Egész hétvégén? – döbbentem le – Én azt hittem, hogy ma beszélek Nicoval, és ennyi.
- Szerinted miután közölted vele, hogy van egy közös gyereketek, nem akar majd annyi időt veletek tölteni, amennyit csak lehet? – kérdezett vissza Carlos.
- Először is nem velünk, hanem Erickel. – válaszoltam – És honnan veszed, hogy egyáltalán elhiszi, hogy Eric az ő fia? Ráadásul nehéz lesz neki feldolgozni ezt hirtelen.
- Pedig kénytelen lesz.
- Úristen! És mi lesz a holnapi versenyével? Halasszuk inkább holnapra ezt a beszélgetést, nem akarom, hogy ezen járjon az agya, és ne tudjon koncentrálni a versenyzésre! – estem kétségbe.
- Lina, ne csináld! – szólt közbe a bátyám – Most már nem hátrálhatsz meg!
- Tudom. – hajtottam le a fejem.
- Anya, segítesz felöltözni? – hallottam meg Eric hangját az emeletről.
- Persze, máris megyek. – szóltam fel neki.

Bő egy órával később már a kocsiban ültünk, útban a versenypálya felé, ami gyakorlatilag Valencia kikötői részében volt kialakítva. Ahogy teltek a percek, és csökkent az út a célig, egyre idegesebb lettem. A gyomrom kezdett összeszorulni, nehezen vettem levegőt, és mindvégig azon járt az agyam, hogy lehet, hogy éppen most teszem tönkre egy fiatal, tehetséges versenyző jövőjét. Persze nem akarok ártani neki, és nem akarom, hogy különösebb változás következzen be Nico életébe, de ha elfogadja, hogy Eric a fia, nehezebb dolga lesz bizonyos tereken.

- Meg is jöttünk! – hozott vissza a bátyám hangja a valóságba.

Hamar leparkolt, majd segített Ericnek kiszállni az üléséből. Én ezalatt mozdulatlanul és szótlanul ültem a kocsiban. Olyan voltam, mint aki éppen szellemet látott.

- Lina! – szólt rám Carlos – Szállj ki te is!

Végül erőt vettem magamon, és kiszálltam a kocsiból. Körülöttünk már rengeteg ember volt. Sokan voltak kíváncsiak Valenciában a Forma-1-re. Nagy volt a sürgés-forgás, így Carlos az ölébe vette Ericket. Látta rajtam, hogy mindjárt összesem, ezért inkább ő foglalkozott a fiammal.

- Miért jöttünk ide? – kérdezte Eric.
- Megnézzük a gyors autókat, és megismerkedünk egy aranyos bácsival. – felelte a bátyám.
- De jó! – lelkendezett Eric.
- De ha mégsem lenne olyan aranyos az a bácsi, ne érezd magad rosszul! – szóltam közbe – Egyáltalán nem a te hibád lesz! Más tehet az egészről…
- Rendben anyuci, nyugodj meg! – mondta Carlos nevetve.
- Oké. – sóhajtottam egy mélyet – Megpróbálok.

Hamarosan megérkeztünk a paddock bejáratához. Néhány percnyi keresgélés után végül megláttuk Sofíát. Ő is hamar észrevett minket, és széles mosollyal indult meg felénk.

- Úristen! De rég láttalak titeket! – ölelt át minket – Sziasztok!
- Szia! – köszöntünk neki.
- Jaj, Eric, de nagy vagy már! Emlékszel rám? – fordult a fiamhoz.
- Nem. – felelte egyszerűen, mire mindenki elnevette magát.
- Akkor majd megismersz. – válaszolta Sofía – Na, készen állsz? – kérdezte tőlem.

Ez volt a kérdés, amire tudtam a választ, de azt mégsem mondhattam ki.

Catalina ruhái:
 

Elkerülhetetlen szerelem - 39. rész

Harc az érzésekkel

Idegesen rohantam ki Strauss irodájából. Nem érdekelt, miket ordibál utánam, elegem volt belőle! Ez a nő egyszerűen elviselhetetlen! Olyan nehéz lenne, annyit mondani, hogy jól végzem a munkámat, vagy kicsit is kedvesnek lenni hiba esetén? Szerintem egyáltalán nem! Nem azt várom, hogy halálra ajnározzon, vagy másképp kezeljen, mint a többieket, egyszerűen annyit akarok, hogy viselkedjen kicsit normálisabban.

Éreztem, hogy ha én most az irodában maradok, csúnya vége lesz a történetnek. Ezért inkább menekülőre fogtam, és dühösen vágtattam át az épületen.

- Alyssa, hova sietsz? – hallottam Emily hangját a liftből kiszállva – Hé, minden oké?

Nem érdekelt senki és semmit! Fojtatva a rohanást elhagytam az épületet, mit sem törődve kollégámmal.

Ilyen állapotban nem akartam vezetni, ezért gyalog indultam útnak. Fogalmam sem volt, hogy merre tartok, céltalanul, a gondolataimmal küzdve bolyongtam Quantico utcáin. Végül egy elhagyatott, nyugodt helyen telepedtem le, ugyanis szükségem volt arra, hogy kiengedjem a gőzt. Nem tehettem meg hosszú utat, ugyanis láttam az FBI épületét a „rejtekhelyemről”.

Pár perccel később megeredtek a könnyeim. Sírtam, hiszen rengeteg feszültség gyülemlett fel bennem. Hülye voltam, mikor azt hittem, hogy most már rendeződhet az életem. Mikor biztos voltam abban, hogy minden problémám megoldódhat, és nem kell semmi rosszal szembenéznem a jövőben. Miért kell nekem mindig szenvednem? Miért van az, hogy ha boldog lehetnék, valaki vagy valami mindig közbeavatkozik, és gondoskodik arról, hogy ne legyen könnyű az életem?

Miután rájöttem, hogy valószínűleg soha nem tapasztalhatom meg a teljes boldogságot, észrevettem, hogy valaki leül mellém.

- Nem fázol? Nincs túl jó idő. – szólalt meg.
- Nem érdekel. – rántottam meg a vállam.
- Strauss kiakasztott, ugye? – kérdezte.
- Ez olyan nyilvánvaló?
- Mi másért lennél szomorú? – mosolygott rám.
- Igen, ez igaz. – feleltem.

Hosszú percekig csendben voltunk. Mindketten tudtuk, hogy most nincs szükségünk beszédre. Jót tett a csend, kiélveztem a körülöttem lévő nyugalmat. Ha már a lelkemben éppen a harmadik világháború játszódik, legalább a körülöttem lévő madarak, fák, és virágok érezzék jól magukat.

