2011. december 31., szombat

Egy éjszaka ajándéka - 12. rész

Sziasztok! Remélem, már nagyban készülődtök a bulizáshoz, de ha kicsit nyugisabban szeretnétek eltölteni a szilvesztert, akkor ehhez hozzájárulhatok ezzel a résszel. Boldog új évet mindenkinek, és kívánok nektek egy nagyszerű 2012-et! :) Jó olvasását! Puszi! <3

Nem voltam benne biztos, hogy rögtön el kéne mondanom Carlosnak, hogy egy másik Forma-1-es pilótával fogok randizni. Elképzeltem, ahogy kiakad, mivel azért jöttünk ide, hogy beszéljek Nicoval, de én közben Vitaly Petrovval „haverkodom össze”.

Elhessegettem ezeket a gondolatokat, majd hamar megbeszéltem magammal, hogy elég, ha közvetlenül a randi előtt beszélek Carlosszal, akkor már csak nem akad ki annyira.

- Mi tartott eddig, Lina? Nagy volt a sor a mosdó előtt? – kérdezte Carlos, mikor visszaértem hozzájuk.
- Öhm…igen. – hazudtam – Elég sokan voltak.
- Szerintem akkor indulhatunk is haza. – állt fel Carlos az asztaltól.
- És mi lesz…tudod… - célozgattam úgy, hogy Eric ne értse, miről is van szó.
- Sok interjúja lesz a futam után, aztán siet a reptérre, hogy elérje a Németországba tartó gépét. – felelte a bátyám, amitől bevallom, nagy kő esett le a szívemről.
- Rendben. Akkor tényleg mehetünk haza. – állapítottam meg.
- Ne, anya! Én még maradni akarok! – húzta a ruhám alját Eric.
- Kicsim, itt már nem lesz semmi érdekes. Az összes csapat pakol már össze, és 1-2 óra múlva már arra utaló jel sem lesz, hogy itt Forma-1-es futamot rendeztek. – válaszoltam.
- De én akkor is maradni akarok! – kiabált a fiam, és elkezdett rohanni.
- Eric, azonnal gyere vissza! – kiabáltam, majd utána eredtem.

Eric azonban a nagy sietségben nekirohant valakinek. Közelebb mentem, hogy bocsánatot kérjek az illetőtől, azonban azt hittem, hogy leesik az állam, mikor megláttam, hogy nem más az, mint Nico.

- Nem kell ennyire rohanni! Még a végén valami keményebbnek mész neki. – mondta neki kedvesen Nico.
- Mit mondott anya? – kérdezte tőlem Eric spanyolul, ugyanis nem értette, mit mond neki Nico angolul.
- Csak azt, amit én is akarok; ne rohanj! – feleltem – Menj vissza gyorsan Carlos bácsihoz. – szóltam rá.
- Anya? – nézett rám Nico bambán, mikor Eric elment.
- Igen. Ő a fiam. – válaszoltam.

Nico pár másodpercig nézte Ericet, ahogy visszamegy a nagybácsijához, és láttam, ahogy közben elgondolkodik kicsit. Féltem az arckifejezésétől, főleg mikor feltette a kérdést, amitől igencsak tartottam:

- Ki az apja?

Carlos jól fejbe vág, ha megtudja, hogy ismét sikerült találkoznom Nicoval, de elszalasztottam a lehetőséget.

- Meghalt vagy már 3 éve. – hazudtam.
- Oh, sajnálom. – felelte Nico együtt érzően - Nehéz lehet egyedül nevelni őt.
- A bátyám sokat segít.
- Az jó. Akkor gondolom boldog vagy.
- Öhm…mondhatjuk.
- Ez a lényeg. – mosolygott – Sajnálom, de nekem most mennem kell. Sietek a reptérre.
- Oké. Gratulálok a versenyedhez!
- Köszi, de lehetett volna jobb is. – válaszolta – Remélem, még találkozunk.

Nico közelhajolt, hogy adjon egy puszit, de mikor visszahúzódott volna, megállt egy pillanatra. Mélyen egymás szemébe néztük, amitől úgy éreztem magam, mint azon az éjszakán. Elvesztem a tekintetében, és ki tudja, mi történt volna, ha nem szakít félbe minket valaki.

- Nico, gyere már! – kiabált egy srác.
- Oké, megyek! – szólt oda neki Nico, majd ismét felém fordult – Szia Catalina!
- Szia Nico! – feleltem, majd néztem, ahogy elmegy.

Visszamentem Erichez és Carloshoz, de reménykedtem benne, hogy a fiam nem szólt az előbbi jelenetről a bátyámnak.

- Megegyeztünk Erickel! Mehetünk haza. – mondta Carlos.
- Akkor siessünk, hogy hazaérjünk a Tom és Jerryre! – feleltem.
- Tom és Jerry! – lelkesedett Eric - Igyekezzetek már! Nem akarok lekésni róla.
- Na ennyit az autóversenyzésről. – nevettem.
- Nehogy azt hidd. – felelte Carlos, mire szúrósan néztem rá.

Carlos kocsijához mentünk, amivel a bátyám hazavitt minket. Amint megérkeztünk a házhoz, Eric kipattant a kocsiból, és fél perc múlva már az ajtó előtt toporgott, hogy beengedjem. Amint ez megtörtént, rohant a nappaliba, és bekapcsolta a TV-t. Én a konyhába mentem, hogy kivegyek a hűtőből egy adag húst a vacsorához. Carlos is bejött, és töltött magának inni.

- Megbeszéltem Victoriával, hogy ma este átjön. Nem maradsz itt? – kérdeztem a bátyámat.
- Tudom, mire megy ez ki, Lina, de mondtam már, hogy akármennyire is aranyos lány Victoria, nem az esetem. – hárított Carlos.
- Ne már! Annyira aranyosak lennétek együtt! – mosolyogtam – Milyen jó lenne már, ha összejönne a bátyám a legjobb barátnőmmel!
- Csodálom, hogy Ericnek még nem néztél ki egy kislányt sem az oviban. – vágott vissza Carlos.
- Nagyon vicces vagy!

Carlos nem sokkal később elment, de bevallása szerint nem Victoria miatt, hanem azért, mert a hétvégi program miatt elmaradt kicsit a munkájával. Nem nagyon szokott dolgozni hétvégénként, és csak néha fordul elő olyan, hogy hazaviszi a munkát, szóval sejtettem, hogy füllentett, de ami nem megy, azt nem kell erőltetni.

Este 7 körül aztán megérkezett barátnőm. Kedvesen köszöntöttem, majd betessékeltem a konyhába, ahol Eric már a süti körül ólálkodott.

2011. december 28., szerda

Elkerülhetetlen szerelem - 44. rész

Sziasztok! Régen volt már rész a két történethez, dehát lefoglaltak az ünnepek és a karácsonyi novella megírása. Megígérem, hogy a folytatást az Egy éjszaka ajándékához megpróbálom minél hamarabb hozni. Remélem, mindenki számára jól teltek az ünnepek, és már készültök a szilveszteri bulizásra. :D De azért hoztam egy új részt. :) Jó olvasását hozzá! Puszi! <3

A bátyja emlékére

Amilyen gyorsan csak lehetett, az említett étteremhez mentünk. Az volt a legfontosabb, hogy elkapjuk Combs-t, és kihozzuk a túszul ejtett nőt anélkül, hogy baja esne.

Mire kiértünk, már vagy 6-8 rendőrautó volt kinn, és arra vártak, hogy James elengedje a nőt, és feladja magát. Erre azonban várhattak, ugyanis az ilyen elmebeteg sorozatgyilkosok nem olyanok, mint a piti bankrablók vagy egy olyan bűnöző, aki a hirtelen felindulásból követ el valamit.

Hotch odament a rendőrfőnökhöz, aki éppen egy hangosbeszélőt tartott a kezében, és elvette tőle a tárgyat.

- James Combs! Engedje el a túszt, és jöjjön ki felemelt kezekkel! – szólt bele.
- Azt hiszi, mi nem ezt hajtogatjuk neki már majdnem fél órája? – mondta Hotchnak a rendőr.

Én közvetlenül mellettük álltam, de egyszer csak egy fiatal, kétségbeesett nő lépett mellém.

- Mondja, hogy ki tudják hozni élve Nickyt! – mondta nekem.
- Nickyt? A túszul ejtett nőt? – kérdeztem.
- Igen. A nevem Amanda Hopes. Nicky a nővérem. Nagyon közel állunk egymáshoz. Nem tudom, mihez kezdenék nélküle.
- Mindent megteszünk annak érdekében, hogy elkapjuk Combs-t, és megmentsük Nickyt. – mosolyogtam rá – Nekem is van egy nővérem, és biztos én sem bírnám ki, ha elveszíteném őt.
- Köszönöm. – felelte, de látszott rajta, hogy csak akkor nyugszik meg, ha már kinn van a testvére.

Hosszú percek teltek el, de az étteremben még mindig nem történt változás. James Combs ugyanúgy fogva tartotta túszát, és nem úgy tűnt, mint aki hajlandó lenne bármiféle alkura is.

- Elég volt! Bemegyünk! – szólalt meg egyszer csak Hotch.
- Nem túl veszélyes ez? Mi van, ha ettől csak még dühösebb lesz Combs, és megöli a nőt? – kérdezte Morgan.
- Akkor sincs más választásunk. – felelte Hotch – Nem várhatunk itt addig, amíg Combs meghal végkimerülésben. Fegyverkezzetek fel, mert 2 perc múlva behatolunk!

Felvettük a golyóálló mellényeket, és ellenőriztük a pisztolyainkat, majd az étterem bejárata felé vettük az irányt. Lassan beléptünk, de próbáltunk észrevétlenek lenni. Ilyenkor egy apró mozdulat is olyan reakciót válthat ki a gyilkosból, ami végzetes lehet a túszra nézve.

Körbejártunk az egész éttermet, de olyan volt, mintha James és Nicky eltűntek volna. Szétváltunk, hogy megkeressük őket. Én a konyhában voltam, mikor halk sírást hallottam meg. Próbáltam megtalálni, merről jön a hang. Az egyik szekrényhez jutottam. Lassan kinyitottam. Nicky ült benne összekuporodva. Karjaival körbefonta a térdeit, a haja csapzott volt, és a sminkje elkenődött a sok sírástól.