- Ugye te mindig szeretni fogsz? – törtem meg végül a csendet – Tudom, hogy ilyen rövid együttlét után nem kérhetem, hogy fogadj örök hűséget, de mondd, hogy benned nem kell csalódnom! Eleget szenvedtem már az életem során, még egy csapást nem élnék túl. – öntöttem ki a szívem.

A barátom bármiféle válasz helyett, megfogta az arcom, és gyengéden megcsókolt.

- Szerintem ez elég válasz. – felelte végül.
- Szeretlek! – öleltem át szorosan.
- Én is szeretlek! – hallottam a szívemnek oly kedvező választ.

Kb. félóra után végül erőt vettem magamon, és Spencerrel közösen visszamentünk a munkahelyre.

Belépve mindenki furcsán méregetett, de az arcokról leolvasható reakciók meglepetésemre elég változatosak voltak. Egyesek lenézően bámultak, míg mások kedvesen és elismerően mosolyogtak rám, jelelve, hogy megérdemelte már az a vén picsa, hogy valaki beolvasson neki.

Mikor felértünk az emeltünkre, elfoglaltuk a helyünket. Bevallom, kissé féltem, hiszen nem tudtam, hogy mi jön ezután. Persze biztos voltam benne, hogy Strauss nem hagyja annyibban a dolgot, és még azt is kinéztem belőle, hogy még a munkaidő lejárta előtt távoznom kell az FBI-tól.

De nem ő volt az egyetlen, akitől tartottam. Féltem Hotch reakciójától, hiszen pont nem sokkal ezelőtt hozta a tudomásomra, hogy mennyire megbízik bennem, és milyen büszke rám. Ezzel szemben én most szégyent hozok a csapatára. Emiatt iszonyúan éreztem magam, ugyanis tudtam, hogy ezért Strauss képes kiszúrni Hotchcsal is.

- Beszélnünk kell! – jelent meg mellettem épp a gondolataim személye.
- Megyek! – feleltem halkan, majd követtem a főnököm.

Mikor beértünk az irodájába, úgy éreztem, hogy azon nyomban összeesek. Rettenetesen féltem! Nem az érdekelt, hogy Strauss mit gondol rólam, vagy hogy mit kapok a kirohanásomért, hanem hogy hogyan fog Hotch vélekedni a dologról. Nem akartam csalódást okozni, vagy keresztbe tenni neki! Tiszteltem őt annyira, hogy soha ne ártsak neki.

- Sajnálom. – nyögtem ki – Nem akartam ezt tenni, de Strauss bunkósága nem hagyott mást választást. Meg kellett védenem magam! - magyarázkodtam.
- Strauss tényleg rettenetesen kiállhatatlan. – felelte végül Hotch – De ezt akkor sem hagyhatom annyiban. A főnöködként ki kell szabnom valamilyen büntetést. Persze nem akarok, de emiatt talán Strauss is megbékél.
- Megértem. – válaszoltam – És vállalom a következményt a tetteimért.
- Rendben. – sóhajtott a főnök – Felfüggesztelek három napra. Ezek után viszont beszélned kell Starusszsal! Ő még ítélkezhet későbbi büntetésről. Add le a fegyvered és a jelvényed!
- Oké. – hajtottam végre a parancsot, majd az ajtó felé vettem az irányt – Sajnálom Hotch! – fordultam vissza – Én nem akarok nektek ártani!
- Tudom, Alyssa. – felelte – Ebben biztos vagyok.

Elengedtem egy halvány mosolyt felé, majd elhagytam az irodáját. Nem tehettem semmit a büntetés ellen, és nem is nagyon akartam, ugyanis reménykedtem benne, hogy nem lesz a dolognak komolyabb következménye, és Strauss megbékél az ideiglenes felfüggesztésemmel.

De ha a Karma megint vicces kedvében lesz, nekem annyi!

Egy éjszaka ajándéka - 6. rész

Sziasztok! Ahogy ígértem, itt is van az új rész. Mostantól kicsit ritkábban jön majd ehhez a történethez a folytatás, ugyanis már nincs előre kész rész. De így is csak 1-2 nappal kell többet várnotok! :) Remélem, ez még belefér. Jó olvasást! Puszi! <3

- Csakhogy megjött az eszed, Lina! – felelte Carlos.
- Ericnek tényleg joga van megismerni az apját, és Niconak is tudni kéne, hogy van egy gyereke. – mondtam ki azt, amit már sokkal előbb ki kellett volna.
- Ma szerda van, szóval nem sokára megérkeznek a versenyzők a városba. – gondolkodott hangosan Carlos – Addigra mindent elintézek Sofíával.
- Nem kéne inkább nekem beszélnem vele? Mégiscsak az én barátnőm…vagyis volt.
- Nem kell Lina. Majd én beszélek vele, hogy hozza össze a találkát Nicoval. – ajánlotta fel a bátyám.
- Rendben. – egyeztem bele – Köszönöm, hogy ennyit segítesz nekünk.
- Ez csak természetes. – felelte.

Miután ezt a dolgot is letudtuk, felébresztettem Ericet. Mindig nehezére esik a kora reggeli kelés, de kénytelen volt oviba menni. A készülődés, majd egy gyors reggeli után elvittem az oviba, onnan pedig munkába mentem.

A napom egészen délig nyugodtan telt. Nem történt semmi szokatlan, de aztán megjelent a barátnőm, Victoria.

- Lina, drágám! Szia! – köszöntött széles mosollyal az arcán.
- Szia Vicky! – öleltem meg – Hogy vagy?
- Jól, köszi. És te…vagyis ti?
- Minden rendben van velünk. – válaszoltam – Éppen ebédszünetem van. Nem megyünk el valahova enni? – hoztam fel az ötletet.
- Mehetünk! Úgyis éhes vagyok.
- Oké, csak gyorsan elkéreckedek Doña Imeldától. – mondtam, majd a főnökasszony irodája felé vettem az irányt.

Szerencsére elengedett, hiszen alig voltak a boltban. Victoriával az egyik közeli étterembe mentünk ebédelni és csacsogni kicsit.

- Eric oviban van? – kérdezte a barátnőm.
- Igen. Mint minden hétköznap. – feleltem.
- És mi van Carlosszal? – faggatott.

Már egy ideje észrevettem, hogy Victoriának bejön Carlos, de akárhányszor említettem ezt neki, kiakadt és rögtön ellenkezett. De mégis, mikor Carlos jelen volt, a barátnőm teljesen másképp viselkedett. Úgy voltam vele, hogy ha nem akarja bevallani a dolgot, akkor nem erőltetem. De persze nem bántam volna, ha összejönnének a bátyámmal.

- Semmi különös. – válaszoltam mosolyogva – Bár újabban még jobban piszkál azzal, hogy beszéljek Nicoval Ericről.
- És te benne lennél?
- Hát…úgy döntöttem, hogy elmondom Niconak.
- Úristen! Ez kemény lesz! – felelte Victoria – Neked, Ericnek és Niconak is. Szegény srácnak rá kell jönnie, hogy van egy 4 éves fia.
- Tudom, és rosszul érzem magam, amiért most kell ezt megtudnia Niconak. – hajtottam le a fejem.
- Te döntötted el 5 éve, hogy nem szólsz neki arról, hogy terhes vagy.
- Igen, és akkor jó ötletnek tűnt. Vagyis abból a szempontból most sem bánom, hogy Erickel boldogok vagyunk együtt, de azért rossz ez, mert a fiam meg akarja ismerni az apját, viszont Nico szerintem azt sem tudja, hogy hogyan kell bánni egy gyerekkel.
- Majd segítesz neki. – rántotta meg a vállát Victoria.
- Ez nem ilyen könnyű!
- De a pelenkacserét már nem kell megtanulnia, és éjszaka sem nagyon kell már felkelni Erichez.
- Tudom, de attól még nem lesz Niconak sokkal könnyebb dolga. – tettem hozzá.

Ebéd után mindketten visszamentünk dolgozni, én a boltba, Victoria pedig az ingatlanirodába, ahol dolgozik.

Munka után szokás szerint Carloshoz mentem, hogy felszedjem Ericket, és beszéljek vele a nagy találkozásról.

- Szia! – köszöntött, mikor megérkeztem – Gyere csak be!
- Hello! – adtam neki egy puszit, majd a fiam is megjelent.
- Szia kicsim! – vettem fel azonnal, majd ő is kapott egy puszit.
- Szia anya! Képzeld, Carlos bácsi megtanította leírni a nevem. – mesélte büszkén.
- Már ennyi idősen le tudod írni a neved? Nagyon ügyes vagy drágám! – mosolyogtam rá.
- Eric, miért nem rakod ki az a puzzle-t, amivel ma játszottunk? Anyukáddal nem soká felmegyünk, és megnézzük. – hozta fel az ötletet Carlos.
- Rendben. De siessetek! – felelte Eric, majd felment az emeletre.
- Beszéltem Sofíával. – mondta a bátyám, miután a fiam eltűnt a látókörünkből, és leültünk a kanapéra.
- Mit mondott? – próbáltam nyugodt maradni, de belül iszonyú feszült voltam.
- Szívesen elintézi, hogy kapjunk VIP-jegyet. És megpróbálja azt is, hogy beszélhess Nicoval.
- Úristen! – pattantam fel – De mégis mit mondjak neki?
- Természetesen az igazat. – felelte nyugodtan Carlos.
- Csak úgy álljak oda elé, és közöljem vele, hogy van egy fiam tőle. Ez nem olyan egyszerű, Carlos.
- Tudom Lina, de ha már eldöntötted, hogy bemutatod egymásnak apa-fiát, akkor ne hátrálj meg.
- Te könnyen beszélsz! – ültem vissza.
- Ha akarod, elmondom én Niconak. – ajánlotta fel.
- Nem, köszi. Ezt nekem kell közölnöm vele.
- És szeretnéd Ericet rögtön bemutatni neki? – kérdezte a bátyám pár pernyi csend után.
- Nem tudom. Inkább majd kicsit később. – feleltem kissé bizonytalanul.
- Tudom, mi jár a fejedben, Lina. Azt hiszed, hogy ha Nico rosszul fogadja a dolgot, az a te hibád lesz, és emiatt rossz anya vagy. De ez nem igaz! Eric örülhet, hogy te vagy az anyja. Rengeteg szörnyűségen kellett keresztülmenned, de te végig kitartottál, és nagyszerűen neveled a fiad. – mondta együtt érzően a bátyám.
- Köszönöm Carlos…és minden mást is. – bújtam hozzá.

Nem sokkal később hazamentünk Erickel, és játszottunk egy kicsit együtt, de nekem valahol egész máshol járt az agyam.

Catalina ruhái:
 

Elkerülhetetlen szerelem - 38. rész

Sziasztok! Itt az új rész, amiben ugrottam kicsit az időben. Remélem, még tudjátok követni a történéseket. xD Felkerült a szereplőkhöz Aiden képe, szóval láthatjátok, hogy képzelem el őt. Jó olvasást a részhez, és ahogy korábban írtam, legközelebb vasárnap este jövök! Puszi! <3

Itt még nincs vége!

Teltek-múltak a napok, majd a hetek, és én egyre jobban éreztem magam Quanticoban. Spencerrel nagyon jól alakult a kapcsolatunk. Aiden egyszer sem próbált meg keresztbetenni nekünk, sőt igen jól összebarátkoztam vele, és már nem az villant be akárhányszor ránéztem, hogy „Hogy lehettem ennyire részeg?”.

Azonban egyik nap, mikor Spencerrel az iroda konyhájában beszélgettünk igencsak meghitt hangulatban, Hotch ránk nyitott, és csúnyán lebuktunk. Próbáltuk kimagyarázni magunkat, de meglepetésünkre nem fogadta olyan rosszul a dolgot. Persze a főnökünkként ellenezni kéne a kapcsolatunkat, de ezzel szemben örült neki, hogy végre egymásra találtunk, hiszen állítólag már hosszú ideje mindenki azért drukkol, hogy összejöjjünk Spencerrel. Meglepett a dolog, ugyanis nem gondoltam, hogy ennyire nyilvánvaló, hogy vonzódunk egymáshoz.

Hilarytől, a szomszédomtól azóta kapom a köszönetnyilvánító ajándékokat, hogy megmentettem a fiát, Patricket az elmebeteg apjától. Vele is egyre jobban összebarátkoztam, így már egyáltalán nem éreztem magam egyedül.

Persze még hiányoztak a barátaim Miamiból, de már nem éreztem magam olyan rosszul amiatt, hogy ott kellett hagynom azt a várost. Teljesen beilleszkedtem az itteni társaságba, és nagyon jól alakult az életem.

Azonban egyik nap, Hotch egy olyan témáról akart velem beszélni, amitől azóta tartottam, hogy összejöttem Spencerrel, és megszerettem az ittlétet.