- Nyugodjon meg! A nevem Alyssa Johnson, és azért jöttem, hogy segítsek magának. – mondtam neki kedvesen – Maga Nicky?

A nő anélkül, hogy bármit is mondott volna, lassan kimászott a szekrényből, majd miután megbizonyosodott róla, hogy már nincs veszélyben, egyszerűen a nyakamba borult.

- Már vége van! Nem kell többé félnie. – simogattam a hátát, hogy megnyugtassam.

Kivittem őt az étteremből, és az egyik mentőautóhoz kísértem.

- Elvégeznek magán néhány vizsgálatot, hogy megbizonyosodjanak róla, hogy nem esett baja. – magyaráztam Nickynek.
- Nem akarom! – szorította a kezem – Csak haza akarok menni!
- Csak néhány perc lesz, és az ön érdekében történik.
- Rendben. – egyezett bele végül, és leült, hogy megvizsgálhassa az orvos.

Ekkor megjelent Amanda, Nicky húga is, aki azonnal a nő nyakába borult, és sírva fakadt.

- Nicky! Annyira örülök, hogy jól vagy! – mondta neki Amanda.
- Olyan szörnyű volt! – sírt Nicky – Azt hittem, hogy meghalok. Úgy hiányoztál!
- Akkor én magukra is hagyom önöket. Beszélgessenek csak! – szólaltam meg, majd elindultam.
- Miss Johnson! – szólt utánam Nicky – Köszönöm!
- Igen, nagyon hálásak vagyunk magának. – helyeselt Amanda.
- Nincs mit! Remélem, hamar rendbe jön. – mosolyogtam Nickyre, majd magukra hagytam őket.

Pár perc múlva a többiek is kijöttek az épületből, és mindenki nagy örömére James Combsszal együtt. Rossi betette őt a rendőrautóba, ami azonnal elszállította a férfit.

- Elmondta, miért tette? – kérdeztem a többieket.
- Folytatni akarta a bátyja munkáját. Úgy érezte, hogy meg kell ezt tennie, ha már elveszítette élete legfontosabb személyét. – magyarázta Spencer.
- És miért pont ezeket a nőket ölte meg? – kérdeztem.
- Főiskolás kora óta ismerte őket. Jóban voltak, és megegyeztek, hogy habár mindenki máshova megy egyetemre, nem szakad meg köztük a barátság, és bosszút akart állni rajtuk, amiért ez mégis megtörtént. – felelte Morgan.
- És mit jelent a B betű az áldozatok mellkasán? – tettem fel az újabb kérdésemet.
- B, mint Betty. A fiúk anyja. Paul gyűlölte őt, amiért eltitkolta Jamest, és Jamesnek sem volt túl jó véleménye a nőről. – magyarázta Prentiss.
- Ők aztán a jó testvérek. – sóhajtottam – De legalább ennek is vége van már!
- Jó lesz végre hazamenni. – mondta Spencer.

Miután elvégeztük a szokásos dolgokat, visszamentünk a rendőrkapitányságra összeszedni a dolgainkat, majd ugyanezt megtettük a hotelben is, onnan pedig indultunk a reptérre.

Késő este volt már, mire felszállt a gép, és mindannyian alig vártuk már, hogy újra otthon legyünk, és a saját ágyunkban aludhassunk. Mindenkit megviselt ez az ügy, és magunkhoz képest több időbe telt, mire elkaptuk a tettest. De legalább mindenki azt kapta, amit megérdemelt. Kiderült, hogy Paul Combs tényleg halott, az ikertestvére, James pedig élete végéig börtönben lesz.

Főleg ilyenkor nagyon szeretem a munkámat.

2011. december 24., szombat

Különös karácsony

Sziasztok! Először is szeretnék mindenkinek kellemes karácsonyi ünnepeket kívánni. :) Remélem,  nagyszerűen telik ez a gyönyörű nap, és azokkal vagytok, akikkel szeretnétek lenni. Az én ajándékom egy karácsonyi novella a számotokra. Remélem, tetszik, és jól telnek az ünnepek mindenkinél. Puszi! <3

Amerre csak néztem, hó borított mindent. Habár errefelé kevés a fa, annak a néhánynak is jégcsapok lógtak az ágairól. Gyönyörű látvány volt, főleg így, szürkületkor. Mosolyra húzódott a szám, hiszen ma nagy nap van, habár nekem ez is olyan, mint a többi…sőt, talán még rosszabb is.

Persze most sokan lehurroghatnának, hiszen ki mond ilyet a karácsonyra? Igen, december 24-e van, én pedig éppen egy németországi autópályán tartok Frankfurtból Köln felé.

A nevem Adelle Nauer, és amint már említettem, éppen úton vagyok. De hogy miért tartok Kölnbe? Egyszerű a válasz; ott fogom ünnepelni a karácsonyt a nővéremmel és a családjával.

A szüleink már 5 éve meghaltak, és azóta megromlott a viszonyunk a testvéremmel, Heidivel. Ráadásul a dolgon még az sem segít, hogy nem nagyon jövök ki a férjével, Dale-lel. Ezért igazán nincs kedvem most órákig vezetni azért, hogy aztán napokon keresztül jópofizzak nekik. De hát, karácsony van, és ez a család és a szeretet ünnepe, szóval megpróbálom magamra erőltetni a kedves, aranyos nagynéni szerepet, és jól érezni magam ezen a napon.

Már órák óta megállás nélkül vezettem. Ennek szimplán az volt az oka, hogy minél előbb le akartam tudni ezt az utat. Nem mintha olyan hamar oda akartam volna érni a nővéremékhez, de azért mégsem szakadó hóesésben, ráadásul sötétben akartam eltölteni ezt az annyira meghittnek és szeretetteljesnek tartott ünnepet.

A legtöbb rádióadón karácsonyi dalokat adtak, amikhez nem volt nagyon kedvem, így betettem a kedvenc Good Charlotte CD-met, és annak dalait kezdtem el dúdolászni. Arra is csak én vagyok képes, hogy rockot hallgassak karácsonykor.

Míg a rádió kezelésével ügyködtem, lehúzódtam a jobbszélső sávba, és lelassítottam kicsit. Azonban kb. egy perccel később nagy csattanást hallottam, és egy kisebb lökést éreztem. Hátranéztem a visszapillantó tükörben, és egy ezüst Mercedest pillantottam meg igen közel az én kocsimhoz.

- Baromi jó! – sóhajtottam, majd megálltam a leállósávban.

A Mercedes vezetője is így tett, majd mindketten kiszálltunk a kocsiból. Azonban azt hittem, hogy leesik az állam, mikor megláttam, hogy ki jött belém az előbb, ugyanis Nico Rosberg, a híres Forma-1-es versenyző állt velem szemben. Hirtelen semmit nem tudtam kinyögni, még egy röpke köszönést sem.

- Nagyon sajnálom! – jött közelebb hozzám – Éppen telefonáltam, és nem vettem észre, hogy lassítasz. – magyarázkodott – Amúgy Nico Rosberg vagyok. Szia!
- Szia! Én Adelle Nauer vagyok. – próbáltam összeszedni magam – Amúgy semmi baj. De nem véletlenül mondják, hogy nem szabad vezetés közben telefonálni. – nevettem. Úristen Adelle! Miket hordasz itt össze?
- Igazad van. – mosolygott Nico – De ugye nem esett bajod?
- Nem. – feleltem – És neked?
- Nekem sem. – válaszolta, majd a kocsimra pillantott – De ahogy látom, az autód nem úszta meg ennyivel.
- Nem gáz. – legyintettem – Majd az ünnepek után megcsináltatom. Addig meg tudom így használni.
- Azt nem hiszem. Látod azt a folyadékot kifolyni? Így nem tudsz vele menni.
- Napok óta erről álmodom, de most, hogy megtörtént, mégsem örülök annyira neki.
- Ezt hogy érted? – értetlenkedett Nico.
- A karácsonyt elvileg a nővéremmel és családjával töltöm, pedig nem szívesen megyek hozzájuk. – vázoltam fel a helyzetet röviden.
- És hol laknak? – kérdezte Nico.
- Kölnben. – feleltem.
- Nem jössz ki jól a nővéredékkel?
- Ez egy hosszú történet. De nem untatnálak vele, ráadásul inkább velük vagyok, mint egyedül egy ilyen gyönyörű napon. – húztam el a számat a mondat végén.
- Ha gondolod, elviszlek. – ajánlotta fel Nico.
- Áh, nem szükséges.
- A kocsidat nem tudod használni, és ez a legkevesebb azok után, hogy ez nekem köszönhető.
- Végül is igazad van. – nevettem – De ha nem esik neked útba…
- Ezért ne aggódj! – vágta rá Nico, majd kinyitotta nekem a kocsija ajtaját.
- Ilyen szép kocsiban sem ültem még. – jegyeztem meg, miután beszálltam, és körbenéztem.
- Nem csak a magas fizuval meg az álmaim megélésével jár a munkám. – nevetett Nico.

Megpróbálta beindítani a kocsit, ám ez a sokadik próbálkozásra sem sikerült neki. Nyomkodott pár gombot, majd végül kiszállt, felnyitotta a motorháztetőt, és elmerült annak tanulmányozásában.

Pár perccel később aztán én is kiszálltam a kocsiból, és Nicohoz mentem.

- Mi a baj? – kérdeztem.
- Nem tudom. Napok óta csinál hasonlókat a kocsi, de egyszerűen nem volt időm elvinni a szervizbe megcsináltatni. Gondoltam, majd ha túlvagyunk a karácsonyi felhajtáson.
- És persze most kellett végképp elromlania. – tettem hozzá.
- Azt hiszem, ezt hívják totális pechnek. – sóhajtott Nico, majd elővette a telefonját – Hívok egy trailert, ami elviszi mindkettőnk kocsiját.
- Oké. – feleltem, ám ekkor megcsörrent a mobilom.

Ránéztem a kijelzőre, amin a nővérem neve, és képe jelent meg.