- Szia! – nyitottam be az irodájába egy rövid kopogás után.
- Szia Alyssa! Gyere csak be! – intett a főnök.
- Tudom, miről akarsz beszélni. – ültem le kissé szomorúan vele szembe.
- Gondoltam. Mikor felhívtuk Horatio Caine-t, hogy szükségünk lenne egy helyszínelőre, ő pedig téged küldött, tudtad, hogy ez csak egy alkalmi munka. Csak néhány hétről volt szó… – minden egyes szava olyan volt, mintha egy éles kést szurkálna a szívembe.
- Tudom. – feleltem halkan.
- …viszont várakozáson felül teljesítettél. – fejezte be a mondatát Hotch – Persze nem az volt a szándékunk, hogy barátnőd találjunk Reidnek, de gondolom, boldogok vagytok együtt, szóval nincs sok kedved visszamenni Miamiba.
- Megszerettem ezt a helyet és a csapatot. Élvezem a közös munkát, és még a szerelem is rám talált, ami igencsak rám fért a Ryan-ügy után, szóval nem bánnám, ha még egy ideig itt maradhatnék. – válaszoltam.
- Tudom, és ezért teszek neked most egy ajánlatot. Strauss már napok óta azzal piszkál, hogy intézkedjek a visszahelyezésedről, de én ezt nem akarom megtenni. Meghosszabbítanánk veled a szerződésed, szóval plusz 2 hónapig itt maradhatsz. Utána meg majd beszélünk a továbbiakról.

Legszívesebben Hotch nyakába vetettem volna magam, ugyanis zene volt füleimnek azt hallani, hogy egyelőre minden maradhat a régiben, és nem kell itt hagynom a csapatot, és aki a legfontosabb, Spencert.

- Köszönöm. – feleltem végül „csak” egy széles mosollyal – Nagyon sokat jelent, hogy megteszed ezt értem.
- Szükségünk van rád… – felelte Hotch - …főleg Reidnek. – tette hozzá mosolyogva.

Miután lerendeztük a szükséges dolgokat, és aláírtam a szerződést, visszamentem dolgozni. Mikor volt egy kis időnk, elmeséltem Spencernek a nagy hírt, aminek persze ő is nagyon örült. Jó volt, hogy már nem kellett bujkálnunk, és nyíltan kimutathattuk az érzéseinket. Persze nem éltünk vissza ezzel, és próbáltuk visszafogni magunkat munka közben, de legalább már nem kellett úgy tennünk, mint akik alig beszélnek egymással.

Azt hittem, hogy a boldogságomnak egy ideig senki és semmi nem vethet véget, de sajnos tévedtem. Nem sokkal a munkaidő lejárta előtt az egyik titkárnő odajött hozzám, és közölte, hogy Erin Strauss beszélni akar velem.

Erin Strauss, akárcsak Hotch, a főnököm, ezért kötelességem neki is engedelmeskedni. Nyílt titok volt az FBI-nál, hogy akivel ő beszélni akar, az nem éppen dicséretben fog részesülni. Meggyűlt már vele a bajom, például mikor megmentettem Patricket, Hilary fiát. Ő nem az a fajta ember, aki ki tudná mondani, hogy „Gratulálok! Szép munka volt!”. A jótettekben is a szabálysértést keresi, ezért nem csoda, hogy senki nem szerette a munkahelyen.

Kissé félve mentem végig a folyosón, és kopogtam az irodája ajtaján. Mikor benyitottam, éppen el volt merülve a munkában.

- Jó napot Miss Johnson! Üljön csak le! – mondta – Egy pillanat, és foglalkozom önnel. – tette hozzá, de közben fel sem nézett az iratokból.

Pár percig csendben ültem, és vártam, hogy végre rám is szánjon időt. Már nagyon túl akartam lenni ezen a beszélgetésen, hiszen azok után, hogy összejöttem az egyik kollégámmal, és úgy hosszabbították meg a szerződésem, hogy nem igazán szabadott volna, tudtam, hogy nem sok jóra számíthatok ezen a találkozón.

- Szóval…- hozott vissza a gondolataimból Strauss hangja – Gondolom, tudja, miért vagyunk most itt.

Próbáltam tettetni a hülyét, ugyanis reménykedtem benne, hogy a két vétség közül csak az egyikről tud.

- Nem igazán. – hazudtam.
- Hetek óta a kollégájával, Dr. Spencer Reiddel jár, úgy hosszabbította meg nem sokkal ezelőtt a szerződését Aaron Hotchner, hogy nem egyeztetett velem, és akkor még nem is említettem a Hampton-üggyel kapcsolatos vétségét. – sorolta a „bűneimet”, amitől egyre kínosabb lett a légkör – Miss Johnson! Nem tudom, Miamiban hogy intézik az ilyenfajta ügyeket, de ez itt az FBI, nem valami strandos, szörfözős rendőrség, ahol az ilyenfajta nők, mint maga, azt csinálhatnak, amit akarnak.

Kezdett felmenni bennem a pumpa, ugyanis nem tűrtem, hogy ilyen szavakkal illeti a volt-munkahelyemet. Híresek voltunk a hatékonyságunkról, és ezt senki nem vonhatta kétségbe!

- Azért álljon meg a menet! – csattantam fel – Ne csináljon úgy, mintha valami hülye szőke lennék, aki nem ért a munkájához, és csak véletlenül került ide!
- Szóval még gúnyolódik is a főnökével? – háborodott fel Strauss – Esküszöm Alyssa Johnson, hogy nem fog sokáig itt dolgozni!

Azt hiszem, bajban vagyok!

Alyssa ruhái:

Egy éjszaka ajándéka - 5. rész

Sziasztok! Itt az új rész, viszont hétvégén valószínűleg nem lesz frissítés, mert elutazom 2 napra. Addig még kiteszek egy részt az Elkerülhetetlen szerelemhez, de ehhez a történethez valószínűleg csak vasárnap este jön az új rész. Azért jó olvasást! Puszi! <3

Egész este az járt a fejemben, hogy mihez fogok kezdeni, ha Carlos eléri a célját, és Nico megtudja, hogy van egy fia. Tudtam, hogy a bátyám sose ártana nekem, de azóta azzal piszkál, hogy beszéljek Nicoval, mióta teherbe estem. Egy olyan lehetőség, mint az itteni Forma-1-es futam pedig megint csak neki kedvez.

- Szia anya! – hallottam meg Eric hangját – Nagyon jót aludtam! – ásított.
- Ennek örülök. – hajoltam le, és adtam neki egy puszit.
- De még mindig nem tudom, hogy mit hoztál nekem. – mondta a fiam.
- Biztos voltam benne, hogy nem felejted el. – nevettem, miközben elkezdtem kutakodni a táskámban – Tessék, itt is van!
- Egy óra? – kerekedtek ki Eric szemei – Mi van rá írva?
- A neved. A boltban árultuk volna, de Doña Imelda azt mondta, hogy hozzam haza neked.
- Júj, de jó! Köszönöm anya! – ölelt meg szorosan – És Doña Imeldának is.
- Szívesen kicsim. Majd valamelyik nap beviszlek a boltba, és akkor személyesen is megköszönheted neki. Nagyon szeretne már látni.
- Én is őt! – felelte Eric széles mosollyal az arcán.

Mióta kiderült, hogy anyám rákos, mindennapos orvosi kezelésre szorul. Egy szanatóriumban lakik, ahol gondoskodnak róla, viszont ez a hely majdnem háromórányi kocsiútra van Valenciától, így nem látjuk őt túl gyakran. Persze meg szoktuk látogatni őt Erickel és Carlosszal, de erre sajnos csak ritkán van alkalmunk. Doña Imelda mindig is sokat törődött velem, így ő olyan számomra, mint egy második anya. Mindig segít, ha kell, és tudom, hogy minden téren számíthatok rá.

- Foglald el magad kicsim, mert nekem most vacsorát kell főznöm. – mondtam Ericnek.
- Nézhetek mesét? – kérdezte.
- Persze. Segítek bekapcsolni a TV-t. – válaszoltam, majd a nappaliban ezt meg is tettem.

Kevesebb, mint egy óra múlva már az asztalnál ültünk, és a vacsorát fogyasztottuk.

- Edd meg a zöldséget is Eric! – szóltam rá.
- De nem szeretem a hagymát. – nyafogott.
- Hogy nem lehet azt szeretni? Az az egyik legjobb kaja a világon!
- Lehet, hogy te így gondolod, de én nem. – vágott vissza Eric.
- Jaj, de nagy lett a szája hirtelen valakinek. – mosolyogtam – De akkor is edd meg a hagymát!

Eric végül végrehajtotta az utasításomat, de a puding evése közben láttam rajta, hogy valami bántja. Gondoltam, hogy ennek nem a hagyma az oka. Mindig nyafog azért, ha valami olyat kell ennie, amit nem akar, de nem szokta ennyire lógatni az orrát.

- Mi a baj kicsim? – kérdeztem végül tőle.
- Semmi! – vágta rá rögtön.
- Ne mondd, hogy semmi. Látom rajtad, hogy bánt valami. – simogattam meg a karját – De nekem elmondhatod.
- Az oviban sok barátomért az apukája jön. Utána elmennek fagyizni, vagy hétvégenként a vidámparkba. Én miért nem ismerem apát?

Mikor Eric először kezdett el kérdezgetni az apjáról, azt mondtam neki, hogy nagyon messze van tőlünk, és nem tud hazajönni meglátogatni minket. Kicsi volt még, így be is vette ezt az elég hülye indokot, de most, hogy kezd felnőni, és egyre okosabb, valami jobbat kell kitalálnom, ugyanis nem mondhatom el neki, hogy egy egyéjszakás kaland közben fogant meg, és az apja még csak nem is tud a létezéséről.

- Tudod, mondtam már, hogy mi van apukáddal. – feleltem végül.
- De valamikor csak van ideje, hogy meglátogasson minket. Még egyszer sem láttam, pedig már 5 éves vagyok.
- Tényleg ennyire szeretnéd megismerni? – kérdeztem a könnyeimmel küszködve.
- Igen, nagyon. Ugye hamarosan találkozhatok vele, anya? – nézett rám a boci szemeivel.

Nem tudtam tovább visszatartani a könnyimet, így gyorsan felpattantam az asztaltól, és berohantam a lenti fürdőszobába. A könnyeim utat törtek maguknak, és hosszú perceken keresztül csak sírtam. Ez volt az a pont, mikor rájöttem, hogy miért piszkál Carlos mindig azzal, hogy mondjam el Niconak, hogy van egy gyerekem tőle, és mutassam be neki Ericet.

- Anya, jól vagy? – hallottam meg a fiam hangját.
- Persze. – feleltem, majd letöröltem a könnyimet, megmostam az arcom, és kimentem hozzá.
- Te sírtál? – kérdezte rögtön Eric.
- Igen, mert fáj a kezemen lévő bibim. – hazudtam.
- Egy bibi tényleg nagyon tud fájni. – mondta együtt érzően.
- Igen. – simogattam meg a fejecskéjét.

Vacsora után Erickel még néztük kicsit a TV-t, majd megfürdettem, és nem sokkal 9 óra után lefektettem aludni. Már a meseolvasás közben elaludt, de én még hosszú ideig néztem utána is. Az járt a fejemben, hogy habár rengeteg nehézségen kell átmennem anyukaként, egyáltalán nem bántam meg, hogy úgy döntöttem, hogy felnevelem a fiam, mikor megtudtam, hogy terhes vagyok. Sok örömet okozott már nekem Eric, és tudom, hogy fog a jövőben is.

Miután én is rendbetettem magam, fáradtan feküdtem be az ágyamba. Éreztem, hogy alig tudok megmozdulni, de így sem akart álom jönni a szememre. Órákon keresztül csak forgolódtam, és azon gondolkoztam, ami vacsora közben történt. Eric nagyon szeretne találkozni az apjával, és önző dolog lenne helyette eldönteni, hogy megismerheti-e őt.

Persze egyszerűbb dolog lenni összehozni az apa-fia találkát, ha az előbbi nem egy híres Forma-1-es versenyző lenne. Ha Sofía el is intézi, hogy beszélhessek Nicoval, nem biztos, hogy ő el is fogja hinni, hogy gyerekem van tőle, vagy ha igen, lehet, hogy az lesz az első reakciója, hogy szálljunk le róla, és ne merjem még egyszer ezzel zaklatni őt.

Nem ismertem ki igazán Nicot, hiszen csak néhány órát töltöttük együtt, de azt el tudtam róla képzelni, hogy legalább vállalni fogja a felelősséget a kis kalandjáért, és támogatni fog minket Erickel. De ettől függetlenül, ha kitudódik a dolog, rászáll majd minden újságíró, és egy életre megbélyegzik. Nem akartam, hogy ezt tegyék vele, hiszen nem érdemli meg.

Nem tudom, mikor sikerült végül elaludnom, de amint felkeltem másnap reggel, a telefonomért nyúltam. A bátyám számát tárcsáztam, ő pedig szerencsére hamar fel is vette a telefont.

- Mi az, Lina? Már ilyen korán zaklatsz? – szólt bele a telefonba.
- Elmondom Niconak! – jelentettem ki határozottan.