- Igen? – vettem fel a telefont.
- Adelle, mégis hol a fenében vagy? – hallottam meg a dühös hangját – Azt mondtad, hogy már 3-4 körül itt leszel, ehhez képest már 6 óra is elmúlt, és te még mindig nem vagy sehol.
- Képzeld, drága Heidi, vagyok valahol, méghozzá az autópálya leállósávjában, ugyanis volt egy kis balesetem, de meg ne kérdezd, hogy vagyok. – vágtam vissza.
- Mégis honnan tudtam volna, hogy balesetet szenvedtél?
- Mondjuk onnan, ha kedvesen megkérdezed, hogy vagyok, vagy hogy miért nem érkeztem még meg. – gúnyolódtam – De miért is várnék tőled ilyet?
- Köszönöm szépen, Adelle. Én meghívlak magunkhoz karácsonyozni, napok óta puhítom Dale-t, és még neked áll feljebb? Ez egyszerűen felháborító! – akadt ki Heidi.
- Inkább az a felháborító, hogy mi testvérek vagyunk! – kiabáltam, majd kinyomtam.
- Minden oké? – jött kicsit közelebb Nico – Csak mert kicsit felemelted a hangod.
- Ja, persze, csak sikerült összevesznem a nővéremmel szent este. – húztam el a számat – Sikerült elintézni?
- Mit? – kérdezett vissza Nico.
- A trailert. – feleltem.
- Ja, persze. – nevetett Nico – Sajnálom, hogy miattam vesztél össze a testvéreddel. Végül is, ha én nem jövök beléd…
- Ez egyáltalán nem a te hibád! – vágtam rá – Heidi eddig is hülye volt, és ezen szerintem már nem is lehet változtatni.
- Úgy látom, nem jöttök ki túl jól a nővéreddel.
- Hát nem. Soha nem voltunk azok az igazi testvérek. De miután meghaltak a szüleink, csak még rosszabb lett a helyzet. Évről-évre egyre kevesebbet beszélünk, és ha szóba is állunk egymással, vitába torkollik a dolog. Néha azt kívánom, hogy bárcsak egyke lennék.
- Az sem sokkal jobb, hidd el nekem. – mondta együtt érzően Nico – Én testvér nélkül nőttem fel, és habár voltak barátaim, mindig egyedül éreztem magam egy kicsit. Apám sokszor úton volt, így ez sem javított a helyzeten. Emlékszem, kiskoromban mindig testvért kértem karácsonyra. – mosolyodott el.
- Igen, egy testvér nagy kincs lehet…persze csak ha jól kijöttök. – tettem hozzá.
- Ez igaz.
- És te hol töltöd az ünnepeket?
- A szüleimmel. Éppen hozzájuk tartottam. – válaszolta Nico.
- Nem a barátnőddel leszel karácsonykor? – kérdeztem.
- Pár hete szakítottunk. – felelete Nico.
- Sajnálom. – mondtam együtt érzően.
- Köszi, de azért nem kell. Már régóta nem működött jól ez a kapcsolat.
- Mint a kocsid. – próbáltam felvidítani.
- Igen. – nevetett Nico – Lehet, hogy először azt kellett volna rendbe tetetnem.

Pár percig álltunk némán a szállingózó hóesésben, és hol egymást, hol a szép tájat néztük.

- Szerintem induljunk el valamerre. – szólalt meg egyszer csak Nico – Kezd lemenni a nap, és egyre hidegebb lesz. Menjünk be egy benzinkútra, vagy valami melegebb helyre.
- És a kocsikat hogy találják meg? – kérdeztem.
- Szerintem fel fog tűnni nekik két törött kocsi a leállósávban. Majd hívnak, és megbeszéljük velük a részleteket.
- Jó ötlet. – mosolyogtam, majd Nicoval elindultunk gyalog, ugyanis az egyik tábla szerint másfél km-re van egy benzinkút.

Az út nagy részét végig beszélgettük. Jól elvoltunk, és az sem zavart minket, hogy éppen egy németországi autópálya szélén sétálunk télen, a hidegben, ráadásul szent este. Sok minden szóba került, és úgy éreztem, hogy sikerült megismernem Nicot kicsit közelebbről. Nem minden nap adatik meg az embernek, hogy megismerjen egy híres autóversenyzőt, akit amúgy kéthetente lát a TV-ben, de engem mégsem ez vonzott Nicoban. Annyira természetesen és hétköznapian viselkedett, hogy akit nem érdekel a Forma-1, és nem ismeri a versenyzőket, biztos nem hinné el, hogy kivel is beszélget éppen.

- Szerintem ne töltsd a karácsonyt a nővéreddel. – váltott egyszer csak témát Nico.
- Ezt hogy érted?
- Nem érdemli meg. Persze őt nem ismerem, és téged is csak kb. egy órája, de egy aranyos, szeretnivaló lány vagy, akinek azzal kéne lennie, akit szeret, és aki viszont szereti őt, nem valaki olyannal, aki nem értékeli a benne rejlő kedvességet.
- Ez aranyos tőled. – mosolyogtam, majd nekitámaszkodtam egy fának, ugyanis eléggé elfáradtam az elmúlt több, mint félórányi kemény gyaloglásban.
- De tényleg! Bárki szívesen karácsonyozna veled. – jött közelebb hozzám.
- Tudod, én már azt sem bánom, ha a napból hátralévő néhány órát is itt töltjük. – mondtam.
- Szóval az a bárki én is lehetek?
- Jelenleg neked örülnék a legjobban. – vallottam be.

Nico egyre közelebb hajolt, majd mire észbe kaptam, a szája már az enyémen volt. Gyengéden, de mégis szenvedélyesen megcsókolt, amitől furcsa érzés kerített hatalmába. A karjaimat átfontam a nyaka körül, és közelebb húztam magamhoz. Kezeit a derekamra tette, és egy milliméterrel sem távolodott volna el tőlem.

- Öhm…nem is tudom, mit mondjak. – mosolyogtam egy kicsivel később.
- Akkor inkább ne is mondj semmi! – felelte Nico, majd újra megcsókolt.

Ekkor azonban dudálást hallottunk, és erős fény zavarta meg a szemünket. Egy nagy autó állt meg mellettünk, majd a sofőr kiszólt az ablakon.

- Jó estét! Maguk rendeltek tarilert? – kérdezte.
- Igen. – felelte Nico – Itt vannak nem messze a kocsik.
- Akkor szálljanak be! Odaviszem magukat. – ajánlotta fel a sofőr.

Nicoval így is tettünk, és hamar beszálltunk a férfi mellé. Az az út, amit mi kb. negyven perc alatt tettünk meg, kocsival csak úgy 5 percig tartott, így hamar visszaértünk a kiindulási ponthoz. A pasi Nico segítségével felrakta a platóra a két kocsit, és velünk együtt behajtott egy közeli városba. Ott letett minket és a kocsikat az egyik szerelőnél, aki megígérte, hogy az ünnepek ellenére is alig pár nap múlva készen lesznek a járművek.

- Azt hiszem, hívok egy taxit, és akkor indulok… - mondtam zavartan Niconak, miután mindent elintéztünk.
- Figyelj, Adelle…nem lenne kedved velem tölteni a karácsonyt? – kérdezte Nico kissé félve.

Leblokkoltam, ugyanis nem gondoltam volna, hogy ennyi ismeretség után meghív magához egy ilyen fontos ünnepre. Oké, hogy csókolóztunk, és nagyon jól összebarátkoztunk az elmúlt pár órában, de mégiscsak karácsony van. Ez a család és a szeretet ünnepe, és az emberek ilyenkor azokkal akarnak lenni, akiket régóta ismernek, nem olyanokkal, akikbe belementek az autópályán.

- Ez nagyon aranyos tőled, Nico, de gondolom te is a családoddal szeretnél lenni. – feleltem.
- És veled. – tette hozzá – Nagyon megkedveltelek, és habár még csak pár órája ismerlek, nem akarom, hogy maximum a biztosítón keresztül beszéljük ezután.
- A szüleid nem bánnák, ha hazaállítanál egy ismeretlen lánnyal? Nem akarok csak úgy megjelenni a Rosberg-család karácsonyán.
- Biztos megértenék. – mosolygott – Akkor velem jössz? – nyújtotta felém a kezét.
- Igen. – fogtam meg a kezét, majd Nico hívott egy taxit, ami elvitt minket Wiesbadenbe, Nico szülővárosába, ahol idén tölti az ünnepeket a szüleivel.

Mikor megérkeztünk, Nico kinyitotta nekem az ajtót, majd a bejárathoz mentünk, ahol csöngetett.

- Régóta nem voltam itt, szóval kulcsom sincs. – magyarázta.

Pár másodperccel később az anyukája nyitott nekünk ajtót mosolyogva, de igencsak meglepődött, mikor meglátott engem a fiával.

- Szia Nic…
- Anya, ő itt Adelle. – mutatott be neki Nico.
- Ő a barátnőd? – kérdezte az anyja – De hát nem rég szakítottál Viviannel. Nem gondoltam, hogy máris összejöttél valakivel.
- Ő nem a barátnőm, csak nem rég… - kezdett bele Nico, de inkább rövidebbre fogta a dolgot – Mindegy! Ezt most hosszú lenne elmesélni.
- Oké. – nézett furcsán ránk – Gyertek csak be! Én amúgy Sina vagyok. – nyújtott nekem kezet.
- Adelle Nauer. – viszonoztam mosolyogva.
- Keke, gyere ide kérlek! – szólt be a nappaliba Sina.
- Mi az drágám? Megjött Nico? – jött ki az említett férfi, de neki is megakadt a szeme rajtam.
- Ő itt Adelle, nem tudom kije Niconak, de úgy látom, velünk fogja tölteni a karácsonyt. – mondta Sina.
- Ha zavarok, akkor…- kezdtem bele.
- Nem, Adelle, egyáltalán nem zavarsz. – vágott közbe Keke – Ha Nico azt szeretné, hogy itt legyél, akkor nekünk sincs ellene kifogásunk.
- Köszönöm. – mosolyogtam rájuk.
- Na de gyertek, mert már kész van a vacsora. Nehogy kihűljön, ha már egész nap sütöttem meg főztem. – szólalt meg Sina.