Elkerülhetetlen szerelem - 37. rész

Ez is le van tudva

Teljesen ledöbbentem. Azt hittem, hogy magam mögött hagyhatom Aident, és elfelejthetem, ami Los Angelesben történt köztünk, de úgy tűnik, a sors megint vicces hangulatában van. Csak tudnám, hogy mi a baja velem!

- Üresedés van nálunk? – kérdeztem.
- Nem pontosan nálunk, hanem egy másik csoportnál. Ez nem is a mi hatáskörünk alá tartozik, de a srác azt mondta, hogy szeretne veled beszélni. – magyarázta JJ – Tényleg ismered őt?
- Öhm…igen. – vallottam be – Hol van?
- Az előtérben.
- Köszi. – feleltem, majd kirohantam az említett helyre.

Féltem, hogy Aiden találkozik Spencerrel, és megosztja a kis kalandunkat a barátommal. Persze akkor még nem voltunk együtt Spencerrel, szóval nem tartozom magyarázattal neki, de azért mégsem az minden lány álma, hogy odaálljon egy srác a pasijához, és közölje vele, hogy: „Egy nappal azelőtt, hogy ti összejöttetek, a csajod még velem csinálta azt, amit most veled.”

Hamar megláttam Aident. A lifttől nem messze állt, és a falra kitett oklevelet és elismeréseket nézegette. Mikor meglátott, rögtön elmosolyodott, és elindult felém.

- Szia Alyssa! Hogy vagy?
- Te meg mit keresel itt? – kérdeztem idegesen.
- Egy állásinterjúra jöttem. – felelte Aiden egyszerűen.
- És pont az FBI quanticoi székhelyére? – akadtam ki.
- Szóval most azért vagy ideges, mert azok után, hogy Los Angelesben kavartunk, lehet, hogy egy helyen fogunk dolgozni. – mondta Aiden, mire én egy igen furcsa grimaszt vágtam.
- Csoda, hogy nem atomfizikus lettél. – vágtam rá – De most komolyan, Aiden! Miért pont itt akarsz dolgozni?
- Nem rég végeztem az egyetemen, de még nincs állásom. Reménykedtem benne, hogy ha már Los Angelesben nem találtam munkát, máshol fogok. Aztán az egyik haverom mondta, hogy lenne itt egy ilyen lehetőség, szóval gondoltam, megpróbálom. Attól még, ami köztünk történt, nem fogom kockáztatni a megélhetésem.

Végül is egyetértettem Aidennel. Nem arról van szó, hogy 10 évig jártunk, hiszen csak egy kósza éjszakát töltöttünk együtt. Persze másnap mindkettőnk számára kínos volt a dolog, de most mégsem kérhettem azt a sráctól, hogy részben az én hülyeségem miatt tűnjön el innen, és dobjon el magától egy álláslehetőséget.

- És mit dolgoznál itt? – kérdeztem.
- Az egyik nyomozócsoport bűnügyi szakértője lennék.
- Szóval nem kéne együtt dolgoznunk, és jó távol lennél tőlem?
- Igen.
- Akkor szia! – intettem neki, majd visszaindultam a helyemre.
- Alyssa, várj! – jött utánam – Nem lenne kedved ma velem vacsorázni?
- Hogy az legyen a vége, mint a múltkor?
- Nem. – nevetett Aiden – Most kevesebb lenne a pia.
- Figyelj, Aiden! – kezdtem bele – Kedves tőled, hogy elhívsz vacsorázni, de az az igazság, hogy van barátom.
- De hiszem csak pár napja voltál Los Angelesben. Akkor…mikor mi kavartunk…
- Nem! – vágtam rá – Akkor még nem voltam együtt vele.
- Elég gyorsan túltetted magad a kis románcunkon. – állapította meg.
- Fontos nekem a srác, szóval nem szeretném, ha szólnál bárkinek is arról, hogy mi történt köztünk. Ez neked is jobb lesz, ha megkapod az állást.
- Nyugi, Alyssa! Nem akarlak bemocskolni a kollégáid előtt. És csak azért jöttem ide, mert tényleg nincs más lehetőségem.
- Megértelek, és köszönöm. Remélem, megkapod az állást. – feleltem mosolyogva.
- Azt én is. – mondta kissé idegesen Aiden.
- Maga Aiden Harison? – jött oda hozzánk egy középkorú, itt dolgozó férfi, akiről tudtam, hogy az egyik olyan ember, aki az alkalmazottak felvételéről és kirúgásáról gondoskodik.
- Igen, én vagyok. – válaszolta Aiden.
- Remek! A nevem Ashton Phillipson. Ha készen áll, kezdhetjük is az interjút.
- Igen, persze.
- Rendben, akkor menjünk is be az irodámba. – felelte a férfi, majd mikor elindultak, Aiden még hátrafordult.
- Szia Alyssa! – suttogta.
- Szia! És sok szerencsét! – feleltem, majd visszaindultam a helyemre.

Örültem, hogy ezt a dolgot is letudtam, és nem kell aggódnom miatta. Aiden kedves volt, ezért még azt sem bánnám, ha itt dolgozna. Egy aranyos srác, és ha nem olyan kínosan végződött volna a közös esténk, talán jó barátok lehetnénk.

- Szia baby! – hozott vissza a gondolataimból Spencer hangja már az asztalomnál.
- Szia! – mosolyogtam rá – Bár nem mintha ma még nem találkoztunk volna. – nevettem.
- Hát igen. – mosolygott Spencer is – Amúgy hallottam, hogy keres téged valami Aiden.

Na ettől hirtelen eltűnt az arcomról az előbbi széles mosoly. Most közöljem a barátommal, hogy ez az Aiden az a srác, akivel nem sokkal az előtt kavartam, hogy mi összejöttünk? Na azt már nem! Nem akartam szólni róla Spencernek. Aidennel akkor sem kell közösen dolgoznunk, ha megkapja a munkát, ha pedig nem őt választják az állás betöltésére, valószínűleg nem fogjuk többet látni. Akkor meg minek beszéljek Spencernek róla?

- Igen, ő egy régi los angelesi ismerősöm. Még gyerekkorunkban játszottunk együtt, és mikor a múltkor otthon jártam, ismét találkoztunk. Most pedig az egyik itteni állásra jelentkezett, szóval azért van itt. – meséltem el neki a történetet, persze a randinkat kihagyva.
- Ja, jó. – felelte Spencer, majd folytatta a munkáját.

Remélem, tényleg csak eddig tartott a kíváncsiskodása.

Egy éjszaka ajándéka - 4. rész

Másnap reggel ugyanaz volt a program, mint minden hétköznap reggel. 8-kor felkeltettem Ericet, majd a szokásos készülődés után megreggeliztünk. 9-re bevittem az oviba, majd elindultam dolgozni.

Mióta Eric megszületett, a család egyik ismerősének az antik boltjában dolgozom. Nem túl megerőltető munka, és nem is igényel előzetes képzést. Egy egyszerű eladó vagyok, aki néha olyan „fontos” dolgokat is elvégezhet, mint a könyvelés vagy az üzlet előtti söprögetés.

- Jó reggelt Doña Imelda ! – köszöntem a főnökasszonynak, mikor beléptem a boltba.
- Lina, drágám! – üdvözölt kedvesen – Szia! Hogy vagy ma reggel?
- Fáradtan, de nem nyafogok. – mosolyogtam.
- Nem is szabad. – kacsintott rám - És mi van a kis Erickel? Mikor láthatom a csöppséget? – érdeklődött.
- Most éppen oviban van, de majd megpróbálom megoldani, hogy valamelyik nap bejöhessen.
- Az nagyon jó lenne! Rég láttam már!

A beszélgetés után rögtön hozzá is láttam a napi teendőknek. Átrendeztem a kirakatot, leltároztam kicsit, és rendet raktam Doña Imelda íróasztalán. Kicsit szétszórt volt a nő. Ha én nem tartottam volna rendben a boltot és a hozzá tartozó irodát, úgy nézett volna ki az egész hely, mint ahol bombát robbantottak.

Ez a nap is úgy telt, mint az összes többi. Napközben a vevőkkel foglalkoztam, majd kb. 1-kor volt időm megebédelni, délután 5-kor bezártunk, majd 6-ra elmentem Ericért a bátyámhoz. Az oviban csak 4-ig lehetnek benn a gyerekek, így ebben a két órában Carlos szokott vigyázni a fiamra.

Kissé feszült voltam, miközben a háza felé tartottam a tegnapi vitánk miatt. Hiába voltam biztos az igazamban, nem akartam megbántani Carlost, így rosszul éreztem magam a dolog miatt.

Mikor csöngettem, már hallottam Eric hangját: „Itt van anya!”. Mosolyogtam, mikor Carlos kinyitotta nekem az ajtót.

- Szia! – köszönt kissé egykedvűen.
- Szia! Figyelj! Sajnálom, hogy… - kezdtem volna hozzá, de ekkor megéreztem a lábamat ölelő fiamat.
- Anya! Hoztál nekem valamit? – faggatott.
- Csak akkor örülsz nekem, ha kapsz valamit? – tettettem a szomorút.
- Tudod, hogy ez nem igaz, anya! Én nagyon szeretlek téged! – ölelt meg megint.
- Én is téged kicsim! – vettem fel.
- Bejössz, vagy mentek is? – szólt oda Carlos.
- Szerintem jobb, ha megyünk. Úgy látom, hogy egyedül szeretnél lenni. – feleltem.
- Ha be szeretnél jönni, én nem bánom.
- Inkább majd máskor. – mondtam – Köszönöm, hogy vigyáztál Ericre.
- Nincs mit. Bármit megtennék az unokaöcsémért.
- Tudom, és ezért nagyon hálásak is vagyunk neked. – néztem mélyen a szemébe – Na köszönj el Carlos bácsitól kicsim! Megyünk haza, és majd ott megkapod anyuci ajándékát! – mondtam Ericnek.
- Júj de jó! – lelkesedett – Szia Carlos bácsi! Örülök, hogy veled játszhattam ma. – ölelte meg a nagybácsiját Eric.
- Én is! Holnap találkozunk nagylegény! Szia! – puszilta meg.

Látva őket, könny szökött a szemembe. Carlos rengeteget segített már így is Eric nevelésében, így gorombaság volt azt mondanom neki, hogy semmi joga nincs beleavatkozni az életünkbe.

- Na menjünk, anya! Már nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit hoztál nekem. – sürgetett a fiam.
- Rendben. – egyeztem bele – Akkor…szia Carlos! Holnap ugyanekkor találkozunk.
- Szia Lina! – köszönt halkan, majd becsukta az ajtót.

A hazafele úton Eric elmesélte a mai napját. Megosztotta velem, hogy az oviban Pepe, az egyik barátja ebéd közben megdobta babbal az óvó nénit, ezért a játékidő alatt végig a sarokban kellett állnia. A nagy mesélés után, nem sokkal azelőtt, hogy hazaértünk volna, Eric elaludt. Otthon óvatosan kivettem a kocsiból, és felvittem a szobájába. Szerencsére nem ébredt fel.

Míg ő aludt, én csináltam magamnak egy teát, és elkezdtem újságot olvasni. Ritkán van ideje egy anyának csak úgy ellazulni, de most, hogy Eric alszik, tudtam kicsit pihenni. Egészen addig minden rendben volt, amíg meg nem akadt a szemem a szórakozás-rovat egyik cikkén.

„Ismét városunkba látogat a Forma-1!

A hétvégén rendezik a Forma-1-es Európa Nagydíjat, melynek 2008 óta Valencia ad otthont. A hétvége során nem csak az egész mezőny, de számos más híresség is feltűnik az eseményen, ezért ez egy kihagyhatatlan élmény mindenki számára. Nézze meg a vb-éllovas Sebastian Vettelt, a világbajnok Lewis Hamiltont, és Jenson Buttont, a hazai kedvencet, Fernando Alonsot, vagy a Mercedes duóját, Michael Scumachert és Nico Rosberget.”

- Neee! – fogtam a fejem – Miért ver engem a sors?

Ideges lettem, ugyanis tudtam, hogy a bátyám minden lehetőséget megragad annak érdekében, hogy bebizonyítsa, Ericnek meg kell ismernie Nicot. Fogalmam sem volt, hogy mikor lesz az itteni futam, ezért úgy gondoltam, hogy van még időm meggyőzni Carlost az igazamról, de most, hogy már tudom az időpontot, kezdek kétségbeesni.

Mióta teherbe estem, nem követem nyomon a Forma-1-et. Előtte akkora rajongó voltam, hogy 2 hetente hétvégenként nem lehetett zavarni. Megőrültem ezért a sportért, és mindent tudtam is róla.

Aztán amikor kiderült, hogy teherbe estem az egyik pilótától, nem is mertem a Forma-1-re gondolni. Egy futamot sem láttam azóta, és akárhányszor beszéltek róla a TV-ben, átkapcsoltam egy másik csatornára, vagy ha írtak róla az újságban, gyorsan továbblapoztam. Egyáltalán nem követtem nyomon többé a történéseket, és ha valaki elkezdett nekem róla beszélni, rögtön tereltem a témát. A legfontosabb dolgokon – amit azért tudok, mert gyakorlatilag mindenki tud – kívül semmit nem tudok a jelenlegi csapatokról, versenyzőkről, futamokról vagy erősorrendről.