Mind a négyen az ebédlőbe mentünk, és közösen fogyasztottuk el a karácsonyi vacsorát, ami bevallom, életem legjobbja volt.

Annyira békés és meghitt volt az egész este. Hosszú ideje nem volt már ilyenben részem. Egyáltalán nem bántam meg, hogy nem a nővéremékkel voltam, és gyakorlatilag egy teljesen idegen családdal töltöttem a karácsonyt. Azt hittem, hogy Nico szüleinek nem fog tetszeni, hogy itt vagyok, ezzel szemben nagyon közvetlenek és kedvesek voltak velem. Úgy éreztem, mintha már ezer éve ismerném ezt a családot.

Életem végéig hálás leszek Niconak, amiért ilyen széppé varázsolta számomra ezt az estét.

4 évvel később:

December 24-e van. A legtöbb ember számára ez „csak” a karácsonyt jelenti, de nekünk ez ennél több.

Nem csak a szent estét, de karácsony első napját is Nicoékkel töltöttem. Kicsit azért lelkiismeret-furdalásom volt a nővérem miatt, ezért 26-án átmentem hozzájuk, viszont megkértem Nicot, hogy tartson velem. Kibékültem Heidivel és a férjével is, és a mai napig nagyon jó a viszonyunk. Azóta érzem azt, hogy van egy testvérem, akire mindig számíthatok, és aki az egyik legfontosabb személy az életemben.

Felakasztottam a fára az utolsó díszt is, majd pár lépést tettem hátrafelé, és mosolyogva néztem a „művemet”.

- Gyönyörű lett! – ölelt át hátulról Nico, és megsimogatta a már igen nagy pocakomat.
- Köszönöm. – fordultam meg, és adtam neki egy csókot.

Pár nappal az ünnepek után hivatalosan is összejöttünk Nicoval. 2 évvel ezelőtt összeházasodtunk, és most éppen az első gyerekünket várjuk. Kimondhatatlanul boldog vagyok vele, és alig várjuk már, hogy szerelmünk gyümölcsét a kezünkben tarthassunk.

Négy éve az összes karácsonyom nagyon jó, de azt az egyet soha nem fogom elfelejteni.

                                                       Vége! :)

Adelle Nauer:

2011. december 20., kedd

Egy éjszaka ajándéka - 11. rész

Sziasztok! Készülők egy kis meglepetéssel karácsony alkalmából. Szurkoljatok, hogy összejöjjön! :D Ráadásul itt az új rész, szóval nagyon kitettem magamért! ;D Jó olvasást! Puszi! <3

Másnap reggel az ébresztő hangjára ébredtem. Ránéztem az órára; 7:45-öt mutatott. Pár percnyi lustálkodás után kikeltem az ágyból, majd Eric szobájába mentem, és felébresztettem őt. Nagyon kómás volt szegény. Amíg öltöztettem, végig csukva volt a szeme, és attól tartottam, hogy mindjárt visszaalszik.

- Hova megyünk anya? – kérdezte kómásan.
- Oda, ahova tegnap. – feleltem.
- Autóversenyt nézni? – pattantak ki a szemei.
- Igen. – mosolyogtam.

Az előbbi fáradság elszállt, Eric kikapta a kezemből a ruhákat, és amilyen gyorsan csak bírt, magától öltözködött. Soha nem láttam még a fiamat ilyen ébernek reggel 8 körül.

- Siess anya! Nem akarok lekésni semmiről! – sürgetett.
- Rendben! Nyugi kicsim! – nevettem, majd visszamentem a szobámba, és én is elkezdtem rendbe szedni magam.

Mire kész lettem, Eric már teljesen készen várt rám a nappaliban.

- Indulhatunk? – kérdezte.
- Előbb azért együnk valamit. – tereltem a konyhába – Üres gyomorral nem olyan jó az autóverseny.
- De én egy percet sem akarok elszalasztani! Csomagolj szendvicset, és majd megesszük a pályánál!
- Eric, legyél jó fiú, és ülj le az asztalhoz reggelizni, mert csak az jöhet, aki evett. – szóltam rá a fiamra – Ráadásul meg kell várnunk Carlos bácsit, mert ő is jön velünk.
- Oké. – egyezett bele Eric egy sóhaj kíséretében, és helyet foglalt az asztalnál.

Kevesebb, mint fél óra múlva megérkezett a bátyám. Evett pár falatot, ivott egy kávét, majd ismét útnak indultunk a pálya felé. Talán többet is ehetett volna, ha a drága fiam nem sürgeti annyira.

Kb. 20 perccel később megérkeztünk a pályához, majd a boxutca bejáratához mentünk, ahol átesve az ellenőrzésen bejutottunk a paddockba.

- Ma milyen verseny lesz? – kérdezte Eric lelkesen.
- Lesz néhány betétfutam, aztán jön a nagy Forma-1-es verseny. – felelte Carlos.
- De jó! – tapsolt örömében Eric.
- Beszéltél Sofíával tegnap óta? – kérdeztem halkan a bátyámtól.
- Igen, de egyelőre nem tudta elérni Nicot. – nézett rám Carlos – Ne vigyorogj, Lina!
- Nem vigyorgok! – kértem ki magamnak – De nem muszáj elmondanom neki most. Majd megszerzem a számát, és felhívom egyszer.
- Ja, majd pont telefonon közlöd vele, hogy van egy fia. – húzta fel a szemöldökét Carlos – Ismerlek, Lina!
- Fontos a fiam jövője, szóval egyszer úgy is elmondom Niconak. – válaszoltam.
- Ha rajtad múlik, az Eric diplomaosztóján lesz.
- Nagyon vicces vagy! – forgattam a szemeim.

Mivel nem találtuk Sofíát, úgy döntöttük, hogy nélküle nézzük meg a versenyt, amit Eric élvezett a legjobban. Nagyon tetszett neki az összes kategória versenye, de leginkább a Forma-1 ragadta meg. Előjött az aggódó anya énem, és kezdtem attól tartani, hogy ő is autóversenyző szeretne majd lenni.

A verseny után Ericet Carlosszal hagytam, amíg én elmentem a mosdóba. Mikor éppen visszafele tartottam, egy ember kezét éreztem a vállamon.

- Már vagy egy órája téged kereslek, Emma! – mondta nekem egy számomra idegen férfi.

Megfordultam, és egy magas, barnahajú, és igen jóképű férfival találtam szemben magam. Az akcentusából ítélve valamelyik szláv országból származhatott.

- Oh, bocsánat! Összetévesztettelek valakivel. – magyarázkodott.
- Semmi gond. Emma sem voltam még. – nevettem.
- Vitaly Petrov vagyok. – nyújtott kezet kedvesen.
- Catalina Salvador. – viszonoztam a gesztusát mosolyogva.
- Nem látom rajtad semelyik csapat egyenruháját, szóval gondolom, nem dolgozol itt…
- Tényleg nem. – válaszoltam – Valenciai vagyok, és kijöttem megnézni a versenyt.
- Az jó. Jössz az afterpartyra is?
- Nem. – feleltem – Így is elég fárasztó a hétvége.
- Akkor nekem milyen lehet! – sóhajtott – Pedig örülnék, ha eljönnél.
- Bocsi, de sajnos nem lehet. – feleltem, persze az indokot, hogy a fiamra kell vigyázom inkább magamban tartottam.
- Az az igazság, hogy én holnap korán reggel hazautazom Oroszországba, de a jövő héten jövök vissza Valenciába, és jó lenne, ha akkor találkozhatnánk. – mosolygott rám kedvesen.

Úristen! Találkozni akar velem? Kicsit leblokkoltam, mert mióta Eric megszületett, alig randiztam néhányszor. Szinte már el is felejtettem, hogy kell. A fiam nevelésére koncentráltam, és igencsak mellőztem az életemből az ellenkező nem egyedeit, így elég meglepő volt számomra Vitaly mondata.

- Catalina! Itt vagy még? – kérdezte Vitaly nevetve.
- Ja, persze. – nevettem én is kínomban – Végül is, miért ne?
- Remek! Megadod a számod? – adott át egy papírt meg egy tollat.
- Persze. – vettem el tőle az említett tárgyakat, majd miután leírtam az elérhetőségem, visszaadtam neki azokat.
- Akkor további jó szórakozást, és alig várom, hogy újra találkozzunk! – mondta.
- Én is! Szia! – feleltem, majd visszaindultam Erichez és Carloshoz.

Útban feléjük Vitaly-on gondolkodtam. Aranyos srác, de furcsa lesz újra randizni ennyi idő után, ráadásul kicsit lelkiismeret-furdalásom volt amiatt, hogy mellőzni fogom a fiamat pár óráig azért, hogy egy sráccal találkozzak.

De már hallottam magamban a barátaim hangját, ahogy azt mondják, hogy nem így kéne gondolkodnom.

Catalina ruhái:
 

2011. december 18., vasárnap

Elkerülhetetlen szerelem - 43. rész

Egyre közelebb

Amilyen gyorsan csak lehetett, visszamentünk Emilyvel a csapathoz. Közölni akartuk velük az új fejleményeket, ami valószínűleg sokkal közelebb visz minket az ügy megoldásához.

- Sikerült valamit kideríteni? – kérdezte Hotch, mikor beértünk az irodába.
- Az áldozatok ismerték egymást. – mondtam – Régen barátnők voltak, de aztán eltávolodtak egymástól.
- Christine és Alison nem rég kezdtek újra összebarátkozni, mert ugyanarra a munkahelyre kerültek. – tette hozzá Prentiss.
- Akkor lehet, hogy azon a helyen kell keresgélnünk. – szólt közbe Spencer – Talán így talált rájuk a gyilkos.
- …akiről még mindig nem tudjuk, hogy Paul Combs-e vagy valaki más. – jegyezte JJ.
- Most ne ez legyen a szál, amin haladunk. – mondta Hotch – Reid, Rossi, menjetek ki a céghez, ahol Christine és Alison dolgozott, és próbáljatok összefüggéseket és lehetséges tetteseket keresni!

Míg ők teljesítették a főnök utasítását, mi rendeltünk magunknak ételt, ugyanis még szinte semmit nem ettünk aznap.

- Miss Johnson! A DNS-osztályról küldtek. – jelent meg egyszer csak mellettem egy férfi – Megvan annak a hajszálnak a tulajdonosa, amit Alison Canter holttestén találtak.
- Máris megyek. – tettem félre az ételt, és a férfi után mentem, aki elvezetett engem a DNS-szakértőkhöz.
- Jó napot Miss Johnson! A nevem Cheryl Morison. – mutatkozott be egy nő.
- Jó napot! Mit sikerült kideríteni? – tértem a lényegre.
- Szóval… - vett a kezébe egy lapot - …a hajszál tulajdonosa…úristen! – döbbent le a nő.
- Mi az? – vettem el tőle a lapot – Paul Combs? – döbbentem le én is.
- De ő már régóta halott. – mondta Cheryl.
- Pont ez az! – fogtam a fejem - Most mennem kell! Köszönöm a segítséget! – hadartam el gyorsan, majd visszamentem a többiekhez.

Mikor beléptem az irodába, a többiek még az ebédjüket fogyasztották, és mivel mást nem tehettek, beszélgettek.

- Jól vagy Alyssa? – kérdezte Morgan, mikor meglátta az arckifejezésem.
- Emlékeztek a hajszálra, amit Alison holttestén találtunk? – kérdeztem, mire a többiek bólogattak – A tulajdonosa Paul Combs.
- Szóval mégsem halott? – kérdezett vissza JJ.
- Nagyon úgy tűnik. – válaszoltam.
- Hívjuk fel Garciát, hátha ő ki tud seríteni valamit Combsról. – vetette fel az ötletet Prentiss.
- Máris tárcsázok! – mondta Morgan – Szia nyuszikám! Meg kéne nekünk nézned valamit.
- Bármit drágáim! – szólt bele Garcia kedvesen a telefonba – Miről lenne szó?
- Nézz utána Paul Combsnak! – szólaltam meg.
- Máris. – felelte a csaj – Szóval…az említett személy 1965-ben született egy Chicagohoz közeli kisvárosban. A szülei 6 éves korában elváltak, majd az apja lelépett, és soha többet nem kereste a fiát. Állítólag a válóok az anya alkoholizmusa volt, aki amúgy Paul 19 éves korában halt meg májelégtelenségben. Gondolom, azt tudjátok, hogy Paul hogyan is „tevékenykedett”, majd 2001-ben, Dallas külvárosában bukkantak a holttestére.
- Nincs semmi más, ami érdekes lehet a számunkra? – kérdezte Emily.
- Várjatok! – hallottuk Garcia handján, hogy ledöbbent – Találtam egy születési anyakönyv kivonatot. A tulajdonosa egy James Combs nevű fiú, aki ugyanakkor született, mint Paul.
- Akkor ő Paul ikertestvére? –kérdeztem.
- Igen. De közvetlenül a szülés után meghalt. – felelte Garcia.
- Köszi drágaság! Sokat segítettél! – mondta Morgan.
- Nincs mit. Átküldöm a dokumentumokat. Puszika! – válaszolta Garcia.

Ekkor belépett az irodába Spencer és Rossi.

- Sikerült valamit kideríteni? – kérdezte tőlük Hotch.
- Állítólag Christine és Alison nagyon jóban voltak egy James Collins nevű férfival, aki Christine halála után szervezett egy megemlékezést a munkahelyen, de arra végül nem ment el. – magyarázta Rossi – Ti rájöttetek valamire?
- Garcia kiderítette, hogy Paul Combsnak volt egy ikertestvére. – felelte Morgan, és átnyújtotta a nyomtatóból kivett papírokat a srácoknak.
- Ráadásul az Alison holttestén talált hajszál is az övé. – tettem hozzá.
- De az ikertestvérek DNS-e ugyanolyan. Mi van, ha az ikertestvéré az a hajszál? – vetette fel az ötletet Spencer.
- Állítólag ő már a szülésnél meghalt. – feleltem.
- Ebben az ügyben ki tudja már, hogy ki él, és ki nem. – szólalt meg Morgan.
- Várjunk csak! – szólalt meg Spencer, majd elővette a telefonját, és elkezdett tárcsázni egy számot.
- Kit hívsz? – kérdeztem tőle, de ő nem válaszolt.
- Szia Garcia! Megint mi vagyunk. Nézz utána egy James Collins nevű embernek. – mondta a kihangosított telefonnak.
- Rendben, máris…nincs sok info a pasasról. Olyan, mintha 2001 előtt nem is létezett volna. Akkor vette fel a James Collins nevet. – magyarázta Garcia.
- Arra gondolsz, hogy ő Paul halottnak hitt ikertestvére? – kérdeztem Spencertől.
- Igen. Lehet, hogy a szülei valami miatt el akarták rejteni a másik gyereküket. – felelte a barátom.

Ekkor megcsörrent JJ telefonja. Mindenki ráfigyelt, majd mikor végzett, letette a telefont, és felénk fordult.

- Egy Paul Combs kinézetű férfi foglyul ejtett egy nőt az egyik étteremben. – mondta.
- Azonnal menjünk! – jelentette ki határozottan Hotch.

Rögtön elhagytuk a rendőrséget, és amilyen gyorsan csak lehetett, elindultunk a belvárosi étterem felé, hogy megmenthessük a lányt, és végleg leszámoljunk a Combs-tetsvérekkel.

2011. december 15., csütörtök

Egy éjszaka ajándéka - 10. rész

Féltem a bátyám és a barátnőm reakciójától, ugyanis úgy éreztem, hogy kissé cserbenhagytam őket. Megszervezték nekem ezt a találkozót, de én nem használtam ki az egyedülálló lehetőséget.

- Lina, miért? – kérdezte Carlos – Ez lett volna a tökéletes alkalom.

Sofía ezalatt elment Erickel üdítő után nézni, és hagyta, hogy nyugodtan beszélgethessünk a bátyámmal.

- De megjelent Nico barátnője. – feleltem – És miután elment, már nem volt alkalmam rá.
- Miért? – értetlenkedett Carlos.
- Mert Nico sietett. Beszélnie kellett még a mérnökével. – válaszoltam.
- Ha megkérted volna, hogy maradjon még egy percet, biztos megtette volna.
- De abból biztos nem egy perc lett volna. – magyaráztam komolyan.
- Catalina, ne csináld ezt! – forgatta a szemeit a bátyám.
- Tudom…elmondhattam volna neki. – sóhajtottam – De láttam, hogy milyen boldog Nico és Vivian együtt, és nem akartam én lenni a hülye picsa, aki mindent elront. – vallottam be.
- De most ne így gondolkodj, Lina. Az lebegjen a szemed előtt, hogy egy jobb jövőt biztosítasz ezzel Ericnek.
- Igazad van. Legközelebb tényleg kihasználom az ilyen lehetőséget.
- Reménykedj, hogy lesz legközelebb! – felelte Carlos.

Nem sokkal később visszajött Eric és Sofía. A barátnőmnek akadt egy kis munkája, ezért el kellett mennie. Ő Tom asszisztense, így nem csak szórakozni jár ki a versenyekre, habár bevallása szerint nem túl megterhelő ez a munka, és van, hogy egész hétvégén alig kell valamit csinálnia, ráadásul körbeutazhatja az egész világot.

Az időmérőt a McLaren boxából néztük meg. Attól tartottam, hogy Eric unalmasnak fogja találni a dolgot, és sírni kezd majd a nagy hangzavartól, ugyanis ezeknek a kocsiknak iszonyú erős hangjuk van. De tévedtem, ugyanis Eric nagyon élvezte az egészet. Úgy ült a TV előtt, és nézte az időmérőt, mint még a kedvenc meséjét sem, és ha bejött Hamilton vagy Button a boxba, gyorsan arrébbszaladt kicsit, hogy láthassa a kerékcserét.

Láttam Carloson, hogy amolyan „Látod, mennyire élvezi?!” pillantást küld felém, és belül tudtam, hogy Ericnek tényleg nagyon tetszik a dolog, de persze túl nagy volt ahhoz a büszkeségem, hogy ezt bevalljam a bátyámnak.

Az időmérő után lassan hazamentünk. Eric nagyon lelkesen beszélt a látottakról, miközben Carlos próbált kikecmeregni a parkolóból – hiszen hatalmas volt a tömeg és a nyüzsgés -, de amint kiértünk a pálya környékéről, elaludt. Nagyon elfáradhatott, így még arra sem kelt fel, mikor Carlos bevitte a házba, és befektette az ágyába.

- Eric még mindig alszik, mint a bunda. – jött le aztán a konyhába a bátyám. Én éppen teát iszogattam.
- Nagyon kimerült szegény. – mosolyogtam.
- Igen. Tetszett neki a Forma-1. – jegyezte meg Carlos – Figyelj Lina…
- Ne is kezdj bele! - szakítottam félbe a kezemet felemelve – El fogom mondani Niconak, ne aggódj!
- Oké. – felelte Carlos – De ne miattam, hanem magad, és főként Eric miatt tedd meg!
- Tudom. – válaszoltam halkan.
- Akkor én megyek is. – vette fel a kocsi kulcsát az asztalról – Holnap 9-re itt leszek.
- Rendben. Szia! – kísértem ki az ajtóhoz.
- Szia Lina! – köszönt el a bátyám, majd a kocsijához ment, és elhajtott vele.

Én is elfáradtam a mai nap alatt, így az ajtótól a nappaliba mentem, és szinte lerogytam a kanapéra. Végigfeküdtem rajta, és bekapcsoltam a TV-t. Nem ment semmilyen izgalmas műsor, és mivel kimerült is voltam, nem csoda, hogy pár percen belül elaludtam.

Egyszer csak arra keltem, hogy csörög a telefonom. Nagy nehezen feltápászkodtam a kanapéról, és a fotelhez mentem, ahova ledobtam a táskám, mikor hazaértünk. Mire azonban megtaláltam benne a telefonom, a hívó fél lerakta. Megnéztem, ki hívott, de a telefon kijelzője egy ismeretlen számot mutatott. Gondoltam, hogy ha annyira fontos a dolog, majd visszahív az illető később.

A konyhába mentem, és töltöttem egy pohár vizet magamnak. Miközben azt iszogattam, ránéztem a mikro órájára. 18:07-et mutatott. Alig aludtam fél órát. Felmentem az emeltre, hogy felkeltsem Ericet, ugyanis nem jó, ha délután alszik, éjszaka pedig majd játszani akar.

De mikor benyitottam a szobájába, már ébren volt. A földön ült, és a játékautóival játszott. Mosolyogva néztem őt, de nem sokkal később észrevett.

- Áh, szia anya! – mondta – Játszol velem?
- Persze. – ültem le mellé – Mit játszol?
- Autóversenyzőset! – vágta rá – Ő itt Vettel, ő Alonso, ő pedig az a Ha…
- …milton. – fejeztem be helyette mosolyogva.
- Igen. – felelte Eric.
- És ő ki? – nyúltam egy kicsit arrébb lévő kocsiért.
- Ő Rosberg. Az ő kocsija tetszett a legjobban. – válaszolta vidáman.

Összeszorult a szívem, mikor meghallottam, mit mondott a fiam. Lehet, hogy csak a véletlen, vagy a Mercedes designerének műve, de belül mégis úgy gondoltam, hogy megvan az oka Eric választása. Mintha érezné, hogy Nico különleges a számára, és nem véletlenül ő tetszett a legjobban neki.

- Legyél te Alonsoval! – adott egy kocsit a kezembe Eric.
- Nem szeretem Alonsot. Leszek inkább Hamiltonnal! –vettem el egy másik játékot.
- Rendben. Ahogy szeretnéd, anya. – felelte Eric, majd egymás mellé tette az autókat, és hamarosan kezdetét vette a nagy verseny.

Bő egy órányi játszás után megvacsoráztunk, majd vettünk egy hatalmas fürdőt, és a szokásos esti mesélés után – habár a délutáni alvás miatt kicsit később – Eric elaludt.

Miután gyorsan rendet tettem a lakásban, lezuhanyoztam, és én is lefeküdtem aludni. Elalvás előtt az járt a fejemben, hogy mi vár rám holnap. Lesz-e esélyem újra beszélni Nicoval, hogy elmondjam neki, amit már egy ideje el kellett volna, és ha igen, képes leszek-e rá?

2011. december 11., vasárnap

Elkerülhetetlen szerelem - 42. rész

Egy lépéssel előrébb

Nagyon megijedtem. Nehezen vettem a levegőt, remegtem, és az arcom teljesen nedves volt a sok könnytől.

- Mi a baj, szívem? – kérdezte Spencer, miközben a hátamat simogatta.
- Csak rosszat álmodtam. – töröltem le a könnycseppeket.
- Miről?
- Nem tudom. Egy tóból kiemelkedő női alakról. – feleltem.
- Nem volt még ilyen álmod?
- Nem. Még soha. Pedig már láttam szörnyű dolgokat.
- Szeretnéd beszélni róla? – kérdezte Spencer.
- Nem. Inkább aludjunk! – vágtam rá, majd kényelmesen elhelyezkedtem a karjai közt, magamra húztam a takarót, és megpróbáltam álomba merülni.

Az éjszaka további részében szerencsére nem álmodtam többet ilyenekről, és nyugodtan tudtam aludni egészen reggel 7-ig, amíg nem jelzett a telefonomon beállított ébresztő.

Spencerrel ma kivételesen hamar kikeltünk az ágyból, ugyanis minél hamarabb benn akartunk lenni a rendőrségen, hogy folytathassuk a nyomozást. Ennek érdekében gyorsra vettük a készülődést, és a reggelit is kihagytuk.

Nem sokkal fél 8 után értünk be az említett helyre, ahova lassacskán megérkeztek a többiek is. Miközben a reggeli kávénkat fogyasztottuk, átvettük az előző napok történéseit…kb. századjára.

Egyszer csak megjelent a hely rendőrfőkapitány, amitől mindenkinek rossz előérzete lett.

- Most kaptuk a hívást, hogy egy fiatal nő holttestére bukkantak nemrég. – mondta a férfi – Szerintem jó lenne, ha megnéznék.

Így is tettünk, és amilyen gyorsan csak lehetett, kimentünk a helyszínre. Ott azonban nem fogadott minket szép látvány. Akárcsak az előző áldozatoknak, ennek a nőnek is elvágták a torkát, és persze a mellkasáról sem hiányozhatott a már megszokott B betű.

- Ki a fene lehet ez? – gondolkodtam hangosan – Ha nem Combs, akkor ki?
- Akár ő is lehet. – szólalt meg Rossi.
- Akárki is az, gyorsan el kell kapnunk. – jelentette ki Morgan.

Közelebb mentem a holttesthez, hogy jobban szemügyre vehessem, és esetleges bizonyítékokat keressek. Utóbbi sikerült is, hiszen egy viszonylag rövid, sötétbarna hajszálra bukkantam, ami nyilvánvalóan nem az áldozaté volt, ugyanis neki hosszú, szőke haja volt. Megmutattam a többieknek, majd betettem egy tasakba, ahogy kell.

- A nő neve Alison Canter, 30 éves, és akárcsak a többiek, ő is hazafelé tartott egy hosszú munkanap után. – ismertette az információkat JJ.
- Hol dolgozott? – kérdezte Emily.
- A Tiffany & CO. ékszereket áruló cégnél. – felelte JJ.
- Christine Jackobs, a második áldozat is ott dolgozott. – mondtam.
- Tényleg. – helyeselt Spencer – Lehet, hogy ismerték egymást Alisonnal.
- Ha ismerték is egymást, hogy jönne képbe Natalie Hamps, Lora Thomson és Monica Kills, a többi áldozat? – tette fel a kérdést Morgan.
- Vagy ismerte egymást az összes áldozat, vagy nem ezen a téren kell keresgélnünk. – szólalt meg Hotch.
- Elmegyek Alison szüleihez, hátha ők tudnak ebben segíteni. – ajánlottam fel.
- Ez jó ötlet. – mondta Hotch – Prentiss, menj Alyssával!

Emily persze végrehajtotta a főnök utasítását, így miután JJ megszerezte nekünk Alison szüleinek címét, beszálltunk a szolgálati autónkba, és a megadott helyre mentünk.

Miután kiszálltuk a kocsiból, a házhoz mentünk, csöngettünk, és vártuk, hogy valaki ajtót nyisson.

- Szerinted tudják már, mi történt a lányukkal? – kérdeztem, de ekkor egy idősebb nő nyitotta ki nekünk az ajtót, akinek fülig ért a szája, és láthatóan nagyon jókedvű volt.
- Szerintem nem. – súgta oda nekem Emily.
- Jó napot! Miben segíthetek? – kérdezte kedvesen a nő.
- A nevem Alyssa Johnson, ő pedig a kollégám, Emily Prentiss. – mutattam fel a jelvényem – A lányáról lenne szó. Bemehetnénk?
- Öhm…persze. – tárta ki az ajtót a nő – Foglaljanak csak helyet. Hozhatok önöknek esetleg valamit inni?
- Nem, köszönjük. – feleltük.
- Alison valami rosszat csinált? – ült le velünk szembe a nő, de ekkor megjelent mögötte egy vele valószínűleg egykorú férfi – Oh, ő itt a férjem, és egyben Alison apja, John. Elnézést, én be sem mutatkoztam. A nevem Anne Canter.

Mindig rossz érzés, mikor le kell lomboznunk valaki jókedvét, főleg azzal, hogy közöljük vele, hogy meghalt a gyereke. Egy gyereknek is szörnyű átélni egy szülő halálát – én már csak tapasztalatból is tudom -, de a szülőknek eltemetni a gyereküket még borzasztóbb lehet.

- Mr. és Mrs. Canter, sajnáljuk, hogy nekünk kell közölnünk magukkal, de a lányuk nemrég gyilkosság áldozata lett. – mondta ki végül Prentiss a legfájdalmasabb mondatot, amit egy szülő hallhat.
- Úgy érti, hogy Alison…halott? – ült le elsápadva Mr. Canter.
- Fogadják őszinte részvétünket. – jegyeztem meg.
- Ez nem lehet! – kezdtek el folyni Mrs. Canter könnyei – Mégis hogy történt?
- Egy sorozatgyilkos tevékenykedik a városban, aki úgy öl, mint régen Paul Combs. – magyarázta Emily.
- Az az elmebeteg, aki vagy 10 nőt megölt sok évvel ezelőtt? – kérdezte Mr. Canter.
- Igen. – feleltem – És lenne néhány kérdésünk, ami segíthet abban, hogy elkapjuk a lányuk gyilkosát. Ugye nem bánják, ha most ezeket felteszem?
- Nem, ha ez segít, hogy elkapják a mi kis Alisonunk gyilkosát. – válaszolta Mrs. Canter.
- Jól ismerte a lányuk Christine Jacobsot? – kérdeztem.
- Oh, igen! Gyerekkori barátnők voltak. De aztán Christine elköltözött egy időre Kanadába, ugyanis ott járt egyetemre. Azután már nem volt a barátságuk a régi, és eléggé eltávolodtak egymástól. – mesélte Mrs. Canter – De aztán tavaly ugyanarra a munkahelyre kerültek, és ismét kezdtek nagyon jóban lenni.
- Asszonyom, felismerni ezeket a nőket? – tett le néhány fényképet a nő elé Emily.
- Persze. Ő itt Natalie, ő Monica, ő pedig Lora. Mindannyian Alison barátnői voltak.
- Azt hiszem, megvan a kapcsolat. – jelentettem ki Emily felé fordulva.

Legalább egy lépéssel közelebb járunk a megoldáshoz!

Alyssa ruhái:

2011. december 8., csütörtök

Egy éjszaka ajándéka - 9. rész

Sziasztok! Utólag is Boldog Mikulást (ha van ilyen kifejezés xD)! Ezen kívül szeretnék nektek köszönetet mondani, ugyanis a blogom látogatottsága már több, mint 15000! Annyira örülök ennek, és tudom, hogy ezt csakis nektek köszönhetnem, szóval nagyon hálás vagyok. :) Hoztam is egy új részt ennek örömére! :D Jó olvasást hozzá! Puszi! <3

Teljesen ledöbbentem, hogy Nico ennyi idő után, mindössze egy együtttöltött este után is emlékszik rám. Azt hittem, hogy legjobb esetben is csak derengeni fog neki, hogy mi már találkoztunk, vagy akár csak bámulni fog rám, hogy ki a fene vagyok.

- Öhm…szia Nico! – köszöntem neki kissé félve – Hogy vagy?
- Jól, köszi. És te? – mosolygott rám.
- Én is. – pirultam el.

Egy kis időre beállt a kínos csend. Lehet, hogy az lett volna a legjobb, ha rögtön rátérek a lényegre, de össze kellett szednem a gondolataimat. Nico nagyon jól nézett ki, ráadásul végig mosolygott, amitől csak előjöttek annak a bizonyos ékszakának az emlékei.

- Bevallom, meglep, hogy emlékszel rám. – szólaltam meg végül.
- Ne hidd, hogy egy izomagy vagyok, aki megdug egy csomó csajt, aztán még a nevükre sem emlékszik. – válaszolta kedvesen.
- Ez aranyos. – csúszott ki a számon, de Nico csak tovább mosolygott rám.
- Amúgy az a lány… - gondolkodott el – Sofía mondta, hogy szeretnél mondani valamit nekem.
- Öhm…igen. – kezdtem bepánikolni – Az az igazság, hogy…

Talán képes is lettem volna befejezni a mondatot, és elmondani Niconak az igazságot, ha nem hallom meg, hogy nyílik az ajtó. Egy hosszú, szőke hajú lány lépett be a szobába, kedvesen köszönt, majd odament Nicohoz, és adott neki egy csókot.

- Ross mondta, hogy itt vagy. – szólalt meg, majd kérdőn rám nézett.
- Oh… ő itt a barátnőm, Vivian. – mondta nekem Nico, majd a barátnőjéhez fordult – Ő pedig…Eva, egy régi spanyol ismerősöm.

Lefagytam egy pillanatra. Miért nem mondta meg Nico az igazi nevemet a barátnőjének? Talán Vivian nem tud arról, hogy Nico megcsalta őt velem, vagy talán pont tudja, hogy volt egy futókalandja a pasijának egy Catalina nevű lánnyal?

- Szia Eva! Vivian Sibold vagyok. – nyújtott kezet nekem kedvesen a csaj.
- Szia! Eva…Santos vagyok. – mosolyogtam rá, majd mikor nem nézett oda, vetettem egy szúrós pillantást Nicora.
- Régóta ismeritek egymást Nicoval? – kérdezte Vivian.
- Már pár éve, de régóta nem beszéltünk. Gondoltam, meglátogatom őt, ha már itt van a szülővárosomban. – feleltem.
- Az jó. Jó lenne megismerni Nico barátait, szóval ha van kedved, elmehetünk valahova a hétvége folyamán akár kettesben, akár hármasban. – ajánlotta fel Vivian.

Azt hiszem, az agyam hamarosan felmondja a szolgálatot, ugyanis túl sok sokkos pillanat érte ma. Rájöttem, hogy a srác, akivel évekkel ezelőtt kavartam – és persze azt se felejtsük el, hogy van egy gyerekem tőle – emlékszik még rám, majd kamuzott rólam a barátnőjével, végül pedig a csaj jobban meg akar ismerni. Valahogy nem ilyennek képzeltem el a mai napot!

- Persze, az jó lenne. – mosolyogtam Vivianre, de belül persze nem akartam, hogy összejöjjön a találkozó.
- Remek! Akkor majd elkérem Nicotól a számod. – felelte.
- Szerintem nincs meg neki a számom. – válaszoltam, de rájöttem, hogy hülyeséget mondtam, mert így Vivian el fogja kérni tőlem, és lehet, hogy nem menekülhetek előle.
- Akkor megadod? – kérdezte.
- Tessék, itt a névjegykártyám. – vettem elő egy kis papaírt, és átadtam neki, közbe pedig egy „Bocsi!” pillantást küldtem Niconak.
- Egy antikboltban dolgozol? – kérdezte Vivian a névjegykártyát tanulmányozva – Az tök jó.
- Aha. – feleltem – Nem túl megterhelő.
- Azért ne becsüld le magad! Na de én most megyek, és hagylak titeket beszélgetni. - adott egy csókot Niconak, majd nekem két puszit – Sziasztok! – integetett, és kiment az ajtón.

Kicsit ledöbbenve álltunk mindketten Nicoval. Nem gondoltam volna, hogy Vivian ilyen kedves. Persze nem tudja, hogy ki is vagyok valójában, de ha megtudja, hogy miért is jöttem ide, nem akar majd annyira összebarátkozni velem.

- Te komolyan találkozni akarsz vele? – kérdezte Nico.
- Kedves csaj, de elég furcsa lenne a helyzet. – feleltem.
- Az biztos. – nevetett Nico – De mit is akartál mondani, mielőtt megjelent Vivian?

Na, hát ez az! Most tényleg el kéne mondanom neki a dolgot. Egy ilyen esemény után viszont képtelen lennék csak úgy benyögni, hogy „Ja, amúgy van egy majdnem 5 éves fiam tőled.”.

- Csak, hogy jó újra látni, és sok szerencsét a Mercedesnél. – hazudtam.
- Öhm…köszi. Téged is jó volt újra látni. – felelte Nico – De sajnos nekem most mennem kell. Még át kell beszélni az autó beállításait a mérnökömmel, és egy ilyen pályán ez kicsit nehezebb.
- Igen, megértem. – válaszoltam – Akkor még egyszer sok szerencsét! Szia!
- Remélem, még találkozunk. Szia Catalina!

Vegyes érzésekkel hagytam el a szobát. Tudom, hogy Carlos és Sofía azon fáradozott, hogy megvalósulhasson ez a találkozó, amin be kellett volna vallanom Niconak Ericet, de egyszerűen képtelen voltam megtenni a dolgot. Visszagondolva nem csak azért, mert berezeltem, hanem mert láttam, hogy Vivian és Nico milyen aranyosak együtt, és Vivian is túl kedves volt velem ahhoz, hogy aztán közöljem a pasijával,
hogy van egy gyerekem tőle. Nem akartam belerondítani ebbe a szép kapcsolatba, úgyhogy elhalasztottam egy kicsit a nagy vallomást.

Kissé feszülten mentem vissza a többiekhez, ugyanis féltem a reakciójuktól, mikor közlöm velük, hogy nem mondtam el Niconak az igazságot. Ez tényleg egy kivételes lehetőség volt erre, ezért úgy éreztem, hogy csődöt mondtam.

- Furcsa, hogy nem Nicoval jöttél vissza. – szólalt meg Carlos, mikor meglátott.
- Nem mondtam el! – mondtam ki rögtön, majd leültem az asztalukhoz, és az ölembe ültettem Ericet.

Carlos és Sofía kissé mérgesen néztek rám.

2011. december 5., hétfő

Elkerülhetetlen szerelem - 41. rész

Sziasztok! Amint látjátok, a hétvégén felkerült az új design. Nem változott túl sokat, csak új lett a színvilág. Nekem tetszik ez a rózsaszín, remélem ti sem találjátok túl picsásnak. :)) Erről is jól esne egy rövid vélemény tőletek. ;D Meg persze az új részről is, szóval jó olvasását hozzá! Puszi! <3

Pánik!

A csapat ismertette velem az ügyet, közölte az eddig megtudottakat, és közösen próbáltunk rájönni a további fejleményekre.

Egy férfi fiatal nőket gyilkol, akik Chicago elhagyatott, néha igen veszélyes utcáin mennek haza sötétedés után. A módszer mindig ugyanaz; hátulról támad rájuk, elvágja a torkukat, és egy B betűt karcol a mellkasukba.

Lehet, hogy könnyebb lenne az ügy, ha nem tűnne ugyanolyannak, mint egy Paul Combs nevű férfi gyilkosságai, amiket teljesen ugyanígy követett el 15 évvel ezelőtt. Csakhogy állítólag a férfi – habár sikerült elmenekülnie e rendőrök elől – hosszú évek óta halott, ugyanis egy teljesen azonos kinézetű holttestet találtak Dallasban több, mint 10 évvel ezelőtt.

A rendőrség akkor végleg lezárta a Combs-ügyet, ugyanis a tettes már nem veszélyeztethette tovább az emberek életét.

- Szóval… - összegeztem a megtudottakat - Ez a tettes ugyanúgy gyilkol, mint Combs, de a fickó elvileg már 10 éve halott.
- Igen. – válaszolt Rossi – Habár ilyenkor egy másoló gyilkosról kéne beszélnünk, azt sem zárhatjuk ki, hogy a rendőrök akkor tévedtek, és a holttest nem Paul Combsé volt.
- Ez tényleg lehetséges? – kérdezte JJ.
- Akkor még nem volt ennyire fejlett a technológia, szóval akár ez is előfordulhat. – felelte Morgan.
- Szörnyű belegondolni, hogy egy ilyen ember talán szabadlábon van. – jegyezte meg Prentiss.
- Hány nőt ölt meg Combs? – kérdeztem.
- 10 nőt 1995 és 1996 között. – olvasta a jegyzeteiből JJ.
- Úristen! – sóhajtottam.
- De a jelenlegi gyilkos, legyen akár Combs, akár valaki más már sokkal gyakrabban csap le. Az elmúlt 3 napban 4-szer gyilkolt, szóval minél hamarabb el kell kapnunk. – jelentette ki határozottan Hotch.
- Az biztos! – vágtam rá, és beleástam magam az aktákba.

A nap további része nem is telt mással, mint hogy újra és újra átbeszéltük az ügyet közösen, és mindenki átolvasta a dokumentumot legalább 50-szer. Habár rettenetesen igyekeztünk, minden apróság a fejünkben volt már, így nem igen találtunk új információt. Közben akárhányszor csörgött a telefon, attól tartottunk, hogy talán történt egy újabb gyilkosság. Akárki is ez a pasas, hamar el kell kapnunk!

Mivel egyelőre nem tehettünk semmi mást, Hotch elengedett minket este 10-kor. Visszamehettünk a hotelbe, és pihenhettünk kicsit, mielőtt holnap újra beleássuk magunkat az ügybe.

Persze ott sem járt máson az agyam, mint a gyilkosságokon. Spencerrel egy szobában szálltunk meg, mert én később érkeztem, ezért a csapat nem foglalt nekem külön szobát. Persze meg lehetett volna oldani a dolgot, és habár ez nem egyezik teljesen a szabályokkal, mégis együtt lehettünk Spencerrel.

- Elég lesz mára! – vette ki a kezemből a barátom az ügy aktáit.
- De valami nem stimmel! Hiányzik egy apró részlet, amitől teljes lesz a kép. – feleltem – Ami megmutatja, hogy ezt Combs tette-e vagy csak egy másoló.
- Erre biztos nem fél 11-kor fogsz rájönni, szóval inkább vegyél egy nyugtató zuhanyt, és pihenj le! Jobb, ha reggel kipihentem kelsz.
- Tudom, de egyszerűen képtelen vagyok most másra gondolni. – vallottam be – Talán túl komolyan veszem a munkám.
- A mi szakmánkban nincs olyan, hogy túl komolyan. Az a jobb, minél lelkesebb vagy. – felelte Spencer.
- Akkor add vissza kérlek a papírokat, hogy tovább gondolkodhassak. – használtam ki az előbbi megjegyzését.
- Hé szívem, azért nem versz át! – nevetett – Tedd magad rendbe, aztán feküdjünk le aludni.
- Rendben. – egyeztem végül bele egy sóhaj kíséretében, majd bevonultam a fürdőszobába.

Spencernek igaza volt; tényleg jól esett lezuhanyozni, és ellazítani magam kicsit. Próbáltam kiverni a fejemből az ügyet, hiszen ahhoz, hogy holnap teljes odaadással tudjuk dolgozni, kell az, hogy most kipihenjem magam, amennyire csak lehet.

- Ugye jól esett? – kérdezte Spencer, miután kijöttem a fürdőből.
- Igen. Igazad volt. – ültem az ölébe – De te miért nem rágod magad annyira az ügyön, mint én?
- Az én agyam is szinte mindig ezen jár, de hosszú ideje vagyok már a szakmában. Megtanultam, hogy mikor kell visszafognom magam.
- Talán én még nem vagyok elég tapasztalt? – kérdeztem.
- Nem ezt mondtam, baby! Tökéletesen alkalmas vagy az állásra. – csókolt meg.
- Na azért! – mosolyogtam.

Nem nyaralni vagy pihenni jöttünk ide, ezért bármiféle szórakozás helyett inkább gyorsan nyugovóra tértünk, hogy másnap újult erővel vessük bele magunkat a munkába.

Éjszaka azonban szörnyű álmom volt. Azt a szöveget hallottam, amit abban a fenyegető e-mailben írtak. Futottam a szörnyű, hátborzongató hang elől…mezítláb…egy erdőben. Körülöttem sötétség. Rettenetesen féltem.

Egy tóhoz érkeztem. Még mindig sötét volt. A tó nem volt túl nagy, de a tetejére leszállt a köd. Egyszer csak egy női alak emelkedett ki a vízből. Hosszú fehér ruhát viselt, amin vérnek látszó vörös foltok voltak. A fejét felemelte, és rám nézett:

- Menekülj! – mondta rekedt hangon.

Menekültem is…az álomból, ugyanis sírva riadtam fel.

2011. december 2., péntek

Egy éjszaka ajándéka - 8. rész

Miközben beléptünk a boxutcába, Sofía arról mesélt, hogy mi történt vele az elmúlt években. Bevallom, nem sok maradt meg a mondandójából, ugyanis teljesen máshol járt az agyam. De azt meghallottam, hogy már majdnem 3 éve élnek Tommal boldog házasságban, Angliában laknak, ugyanis Tom a McLaren egyik vezető mérnöke, így közel kell lenniük a csapat főhadiszállásához.

- Szóval, Lina… - fordult hozzám, mikor befejezte a mesélést – Elvileg úgy fél óra múlva fogsz találkozni Nicoval.
- Ki az a Nico? – kérdezte Eric.

Egy apró, szúrós pillantást vetettem Sofíára, jelezvén, hogy ezt nem a fiam előtt kéne.

- Nem sokára megismerheted őt. – szólt közbe Carlos – De gyere nagylegény! Szétnézünk itt, míg anyuci beszélget a rég nem látott barátnőjével. – vette az ölébe Carlos Ericet, majd néhány pillanat alatt eltűntek a szemünk elől.
- Gondolom rettenetesen félsz. – jegyezte meg Sofía.
- Nem minden nap kell közölnöm egy Forma-1-es versenyzővel, hogy van egy 4 éves gyerekem tőle. – feleltem – Szerinted Nico hogy fogja fogadni?
- Fogalmam sincs. – vallotta be – Nem igazán ismerem Nicot. Mikor pár napja odamentem hozzá, hogy megszervezzem ezt a találkozót, csak nézett, hogy mi a fenét akarok én tőle. Lehet, hogy azt hitte, hogy ez egy vakrandi, ami persze hülyeség lenne, hiszen van barátnője.
- Még mindig együtt vannak Viviannel? – kérdeztem kissé kétségbeesetten.
- Te nem követed nyomon, hogy kivel jár a gyereked apja?
- Azt se tudom, hogy hányadik a világbajnokságban, szóval a magánéletével sem foglalkozom különösebben. – válaszoltam – De mit fog szólni szegény csaj? Nem elég, hogy megtudja, hogy a pasija megcsalta, de kiderül, hogy gyereke is született a nőtől. Nem akarom, hogy azt higgye, hogy közé és Nico közé akarok állni. Én egyáltalán nem akarok belerondítani a kapcsolatukba, csak szeretnék biztosítani a fiamnak egy jobb életet.
- Megértem. – mondta Sofía – De talán Vivian is van annyira okos, hogy ezt felfogja.
- Nagyon remélem. – sóhajtottam.

Mivel még volt egy kis idő a nagy találkozóig, Sofíával a McLaren boxa felé vettük az irányt. Úgy döntöttünk, hogy iszunk egy kávét, beszélgetünk kicsit, és ha Tom esetleg ráér, akkor be is mutatja nekem.

A csajból csak úgy dőltek a szavak, és belül kicsit rosszul is éreztem magam, amiért ennyire eltávolodtunk egymástól. Valaha a legjobb barátnők voltunk, most meg már nem is beszélünk. Az esküvőjén sem voltam ott, pedig én biztos meghívtam volna az enyémre annak ellenére is, hogy már nem voltunk annyit együtt. De hát nem hibáztatom őt. Nagyon szereti Tomot, és mindenben támogatja. Ráadásul velem nem járhatott volna el szórakozni, mert miután megszületett Eric, már nem értem rá az ilyen dolgokra.

- Lina, látom már nagyon ideges vagy. – mondta Sofía, nézve ahogy szünet nélkül kavargatom a kávémat.
- Te mégis hogy éreznéd magad?
- Oké, nyugi! – simogatta meg a karom.
- Bocsi, csak úgy érzem, hogy én ezt nem tudom megtenni.
- Már olyan közel vagy hozzá. Itt már nem adhatod fel! – nyugtatott.
- Tudom.
- Hé, Tom, gyere ide! – kiabált félre Sofía egy kicsivel később.
- Igen, baby? – kérdezte az említett, mikor odaért az asztalhoz, ahol ültünk.
- Emlékszel még Catalinára? – kérdezte Sofía – Tudod, azon az afterpatyn találkoztatok, ahol…khm…minden elindult köztünk.
- Oh, igen, tényleg! – felelte Tom – Szia Catalina! Hogy vagy?
- Tűrhetően. – válaszoltam – És te?
- Sok a munka. De élvezem. – mosolygott a srác – Bocsi csajok, de nekem most mennem kell. Majd még beszélünk! – mondta, majd adott egy csókot Sofíának, és lelépett.
- Biztos vagyok benne, hogy munka közben fog meghalni. – nevetett Sofía.
- Boldog vagy mellette? – kérdeztem – Rengeteget kell utaznod, és nem láthatod akármikor.
- Elfogadtam, mikor összejöttem vele. – rántotta meg a vállát – És szeretem annyira, hogy elviseljem ezeket.
- Ez az igaz szerelem. – mosolyogtam.
- Igen. – pirult el kicsit, majd az órájára nézett – De ahogy látom, indulhatunk.
- Úristen! Ez olyan, mint egy felvételi egy iskolába, vagy egy állásinterjú…csak százszor rosszabb.
- Nyugi, Lina! Gondolj arra, mint az ilyen helyzetekben; jobb, ha minél hamarabb túlesel rajta.
- Igazad van. – sóhajtottam, majd felálltunk az asztaltól, és Sofía vezetésével elhagytuk a boxot.

Kint még mindig rengeteg ember járkált, és én arra gondoltam, hogy milyen szívesen lennék a helyükben. Ők alig várták, hogy a Forma-1 Valenciába jöjjön, és kijöhessenek a pályához, ezzel szemben én legszívesebben évekkel későbbre toltam volna ezt a hétvégét. Ők azért jöttek ide, hogy jól érezzék magukat, én viszont életem egyik legnehezebb beszélgetése előtt állok. Minél több lépést tettem meg, annál inkább kezdtem kétségbeesni, majd mikor megérkeztünk egy magas, szürke épülethez, megszólalt Sofía:

- Itt is vagyunk. Itt vár rád Nico.
- Mit mondtál neki, ki akar vele beszélni? – kérdeztem.
- Azt mondtam, hogy egy barátnőm, akit ő is ismer, és valami nagyon fontosat akar neki mondani.
- És rögtön bele is egyezett?
- Szerencsére igen. – felelte Sofía – Na de gyere! Nico elfoglalt, és jobb, ha te sem húzod tovább a dolgot.

Lassan megindultam Sofía után, majd miután felmentünk egy lépcsősoron, kinyitotta az előttünk lévő ajtót, onnan pedig egy szobához vezetett.

- Sok szerencsét! – ölelt meg, majd lassan lenyomtam az ajtó kilincsét.

Benyitottam, majd hamar észre is vettem Nicot. Pár másodpercig csak néztük egymást, majd Nico szólalt meg hamarabb:

- Catalina?

Ennyit arról, hogy nem emlékszik rám.