És nagyon nem is akartam!

Catalina ruhái:
 

Elkerülhetetlen szerelem - 36. rész

Sziasztok! Sikeresen és kissé kimerülten (nem mintha nem pihenni mentem volna xD) hazaértem. Sikerült kinn is alkotnom, szóval íme az új rész, és az Egy éjszaka ajándékához is nem sokára jön a folytatás. Jó olvasást addig is! Puszi! <3

Romlásnak indult boldogság

Mikor másnap reggel kinyitottam a szemem, először azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Aztán szétnéztem a szobában, és megláttam a mellettem békésen alvó barátomat. Hirtelen széles mosoly jelent meg az arcomon, és egy pillanat alatt felidéztem az elmúlt napok eseményeit. Pár perccel később Spencer is ébredezni kezdett.

- Jó reggelt szívem! – köszöntöttem boldogan.
- Jó reggelt! – felelte, majd kaptam egy csókot – Mennyi az idő?
- Negyed 8. – állapítottam meg az órára pillantva.
- Kéne mennünk dolgozni.
- Tudom. – sóhajtottam – De nincs kedvem.
- Nekem mondod? Inkább az ágyban maradnék veled egész nap. – ölelt át.
- Tudod, hogy én is. – válaszoltam – De Hotch kinyír minket, ha nem megyünk be.
- Tudom. – sóhajtott Spencer, majd nagy nehezen kikászálódott az ágyból – Akkor irány készülődni asszony!
- Asszony? – tetettem a felháborodottat – Nem vagyok öreg és kövér!
- Az tényleg nem vagy. – csókolt meg Spencer.

Hosszú percekig tartó szenvedés után végül sikerült kiszállnom az ágyból. Spencer megvárta, míg elkészülök – és meglepetésemre nem nyafogott, mint az ex-pasijaim –, bevitt a munkahelyre, majd hazament átöltözni. Jobb is volt, hogy nem egyszerre mentünk be dolgozni, mert így legalább nem fenyegetett minket a lebukás veszélye.

Biztos is voltam ebben a megállapításomban, míg nem sokkal az érkezésem után Morgan meg nem jelent mellettem.

- Szia Alyssa!
- Jó reggelt! – köszöntem neki mosolyogva.
- Mi ez a felettébb jókedv? – kíváncsiskodott.
- Egyszerűen jól érzem magam. – feleltem.
- Az jó. Amúgy láttam, hogy éjszaka itt maradt a kocsid…

Hirtelen ledermedtem. Hiába reménykedtem abban, hogy Spencerrel egy ideig még titokban tudjuk tartani a kapcsolatunkat, ez a kis hiba akár romba is döntheti a tervünket.

Próbáltam összeszedni a fejemben a gondolatokat, és kitalálni valami ésszerű hazugságot, de sajnos semmi értelmes nem jutott az eszembe.

- Randim volt! – vágtam rá végül, de hamar rájöttem, hogy talán nem ezt kellett volna mondanom.
- És idejött érted a srác? – kérdezett vissza Morgan.
- Igen. – feleltem.
- Alyssa, nem jó, ha már az első alkalommal közlöd a sráccal, hogy az FBI-nál dolgozol.
- Oké. – feleltem kissé félve.
- Akkor jó munkát! – mondta Morgan, majd elment a maga dolgára.

Idegességemben úgy gondoltam, hogy beszélnem kell valakivel. Mivel Spencer még nem ért be, Garciához fordultam segítségért. Persze neki sem kellett volna szólnom a kapcsolatomról, de úgy gondoltam, hogy egy ember még tudhat róla, ráadásul Garciában megbízom.

- Szia csajszi! – köszöntött a szokásos vidámsággal, mikor beléptem hozzá.
- Teljesen kivagyok! – mondtam idegesen – Amúgy szia! – tettem hozzá.
- Na mesélj!
- Először is: amit most mondok neked, bizalmas. Nem beszélhetsz róla senkinek, még a képzeletbeli barátodnak sem!
- Nem mintha lenne, akármennyire is furcsa vagyok, de megígérem, hogy tartom a szám!
- Rendben. Szóval Spencer meg én összejöttünk. – mondtam, mire Garcia egy hatalmasat sikított – Nyugi! Azért mégsem azt közöltem veled, hogy feltaláltam a rák ellenszerét.
- Mivel nem vagyok rákos, nekem ez jobb hír. – lelkendezett Garcia – De mikor? És hogy? És miért kell titokban tartani?
- Egyszerre csak egy kérdést! – nevettem – Két nappal ezelőtt jöttünk össze. Miután visszajöttem Los Angelesből, rájöttem, hogy szeretem Spencert, és hülye vagyok, ha harcolok az érzéseim ellen. De egyelőre tényleg szeretnénk titokban tartani. Nem akarom, hogy mindenki erről beszéljen, vagy akár meggyanúsítsanak azzal, hogy pasizni jöttem ide.
- Megértem. – felelte Garcia – De ez akkor is annyira szuper! Úgy örülök nektek! – ölelt meg.
- Köszönöm. Én is nagyon boldog vagyok.

Nem sokkal később visszamentem dolgozni, majd egy kis idő múlva Spencer is megérkezett. Csak egy röpke mosollyal köszöntem neki, pedig legszívesebben a nyakába vetettem volna magam.

- Késtél Reid! – hallottuk meg egyszer csak Hotch hangját.
- Tudom, és sajnálom. – felelte Spencer.
- Mióta ismerlek, még soha nem késtél. Minden renden van?
- Persze. Csak nem találtam a kocsi kulcsot.
- Azt hittem ilyen memóriával nem felejtesz el semmit. – mondta Hotch.
- Nagy ritkán megesik. – válaszolta Spencer.
- Mindegy! Legközelebb ne forduljon elő!
- Nem fog, megígérem.
- Rossz hatással vagyok rád? – kérdeztem, mikor Hotch már elment.
- Csak egy kicsit. – mosolygott – De imádom!

A nap további része nyugisan telt. Végeztük a munkánkat, mint a többi munkanapon. Aztán délután 2 óra felé JJ jelent meg az asztalomnál.

- Alyssa, gyere kérlek! Valaki keres téged! – mondta.
- Ki? – értetlenkedtem.
- A neve Aiden Harison, és a szabad állásra jelentkezik nálunk.

Na ennyit a felettébb jókedvről!

Alyssa ruhái: