2011. október 29., szombat

Egy éjszaka ajándéka - 3. rész

Sziasztok! Ahogy már írtam korábban, ma elutazok, szóval nem lesz egy ideig új rész. Még kész van ehhez a történethez pár rész, és valószínűleg majd ott is írok, szóval amint hazajövök, bepótolom a lemaradásomat. Addig is jó olvasását! Puszi! <3

Igen, pontosan! Gyerekem van a forma-1-es versenyző Nico Rosbergtől. De hogy ez hogy történhetett?

A 2006-os Spanyol Nagydíj afterpartyján mindketten igen sokat ittunk, és végül Nico hotelszobájában kötöttünk ki. Habár nagyon odavoltam a srácért, és tudtam, hogy úgysem lesz köztünk semmi komoly, mégis vele töltöttem az éjszakát.

Másnap hajnalban – míg Nico aludt – leléptem. Meg akartam kímélni magunkat a reggeli magyarázkodástól, és kínos beszélgetéstől, így azt láttam a legjobbnak, ha azelőtt elmegyek, hogy ő felébredne. Úgy gondoltam, hogy ez így neki is jobb lesz, hiszen tudtommal van barátnője.

Pár héttel később aztán úgy éreztem, hogy kaptam egy pofont a sorstól, ugyanis kiderült, hogy terhes vagyok. Tudtam, hogy csakis Nico lehet a gyerek apja, mivel előtte egy jó ideig nem volt más férfi az életemben. Kétségbeestem, és nem tudtam, hogy mit csináljak. Biztos voltam benne, hogy megtartom a kicsit, mert az én vérem, és ő igazán nem tehet arról, hogy az anyja ribanckodott a fogantatása estéjén.

Aztán 9 hónap múlva megszületett a szőke kisfiam. Az első pillanattól kezdve nagyon hasonlított Nicora. Szerettem volna egy kedves emlékként visszagondolni a kisfiam apjára, ezért adtam neki az Eric nevet, ami Nico középső neve.

Csakhogy Eric születése után egyre nehezebb lett az életem. Az anyukám rákos lett, és kórházba került. A bátyám próbált eltartani minket, de ez nehezen sikerült. Eric nevelése mellett kénytelen voltam munkát vállalni, és mivel nem tudtam fizetni az egyetemet, be kellett fejeznem a tanulást.

Úgy éreztem, hogy a barátaim is elfordulnak tőlem. Egyedül Victoria volt az, aki a végsőkig kitartott mellettem. Eric születésénél is ott volt, és a mai napig gyakran látogat meg minket.

A másik barátnőm, Sofía összejött Tommal, aki időközben egyre sikeresebb és befolyásosabb lett a Forma-1-ben. Sofía hozzáköltözött Angliába, és a távolság miatt szinte soha nem találkoztunk már. Egy ideig tartottuk telefonon és az interneten a kapcsolatot, de egy idő után egyre kevesebbet beszéltünk, és ma ott tartunk, hogy csak az ünnepekkor kerülünk kapcsolatba.

Szóval egy éjszaka miatt fenekestül felfordult az életem. Habár nem akartam teherbe esni, látva Ericet, boldog vagyok, hogy megajándékozott vele az élet. Tudom, hogy sok nehézségen mentem már keresztül, és valószínűleg fogok is még, de ez az egész erősebb emberré tett.

- Valahogy meg kell mondanod Niconak. – hozott vissza Carlos a gondolataimból.
- Majd máskor. – álltam fel az asztaltól.
- Mikor? Mindig ezt hajtogatod. Nem futhatsz el a problémáid elől. Ericnek is joga van ismernie az apját. – jött utánam a bátyám.
- Carlos, hagyjál már ezzel! Ez az én döntésem, és egyelőre nem akarok beszélni Nicoval. – vettem elő a tejet a hűtőből – Amúgy meg nem is tudnék. Nem szaladgálnak forma-1-es versenyzők Valencia utcáin.
- Kivéve az itteni futam alatt. – vágta rá Carlos.
- Nem akarom a spórolt pénzemet a jegyre költeni. – jelentettem ki.
- Nem is kell. Emlékezz csak vissza Sofíára! Hozzáment ahhoz a Tomhoz, aki az F1-ben dolgozik.
- De már hónapok óta nem beszéltem Sofíával. Nem fogom most arra kérni, hogy szerezzen nekem jegyet.
- Te nem, de én már megtettem. – válaszolta a bátyám.
- Ne Carlos! – akadtam ki – Mondtam, hogy nem akarok megint találkozni Nicoval.
- Ki az a Nico, anya? – jelent meg Eric – És miért nem akarsz találkozni vele?
- Nem lényeg kicsim. – vettem fel az ölembe – Mit szólnál hozzá, ha innánk egy kis tejet és ennénk egy kis sütit?
- Jó! – felelte boldogan Eric – Szeretem a sütit és a tejet.
- Tudom. – nevettem.
- Mit szólnál ahhoz Eric, ha egyszer elmennénk autóversenyt nézni? – kérdezte Carlos.
- Az nagyon jó lenne! – lelkendezett a fiam – Szeretem az autókat.
- Azt gondoltam. – felelte Carlos nevetve.
- Tudod mit kicsim? Menj fel az emeletre, és én mindjárt felviszem a sütit meg a tejet. Játszunk egy kicsit, és közben befaljuk őket. – ajánlottam fel.
- Rendben. – indult el Eric a szobájába – De siess anya, mert éhes vagyok!
- Sietek kicsim! – mondtam, majd tálcára tettem a felvágott sütit, és a pohárba öntött tejet – Szerintem ideje menned! Gondolom, ma még bele akarsz avatkozni valaki más életébe is. – szóltam oda Carlosnak kissé gúnyosan.
- Lehetnél kicsit nyitottabb is, Lina. A fiadról van szó.
- Igen, és én tudom a legjobban, hogy mi jó neki, szóval ne erőltess olyat, amit én nem akarok. – válaszoltam komolyan.
- Te tudod… - felelte Carlos, majd elindult az ajtó felé – Szólj, ha végre észhez tértél, és meggondoltad magad! Na szia! – mondta, majd elhagyta a házat.

Kissé idegesen vittem fel a sütit és a tejet Ericnek. Sokszor szóba került már ez a téma Carlosszal, de mindig ugyanaz lett a vége – kiakadtam, és a bátyám fejéhez vágtam, hogy ne avatkozzon bele ebbe a dologba. Tényleg úgy gondoltam, hogy jót cselekszem azzal, ha távol tartom a fiamtól az olyan megpróbáltatásokat, amiket akkor kéne kiállnia, ha kiderülne, hogy az egyik Forma-1-es versenyző gyereke.

Ez az este is azzal telt, amivel a többi. Egy nagy pancsolás után mesét olvastam a fiamnak, ami alatt sikeresen el is aludt. Mosolyogva osontam ki a szobájából, nehogy felkeltsem. Lassan becsuktam az ajtót, de úgy, hogy azért résnyire nyitva maradjon, majd a szobámba mentem, és fáradtan dőltem le az ágyamba.

Senki nem tudja, hogy milyen nehéz és fárasztó nevelni egy gyereket. Bele sem merek gondolni azoknak az egyedülálló anyáknak a helyzetébe, akiknek több gyerekről kell gondolkodniuk nap, mint nap.

Nagy nehezen erőt vettem magamon, és elvonultam zuhanyozni, majd álomra hajtottam a fejem, hiszen holnap kezdődik az egész az elejétől!

2011. október 27., csütörtök

Elkerülhetetlen szerelem - 35. rész

Boldog órák

Megrendeltük az italokat, majd az étlapot kezdtük el fürkészni. Hamar sikerült választanunk, így mikor a pincér meghozta a rendelésünket, le is adtuk neki a következő adagot.

- Annyira örülök, hogy végre együtt vagyunk. – simogatta meg a kezem Spencer.
- Én is. – mosolyogtam – Hiába próbáltam harcolni az érzéseim ellen, legyőztek.
- Tudod, mindig is gondolkodtam azon, hogy miért tetted ezt. Talán negatív tapasztalataid vannak ezen a téren?

Nem akartam válaszolni Spencernek. Nem akartam, hogy tudja, hogy egy pasi miatt jöttem ide, és azért nem akartam összejönni vele, mert attól tartottam, hogy talán vele is az lesz, mint Ryannel Miamiban.

- Alyssa, nekem elmondhatod. – mondta együtt érzően Spencer.
- Igen, volt már ebből gondom, ezért nem akartam, hogy megismétlődjön a dolog. – mondtam végül.
- De hát mi történt?
- Azért jöttem el Miamiból, mert nem sokkal előtte szakítottam a barátommal, aki mellesleg a munkatársam volt. Nem tudtam elviselni ezek után a közös munkát, így a főnököm segítségképpen áthelyeztetett egy időre ide. – öntöttem ki neki a szívem.
- Oh. – döbbent le Spencer.

Nem lepődtem meg, hogy csak ennyit tudott mondani. Nem az minden pasi álma, hogy hallja, hogy azért jött össze a barátnőjével, mert a csaj menekült az exe elől.

- Ugye nem baj? – kérdeztem.
- Miért lenne baj? – kortyolt bele Spencer kicsit később az italába – Az a lényeg, hogy most boldog vagy, és elfelejtheted, hogy mi volt Miamiban a volt barátoddal.
- Akkor tényleg nem zavar ez téged?
- Nem, dehogyis. Szeretek veled lenni, és ez a lényeg. – adott egy puszit.
- Annyira aranyos vagy. – mosolyogtam rá.

Örültem, hogy meg tudtam nyílni Spencernek, és megosztottam vele ezt a dolgot. Soha nem voltam az a fajta lány, aki mindenkinek kiönti a szívét, és nyitott könyv az emberek szemében. Az, hogy Spencerrel mégis megosztottam mindent, magamnak is bizonyítja, hogy jó sráccal járok. Csak Ryan be ne kavarjon! Bár igencsak nehéz lenne tekintve a nagy távolságot, de ismerem a volt barátomat; ő képes bármire!

A vacsora után Spencer hazavitt, én pedig beinvitáltam még egy italra. Míg én elővettem egy üveg pezsgőt, és két poharat, Spencer helyet foglalt a kanapén. Mikor megjelentem előtte, felcsillant a szeme.

- Mit ünneplünk? – kérdezte mosolyogva.
- Na vajon? – nevettem – Minket drágám! – csókoltam meg.
- Júj, csókolózunk, és most nem szaladsz haza. – mondta Spencer nevetve a csók után.
- Tekintve, hogy otthon vagyok, nehéz lenne.
- Ez igaz. – gondolkodott el, mire én újra megcsókoltam.
- Nyisd ki! – nyújtottam át neki a pezsgőt.
- De félek! – vágta rá a barátom, mire én értetlen fejet vágtam – Még az egyetemen egyszer egy srác kinyitott mellettem egy üveg pezsgőt. A repülő dugó eltalált, és hosszú hetekig látszódott a nyoma az arcomon. Mindenki azt mondogatta, hogy „Látom, jó volt a buli!’.

Próbáltam türtőztetni magam, de nem bírtam, nevetnem kellett. Tudom, hogy nem szép dolog, hogy kinevetem a pasimat, de egyszerűen nem bírtam magammal.

- Komolyan! Azóta csak inni akarom a pezsgőt. – háborodott fel kissé Spencer.
- Rendben, akkor megoldom én a helyzetet. – mondtam, majd pár másodperc múlva már nyitva is volt az üveg.
- Na látod! Nem is kellett a segítségem!
- De a dugó kicsit megkarcolta a kezem. – mutattam neki a tenyeremet.
- Adok rá gyógy puszit! – ajánlotta fel, majd meg is kaptam a jóleső „gyógyszert”.

Spencer először csak a kezemet puszilta meg, majd egyre feljebb haladt a karomon. Utána csókokkal halmozta el a nyakam, majd az ajkaimat. Én sem tétlenkedtem! Az ölébe ültem, és kezelésbe vettem a nyakát. Pár perc múlva Spencer felkapott, és a hálóba vitt. Lassan lefektetett az ágyra, és folytatta azt, amit a nappaliban elkezdett. Iszonyúan kívántam, ezért elkezdtem kigombolni az ingjét, majd ő lassan lehúzta rólam a ruhát. Mire észbe kaptam, már nem volt rajtunk semmi. Akartam őt…mindennél jobban, és ahogy észrevettem, ő is így gondolkodott velem kapcsolatban. Spencer a hátára fordult, és pedig ráültem, mire apró nyögés hagyta el mindkettőnk száját. Nem figyeltünk semmire egymáson kívül, olyan volt, mintha megszűnt volna körülöttünk a világ. Ha bombát robbantottak volna a szomszédban, az sem tűnt volna fel. Kezelésbe vettük egymás testét, és annak minden egyes porcikáját megismertük.

Persze a kéj sem került el minket. Jóleső fáradsággal dőltem el az ágyban. Spencer nem sokkal később felkönyökölt, és mélyen a szemembe nézett.

- Szeretlek! – mondta ki – Nem érdekel, ha korai, de így érzek, és ezen már nem tudok változtatni…és persze nem is akarok.
- Én is szeretlek! – válaszoltam, majd megcsókoltam.

Szorosan Spencerhez bújtam, és miközben azon voltam, hogy elaludjak, az járt a fejemben, hogy tényleg boldog vagyok. Nem érdekel Ryan, vagy az életemben adódó egyéb kellemetlenségek. Jelenleg csak Spencer létezik nekem. Tudom, hogy holnap egy újabb kemény munkanap vár ránk, de most nem akarok erre gondolni. Egyszerűen boldog akarok lenni, és most már biztos vagyok abban, hogy Spencer ezt megadhatja nekem.

A szerelmem karjaiban nyomott el az álom, és ennél többet nem is kívánhattam. Legszívesebben világgá kürtöltem volna az érzéseimet, de tudtam, hogy ezt egyelőre még nem kéne. Persze biztos voltam benne, hogy azt akarom, hogy nem sokára mindenki megtudja, hogy Spencer Reiddel járok, és hogy mennyire szeretem őt.

Már nem érdekelt Miami. Végre jól éreztem magam Quanticoban!

2011. október 24., hétfő

Egy éjszaka ajándéka - 2. rész

Sziasztok! A jó hír, hogy itt az új rész, a rossz, hogy a hétvégén elutazom, így jövő héten nem lesz rész semelyik történethez. Addig remélhetőleg még fel tudok tenni mindkét történethez új részt, de azért nem ígérek semmit. De remélem tudjátok, hogy mindent megteszek ennek érdekében. :) Addig is jó olvasást! Puszi! <3

2006. május 15.

- Igyekezzetek már! Nem akarom lekésni a gépet. – jött ki Sofía sietősen a fürdőszobából, kezében a hajvasalóval.
- Nem lennénk késésben, ha a drága barátnőnk időben visszaért volna a tegnapi buliból. – szúrta oda Victoria.
- Arról volt szó, hogy jól érezzük magunkat, nem? És most itt vagyok, szóval nincs miért kiakadnotok. – válaszoltam.
- Ne veszekedjetek! Inkább pakoljatok. – mondta Sofía.
- Én kész vagyok. – feleltem.
- Én is. – mondta Victoria.
- Remek. – húzta össze a cipzárt Sofía a bőröndjén – Akkor mehetünk is.

Pár perccel később rendeztük a számlát a recepción, majd hívtunk egy taxit, és kimentünk vele a reptérre.

- Jó hétvége volt. Kár, hogy vége. – jegyezte meg Victoria.
- Igen…kár. – mondtam halkan.

Valencia közel van Barcelonához, így szerencsére a repülőút sem tartott sokáig. Miután landoltunk drága szülővárosunkban, mindannyian hazamentünk, hogy visszatérjünk a régi életünkhöz.

Mikor beléptem a családi házba, köszöntöttem anyukámat és a bátyámat, majd felmentem a szobába, és nekiálltam kipakolni a bőröndömből. Pár perccel később belépett a szobámba Carlos.

- Anya már az agyamra megy. Egész hétvégén takarítatott velem. – mondta gúnyosan – Örülhetsz, hogy nem voltál itthon. Amúgy milyen volt Barcelona? Találkoztatok a versenyzőkkel, vagy csak azt láttátok, hogy közel 300-zal elszáguldanak előttetek jó párszor?
- Találkoztunk néhányukkal. – feleltem szűkszavúan.
- Minden oké Lina? – kérdezte Carlos – Azt hittem, hogy egy ilyen élmény után majd le se lehet lőni, és heteken keresztül a sztorizgatásodat hallgathatjuk.
- Nem volt nagyszám a hétvége. – ültem le az ágyra – Mármint a verseny fantasztikus volt, de azon kívül nem történt sok minden. Jól éreztük magunkat, és ennyi.
- Te tudod. – ült le mellém a bátyám.
- Carlos Sebastián Salvador Dominguez, azonnal gyere ide, és mosd fel a mocskot, amit behoztál a házba. – hallottuk meg lentről anyánk ideges hangját.
- Halott vagy. – jegyeztem meg nevetve.
- Tudom. – felelte Carlos, majd fülét-farkát behúzva távozott a szobámból.

Másnap folytatódott tovább az életem. Egyetemre jártam, mellette részmunkaidős állásom volt, és találkozgattam a barátaimmal. Tudtam, hogy valami megváltozott bennem a hétvége során, de próbáltam úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.

2011. június 20.

Éppen mosogattam a konyhában, amikor arra lettem figyelmes, hogy valaki átölel hátulról.

- Jaj, Eric! – fordultam meg – Imádom, amikor ezt csinálod.
- Tudom, anya! – nevetett – Kaphatok cukrot?
- Erre ment ki az egész? – játszottam a szomorút.
- Nem, dehogyis. Nagyon szeretlek…és nem csak a cukorkáért.
- Tudom kicsim. – öleltem meg – Egye fene, kapsz egy kis édességet. – mondtam, majd átnyújtottam neki egy nyalókát – De aztán vacsorázz rendesen!
- Persze anya! – mondta Eric, majd amilyen hirtelen megjelent, olyan gyorsan rohant fel az emeletre.

Boldogan néztem utána. Imádom őt, és nem tudnék nélküle élni. A gondolataimból a csöngő hangja hozott vissza a jelenbe. Nem sokan szoktak átjönni hozzám, ezért tudtam, hogy vagy a bátyám, Carlos az, vagy a barátnőm, Victoria. Előbbi feltevésem bizonyult helyesnek.

- Szia húgi! Hogy vagy? – jött be a házba, mikor kinyitottam neki az ajtót.
- Minden rendben van. – feleltem, és megöleltem – És veled?
- Velem is. Most jöttem haza Cádizból. – válaszolta mosolyogva.
- Munka miatt voltál ott?
- Igen. – felelte, majd az ebédlőbe érve leült az ebédlő asztalhoz.
- És mi járatban vagy erre?
- Nem jöhetek át megnézni a családomat? – tetette a felháborodottat.
- Tudod, hogy ide bármikor jöhetsz, de most mégis úgy érzem, hogy készülsz valamire.
- Beszélnünk kell Catalina! – váltott hirtelen komoly hangnembe. Tudtam, hogy most tényleg valami fontosról van szó, mert csak akkor szokott Catalinának hívni.
- Ne kímélj! – sóhajtottam.
- Ericről lenne szó…és az apjáról.
- Ezt már megbeszéltük Carlos! Tudod, hogy érzek Eric apjával kapcsolatban.
- Igen, de annak az embernek joga van tudni, hogy van egy fia. Ráadásul anyagilag is tudna titeket támogatni. Tudod, hogy szívesen segítek nektek, de azért én sem vagyok milliomos.
- Hálás is vagyok a segítségedért, de ezt a döntést hagyd rám. – vonultam be a konyhába.
- Lina, gondold át a dolgot! – jött utánam Carlos.
- Már sokszor átgondoltam, és szerintem jó a jelenlegi helyzet. – fordultam el tőle. Utáltam, amikor felhozza ezt a témát.
- Szerinted Eric nem akarja megismerni az apját? Tudod hányszor kérdezte tőlem, hogy neki miért nincs apukája, mint a barátainak?
- Ha tudná, hogy miken kellett keresztül mennem, akkor megértene. – válaszoltam.
- Akkor is beszélned kell az apjával.
- És mégis hogy mondjam el Nico Rosbergnek, hogy van egy gyerekem tőle? – akadtam ki.

Catalina ruhái:

2011. október 22., szombat

Elkerülhetetlen szerelem - 34. rész

Sziasztok! Itt az új rész, amit elvileg tegnap terveztem kirakni, de egyéb elfoglaltság miatt ez nem jött össze. :P Most viszont itt van, és hamarosan jön a folytatás az Egy éjszaka ajándékához is. Jó olvasását! Puszi! <3

A fájó igazság

Iszonyúan ideges lettem, hiszen annak a személynek a nevét láttam meg a mobilom kijelzőjén, aki miatt elmenekültem Miamiból. Nem akartam felvenni a telefont, és beszélni vele, akármennyire is kíváncsi voltam, hogy mit akarhat. Kezdtek jól alakulni a dolgok Spencerrel, és ezt nem akartam elrontani…vagyis nem akartam, hogy Ryan elrontsa.

Végül aztán erőt vettem magamon, felvettem a telefont, és reménykedtem benne, hogy valami olyat mond az ex-pasim, amin nem akadok ki.

- Szia Ryan! – szóltam bele a telefonba.
- Szia Alyssa! Hogy vagy? – hallottam meg az exem hangját.
- Megvagyok. Jól érem magam itt. – feleltem – Történt valami érdekes Miamiban, mióta eljöttem?
- Csak a szokásos; kinyomozzuk a gyilkosságokat, elkapjuk a bűnözőket…
- Én is ugyanezt csinálom itt. – nevettem.
- Az jó. – válaszolta Ryan.

Ezután beállt a kínos csend. Egyikünk sem tudta, hogy mit mondjon. Ezen meg is lepődtem, mert azt hittem, hogy Ryan legalább tudja, hogy miért hívott fel.

- Hiányzol…mindenkinek. – mondta végül.
- Ti is nekem. – feleltem – De szerintem te is tudod, miért kellett eljönnöm onnan.
- Szerintem nem.
- Ryan! Ne csináld ezt! – emeltem fel kissé a hangom, mire többen rám szegezték a tekintetüket az irodában – Egyszerűen nem tudtam koncentrálni a munkára, miután szakítottunk. Nem értem, hogy neked miért nem okozott gondot az, hogy az exeddel kell együttdolgoznod.
- Nagyon rosszul éreztem magam miatta! – vágta rá Ryan – De nem azért, mert „el kellett viselnem” téged, hanem mert mindennap arra gondoltam, hogy már nem vagyunk együtt, és ez szörnyen fájt. – vallotta be – Az a tudat, hogy már nem melletted kelek fel minden reggel, nem hallgathatom a nevetésed, nem osztunk meg egymással mindent, kikészített. Próbáltam azt tettetni, hogy jól vagyok, és engem nem viselt meg annyira a szakítás, de legbelül emésztett a fájdalom, akárhányszor megláttalak.
- Ezt nem tudtam. – feleltem halkan – Miért nem mondtad el?
- Nem lett volna értelme. Egy hülyeség miatt szakítottunk, és ezután elég rossz lett a viszonyunk. Láttak rajtad, hogy utálsz, és tudtam, hogy így nem lett volna esély arra, hogy újra összejöjjünk.
- Nem utáltalak, de a viselkedésed pokollá tette az életemet.
- Sajnálom! Hülye voltam, bevallom.
- Igen, az voltál. – feleltem.
- Köszi. – nevettet Ryan – Van rá esély, hogy visszajössz Miamiba mostanában, és kibékülünk?
- Ezt most nem lehet!
- Miért?
- Mert….egyszerűen nem lehet, és kész! – vágtam rá.
- Van valakid Quanticoban? – tapintott az exem a lényegre.
- Mennem kell, Ryan! Szia! – mondtam gyorsan, majd kinyomtam a telefont.

A falnak dőltem, és próbáltam erőt venni magamon. Rengeteg gondolat cikázott a fejemben. Úgy jöttem el Miamiból, hogy azt hittem, Ryant nem viselte meg a szakításunk, és már semmit nem érez miattam, erre most közli velem, hogy még mindig szeret.

A legnagyobb probléma az volt az egészben, hogyha most nem lennék Spencerrel, valószínűleg az lenne az első dolgom, hogy közölném Hotchcsal, hogy visszamegyek Miamiba, és újra kezdeném a kapcsolatunkat Ryannel.

De ezt persze most nem tehetem meg, mert már mással járok. Szeretem Spencert, de Ryan vallomása az előbb elgondolkodtatott. Talán Spencerrel is úgy végezzük, mint Ryannel, de azt még egyszer nem tudnám elviselni. Ha viszont visszamennék Miamiba, azok az emberek közé, akiket régóta ismerek, és szeretek, Ryannel pedig minden olyan lenne, mint régen, ismét boldog lehetnék.

Reménykedtem benne, hogy azt a boldogságot, amit akkor éreztem, most meg tudja adni nekem Spencer is. Tényleg mindent bele akarok adni ebbe a kapcsolatba, ha már megszegtem az egyetlen szabályomat miatta, ezért most kiverem a fejemből az előbbi beszélgetést, és mindent megteszek annak érdekében, hogy Spencerrel boldogak legyünk. Remélem, hogy ez sikerülni is fog!

Miután erre rájöttem, úgy döntöttem, hogy teszek is valamit ezért, és visszamentem az asztalomhoz. Szerencsére Spencer ott volt, a többiek viszont nem, szóval tudtuk beszélgetni egy kicsit.

- Szia édes! – nyúltam át, és simítottam el egy hajtincset, ami az arcába lógott.
- Öhm…szia! Minden oké? – kérdezte kissé értetlenül.
- Aha, persze. Mit csinálunk ma este? – kérdeztem mosolyogva.
- Nem tudom, mikor végzem. De ha hamar, akkor elmehetnénk valahova.
- Jó ötlet. Vacsi, és utána mozi? – hoztam fel az ötletet.
- Jól hangzik. Majd szólok, ha megtudom, hogy összejöhet-e.
- Rendben. – válaszoltam, majd hozzáfogtam az újabb munkámhoz.

A nap további része nyugisan telt. Szerencsére nem hívtak ki minket semmilyen gyilkossághoz, így 6-kor haza is mehettünk. Persze mi Spencerrel mást terveztük, így megvártuk, míg mindenki elmegy, majd közösen elindultunk vacsorázni.

Tudom, hogy egy kapcsolat alapja a bizalom és az őszinteség, de mégis úgy döntöttem, hogy nem mondom el Spencernek, hogy ma beszéltem Ryannel, azt pedig, hogy mit mondott végképp nem! Jól akartam érezni magam az új barátommal, hogy végre megint olyan boldog lehessek, mint amilyen régebben voltam.

Spencerrel úgy döntöttünk, hogy kínait eszünk. Mikor megérkeztünk az étteremhez, ami a barátom szerint az egyik legjobb a városban, udvariasan kinyitotta nekem a kocsiajtót, majd az étterem ajtaját is, és a pincér segítségével leültünk az egyik asztalhoz.

Micsoda úriemberrel járok!

2011. október 18., kedd

Egy éjszaka ajándéka - 1. rész

Sziasztok! Íme az új történetem első része. Remélem tetszeni fog, és rendszeresen fogjátok olvasni. Jó szórakozást hozzá! ;D Puszi! <3

2006. május 14.

- Lányok! Készen vagytok már? Minél hamarabb ott akarok lenni a bulin. – akadékoskodtam.
- Várj már egy kicsit Lina! Még ki kell választanom a cipőt. – felelte a barátnőm, Victoria.
- Eddig nem értél rá? – akadtam ki – Napok óta itt vagyunk.
- De nem azt foglalkoztatott az egész hétvégén, hogy a mai bulin melyik cipőmet veszem fel. – vágott vissza, mire a másik barátnőm, Sofía elnevette magát.
- Én ezt nem hallgatom tovább! Megvárlak titeket a hotel előtt. Öt percetek van! – mondtam, majd felkaptam a táskám és elhagytam a szobát.

De hogy ki is vagyok én valójában, és milyen bulira készülünk a barátnőimmel?

A nevem Catalina Salvador, de mindenki csak Linának hív. Egy átlagos 20 éves spanyol lány vagyok, aki mellékesen megőrül a Forma-1-ért. A barátnőim nincsenek nagyon oda ezért a sportért, de rám való tekintettel – és mert imádnak utazni és új helyeket felfedezni – elkísértek az idei Spanyol Nagydíjra, Barcelonába. Valenciából érkeztünk, és Sofía összeköttetései miatt elmehetünk a mai este megrendezésre kerülő afterpartyra is.

Szerencsére csak néhány percet kellett várnom Victoriara és Sofíára. Gyorsan fogtunk egy taxit, majd el is indultunk a clubba, ahol a bulit tartják.

Mire megérkeztünk, már hatalmas volt a tömeg. Rengetegen szerettek volna együtt bulizni a Forma-1 sztárjaival. Szerencsére nekünk nem kellett sorban állnunk azért, hogy bejussunk, hiszen Sofía egyik barátja a VIP bejáratnál várt ránk.

- Szia Tom! – köszönt neki a lány vidáman. Látszott Sofíán, hogy régóta tetszik neki a srác, de eddig semelyikük nem mert lépni.
- Sziasztok! – köszöntött minket boldogan a srác.
- Szia! – feleltük Victoriaval
- Ők itt a barátnőim; Lina és Victoria. – mutatott be minket Tomnak Sofía.
- Örülök, hogy megismerhetlek titeket! Mindannyian nagyon csinosak vagytok ma este. – válaszolta Tom.

Egy kis pirulás közepette aztán bementünk a clubba, hiszen már mindannyian bulizni akartunk. A lányok alig tudnak valamit a Forma-1-ről, szóval akár Michael Schumacher is elmehet mellettük anélkül, hogy feltűnne nekik. Én viszont kenem-vágom a hírességeket, és biztos vagyok benne, hogy egész este azt fogom figyelni, hogy nincs-e a közelemben valamelyik pilóta, vagy csapatfőnök, vagy bárki, akit láttam már a közvetítések során.

A belépéskor mindannyian kaptunk egy pohár pezsgőt, amit a lányok és Tom hamar meg is ittak, így nem sokkal azután, hogy megérkeztünk, már elmentek inni. Én inkább maradtam azon a helyen, ahova legelőször álltam, hiszen jól beláttam a terem nagy részét.

Szerencsém volt, hiszen találkoztam néhány hírességgel, de a nagy kedvencemet egyelőre sehol nem láttam. Pedig állítólag itt lesz.

- Lina! Gyere! Azt hiszem van itt valaki, akivel szívesen találkoznál. – hallottam meg egyszer csak Sofía hangját.

Egy kis társasághoz vezetett, ahol ő, Tom és Victoria is ültek.

- Emberek, szeretném bemutatni a barátnőmet, akinél nagyobb Forma-1-rajongót szerintem nem hordott a hátán a Föld; ő itt Catalina.
- Sziasz… - köszöntem volna, de belém ragadt a szó, hiszen megláttam velem szemben ülni a kedvenc versenyzőmet, Nico Rosberget. Kedvesen mosolygott rám, mikor találkozott a tekintetünk. Éreztem, hogy fülig vörösödtem.
- Ülj le kislány! – ragadta meg a karom Sofía, és leültetett maga mellé, csakhogy ezáltal közvetlenül Nico mellé kerültem.

Néhány másodpercig azt sem tudtam az izgalomtól, hogy hol vagyok. Legszívesebben Nico nyakába vetettem volna magam, de ahhoz sem volt erőm, hogy ránézzek. Mindenfelé bámultam, csak szegény srácra nem. Sofía látta rajtam, hogy mennyire ideges vagyok. Oldalba lökött, és a fülembe suttogta:

- Ne legyél már ilyen beszari, ha elintéztem, hogy találkozz Nicoval.
- Te hogy éreznéd magad a nagy kedvenced mellett ülve? – vágtam vissza.
- Így. – felelte, majd megcsókolta Tomot. A srácot szemmel láthatóan ez cseppet sem zavarta. Legalább annak örülhettem, hogy az ő szerelmi élete jól alakul.
- Valakik nagyon jól szórakoznak ma. – jegyezte meg mellettem Nico.
- Igen. – válaszoltam elcsukló hangon.
- Nincs kedved kimenni egy kicsit a levegőre? Én itt vagyok már vagy egy órája, és jól esne, ha szívnék egy kis friss levegőt.
- De, felőlem mehetünk. – próbáltam összeszedni magam, így kimentünk a club elé.

Kint szerencsére már kevesen voltak. Lehet, hogy csak azért tűnt így, mert egy kevésbé szembetűnő helyen álltunk. Nico valószínűleg nem akarta, hogy a nyakába ugorjanak a rajongók.

- Szép idő van. – állapította meg néhány percnyi csend után.
- Igen. Kezdődik a nyár. – válaszoltam zavartan.
- Kint voltatok a futamon is? – kérdezte Nico.
- Igen. Amiatt utaztunk ide Valenciából.
- Szóval odavalósiak vagytok?
- Igen. – válaszoltam – De holnap sajnos már megyünk haza.
- Én is megyek haza. Csak nem Valenciába, hanem Monacoba.
- Tudom. – nevettem.
- Ha már itt van ez a buli, ahol jól kéne éreznünk magunkat, és neked egy álmod vált valóra azzal, hogy együtt szórakozhatsz a forma-1-esekkel, szóval tegyük felejthetetlenné ezt az estét. – ajánlotta fel Nico.
- Jó ötlet! – mosolyogtam.
- Az. Gyere, igyunk valamit. – ölelt át Nico, majd visszamentünk a clubba.

Hogy ebből mi lesz!

Catalina ruhái:
 

2011. október 16., vasárnap

Elkerülhetetlen szerelem - 33. rész

Új kezdet by Alyssa Johnson - II.

Hosszú perceken keresztül csak álltunk, és csókolóztunk. Nem érdekelt a TV, ami éppen ment, a kutyák ugatása vagy az utcáról beszűrődő forgalom hangja. Olyan volt, mintha csak mi ketten lennénk a Földön, és minden megszűnt volna körülöttünk.

- Most már érted, mit akartam mondani? – kérdezte végül Spencer mosolyogva.
- Igen. – feleltem – De jobb, hogy inkább megmutattad. – vigyorogtam, és nyomtam egy puszit a szájára.

Leültünk a kanapéra egymást ölelve.

- Mi lesz ezután? – kérdezte Spencer.
- Nem tudom. – válaszoltam halkan – Olyan új ez az érzés.
- De ugye most már nem tiltakozol ellene?
- Nem. – mosolyogtam – Elbuktam, mert legyőzött.
- Akkor…megpróbáljuk együtt? – tette fel a kérdést kissé félve – Mármint ha nem akarod elsietni a dolgot, akkor nem muszáj. Úgy értem, várhatunk, ameddig csak akarsz. Csak úgy gondoltam, hogy…
- Kuss legyen már! – vágtam közbe nevetve, majd megcsókoltam – Megpróbálhatjuk, de ne siessünk el semmit!
- Nem fogunk. – mosolygott Spencer.
- És egyelőre ne mondjuk el a többieknek. – kértem – Tudom, hogy jóban vagyunk velük, főleg te, mert már régóta ismered őket, de nem akarom, hogy rólunk pletykáljon az egész FBI.
- Rendben. Ahogy szeretnéd.
- Köszönöm. – öleltem meg.

Vacsora után Spencer hazament, ugyanis holnap egy újabb nehéz munkanap vár ránk. Én még gyorsan rendbe raktam a konyhát, majd magamat is, aztán lefeküdtem aludni.

Másnap reggel másmilyen volt az ébredés. Mikor meghallottam az ébresztő hangját, nem azt gondoltam, hogy „A francba, miért kell megint felkelnem, és dolgozni mennem?”, hanem azt hogy „Éljen! Egy újabb csodás nap! Az életem ma még jobban megváltozik.”.

Lezuhanyoztam, felöltöztem, kisminkeltem magam, összefogtam a hajam, és elvégeztem az egyéb általános reggeli teendőket, majd főztem magamnak egy kávét, és miközben azt fogyasztottam, azon járt az agyam, hogy milyen barát lesz Spencer. A korábbi pasijaimra általában a belevalóság, és a macsóság volt a jellemző, de tudom, hogy Spencer egyáltalán nem ilyen. Reménykedtem benne, hogy nem bánom meg, hogy megszegtem a saját szabályomat, végre boldog lehetek, és ez nem hat ki a munkámra.

Pár perccel később bepattantam a kocsimba, és elindultam a munkahelyemre. Kicsit izgultam, mikor bementem az FBI épületébe. Ez persze nem olyan izgalom volt, mint az első nap, de ugyanúgy ideges voltam.

Szokás szerint felmentem a mi emeletünkre, köszöntem néhány embernek, majd helyet foglaltam az asztalomnál. Pár perccel később Spencer jelent is megjelent, egy nagyadag papírkupaccal a kezében, majd letette az asztalára, és rám nézett.

- Szia! Nagyon csinos vagy ma! – mosolygott.
- Te is jól nézel ki. – feleltem, és közben úgy éreztem magam, mint egy szűz tinilány.
- Menjünk be a konyhába! – mondta Spencer, majd követve őt be is mentünk az említett helységbe, ahol a csapatunk tagjai kávézhatnak, vagy pihenhetnek, ha nincs más elfoglaltságuk.

Szerencsére teljesen üres volt a szoba, így kettesben lehettünk. Spencer ezt ki is használta, és megkaptam tőle a már régóta várt reggeli üdvözlőcsókomat.

- Meddig kell majd bujkálnunk? – kérdezte, miután kicsit arrébb húzódott.
- Nem tudom. De egy darabig még tényleg ne verjük nagydobra a dolgot! – feleltem.
- De legalább a csapatnak mondjuk el. Ők úgysem adnák tovább az infot. Nekem olyanok, mint egy második család, és ha nem is mondjuk el, profilozóként elég hamar rá fognak jönni, akkor meg jobb, ha inkább tőlünk tudják meg.
- Spencer! Ne kezd ezt most! – szóltam rá.
- Oké. Úgy lesz, ahogy szeretnéd. – ölelt át megint.
- Jó reggelt! – viharzott be Hotch a helységbe, mi pedig rögtön szétrebbentünk.
- Szia! – köszöntünk neki, de kissé zavarban voltunk, bár úgy tűnt, hogy nem vette észre, hogy mit is csináltunk.
- Minden rendben van? – kérdezte tőle Spencer.
- Igen, csak Jack beteg. Nem szívesen hagyom így otthon. – felelte a főnök, majd töltött magának egy kis kávét.
- Ki az a Jack? – kérdeztem.
- Ő a fiam. – válaszolta Hotch – Elkapott valami vírust, és nagyon rosszul érzi magát.
- Szegény! – mondtam együtt érzően – Jobbulást neki!
- Majd átadom! – mondta Hotch, majd otthagyott minket.
- Nem is tudtam, hogy Hotchnak van felesége. – jegyeztem meg.
- Már nincs. A munka miatt elváltak Hailey-vel, majd pár éve egy Hotchra vadászó gyilkos megölte. – magyarázta Spencer.
- Úristen! – döbbentem le – Akkor most egyedül neveli a fiát?
- Hailey testvére szokott vigyázni rá, míg Hotch távol van, de lényegében igen.
- Nehéz lehet. – jegyeztem meg - Én felnőttkoromban is alig tudtam megbirkózni az apám elvesztésével, úgyhogy inkább bele sem gondolok, hogy milyen lehet egy kisgyereknek az egyik szülője nélkül felnőni.

Láttam, hogy Spencer már nyitja a száját, hogy belekezdjen a szokásos „okoskodásba”, és lenyomjon egy hosszú monológot arról, hogy vajon igazam van-e, de inkább gyorsan leállítottam.

- Bele se kezdj! – szóltam rá.
- Oké. – húzta el a száját.

Spencerrel a rövid közjáték után visszamentünk dolgozni. Megígértem magamnak, hogy nem hagyom, hogy a kapcsolatunk kihasson a munkámra, így amilyen gyorsan csak lehetett, belevetettem magam a tennivalókba. JJ ugyanis megkért, hogy írjam le az utolsó ügyünk részleteit az én szemszögemből.

Miután végeztem, oda is adtam neki a munkámat, majd mikor visszafele tartottam az íróasztalomhoz, megcsörrent a telefonom. Ledöbbentem, mikor megláttam, hogy ki hív.

Alyssa ruhái:

2011. október 13., csütörtök

Nem kívánt álom - 100. rész - Befejezés

Sziasztok! Ehhez a részhez is elérkeztünk, ugyanis most olvashatjátok a történet utolsó részét. Kissé szomorúan írtam meg, ugyanis az elmúlt több, mint egy évben fontos szerepet játszottak az életemben Kimberly, Nico és a többi szereplő kalandjai. Remélem, ti is annyi örömötöket leltétek az olvasásában, mint én az írásában, és a további történeteimet is szívesen olvassátok majd. A jövő hét elején jön is az új F1-es sztori! ;D Köszönöm mindenkinek, aki egyszer is elmondta a véleményét, és jól esne, ha minél többen írnátok ehhez a részhez. :) Puszi! <3

Úgy érzem, hogy most fogok meghalni! Már órák óta a műtőben szenvedek, de egyelőre még nem vagyok olyan állapotban, hogy megkezdhessem a szülést.

2012 februárját írjuk, és reggel elfolyt a magzatvizem. Kétségbeesetten sikoltottam Nico után, aki rögtön a kórházba vitt. Már lassan este 7 óra van, de a fiúnk még mindig nem akar megszületni. A fájdalom elviselhetetlen, és akármennyire is szeretem a férjem, már legalább ötször leordítottam a fejét, amiért „ezt tette velem”.

Pár nappal ezelőtt megérkezett Roxie és Nico szülei, majd tegnap az enyémek is. Amanda és Lewis megígérték, hogy amint megszületik a kicsi, ideutaznak. Jelenleg csak a legjobb barátnőm van benn velem a műtőben, ugyanis azt beszéltük meg még hetekkel ezelőtt, hogy a szülés alatt csak ő és Nico lesznek benn velem, csakhogy a férjemet néhány perccel ezelőtt kidobtam a helységből.

- Rendben, Mrs. Rosberg! Elkezdhet nyomni! – szólalt meg egyszer csak az orvosom.
- Behívjam Nicot? – kérdezte Roxanne.
- Akármennyire is megverném, hívd be! Legyen itt a fia születésekor. – válaszoltam.

A barátnőm végrehajtotta a kérésemet, és mire tényleg beindult a szülés, Nico már ott volt mellettem, és a kezemet szorítva bíztatott.

Kb. fél órával később aztán hivatalosan is megszületett az első közös gyerekünk.

- Szia Braiden Nico Rosberg! – mondtam neki, mikor az orvos a kezembe adta.
- Jaj, de imádnivaló vagy! – állapította meg Nico, mikor átadtam neki a kicsit – Szeretlek Kimberly! – mondta fülig érő szájjal, és megcsókolt.

Miután az orvosok elvégezték az ilyenkor szükséges dolgokat, átvitték Braident a babaosztályra, és inkubátorba tették. Elég kómás és kimerült voltam, így nem sokkal a szülés után rögtön elaludtam.

Mire felkeltem, a nagyszülők már megszemlélték a kis jövevényt, majd immáron közösen újra megtettük ezt. Másnap este hazavihettük Braident, és megkezdhette az új életét a kis családunk.

2012. március 25.

A monacoi otthonunkban ülünk Braidennel, és a Maláj Nagydíj versenyét nézzük. Már elmúlt egy hónapos, és habár a napja nagy részét az alvás és az evés teszi ki, látszik rajta, hogy élvezi, ahogy apucit nézheti versenyzés közben.

Az elmúlt hetek nagyon jól teltek az életünkben. A szezonnyitó Ausztrál Nagydíjon Nico megszerezte az első győzelmét, és bebizonyította mindenki számára, hogy igenis egy nagyszerű versenyző, és hogy a Mercedes tud jó kocsit építeni. Most, Malajziában pedig ismét győzedelmeskedett. Braidennel eddig nem kísértük el Nicot egy versenyre sem, és pár hónapig még nem is akarom kitenni a fiamat a Forma-1 olykor veszélyes világának. Ráér majd kijárni az apja versenyeire, ha nagyobb lesz.

- Várod már, hogy apuci hazajöjjön? – kérdeztem Braidentől a futam után, miközben a cumisüvegét töltöttem meg – Nekem is nagyon hiányzik már, de holnapig várnunk kell! Tudod, Malajzia nagyon messze van, és habár apa rögtön elindul, ahogy végez, csak holnap hajnalban ér haza. – mondtam kissé szomorúan.

A nap hátralevő részében természetesen Braidennel foglalkoztam. Megetettem és kicseréltem a pelenkáját, akárhányszor csak kellett, este pedig lefürdettem, majd lefektettem aludni.

Éjszaka párszor fel kellett hozzá kelni, de aztán reggel 5 felé Nico is megjött.

- Sziasztok! – jött be a lakásba, majd rögtön megpuszilt mindkettőnket – Nagyon hiányoztatok!
- Te is nekünk! – feleltem, majd megcsókoltam – Nagyon ügyes voltál az egész hétvégén.
- Köszönöm. De ezt részben nektek köszönhetem. Akármilyen jó érzés is ott állni a dobogón, és élvezni, hogy győztem, rossz, hogy ezt nem oszthatom meg veletek rögtön, mert ilyen távol vagytok tőlem. – szomorkodott kicsit Nico.
- Baby, gondolj arra, hogy amint Braiden kicsit nagyobb lesz, a helyszínen fogunk neked szurkolni, és a dobogón állva láthatsz minket. – bíztattam.
- Már alig várom! – felelte mosolyogva, majd kaptam egy újabb csókot.

A következő verseny, a Kínai Nagydíj csak három hét múlva lesz, így Nicoval és Braidennel Svájcba utaztunk meglátogatni a nővéreméket. A kis Esther már lassan egy éves lesz. Igazi kis rosszcsont, mindig rajta kell tartani a szüleinek a szemüket, de még így is imádnivaló. Nagyon szereti Braident, és sokat szórakozunk, miközben nézzük, ahogy Esther megpról Braidennel játszani. De mivel a fiam még kicsi, az unokatestvére hosszú próbálkozás után duzzogva feladja a dolgot.

Összesen 4 napot töltöttünk Svájcban, majd pár napra Phoenixbe utaztunk, hogy a szüleim is együtt lehessenek az unokájukkal. Braiden születése után is rengeteget segítettek, és azóta is gyakran látogatnak meg minket. Mind Nico, mint az én szüleimmel nagyon jól kijövünk, és tényleg olyanok vagyunk, mint egy nagy család. Rengeteg segítséget kapunk a nagyszülőktől és a barátainktól, ezért igen szerencsés helyzetben vagyunk.

Három nap múlva visszatértünk Monacoba, majd nem sokkal később Niconak a Mercedes gyárába kellett utaznia Angliába, onnan pedig a csapattal együtt megy majd Kínába, a következő verseny helyszínére, így majdnem egy hétig ismét kettesben maradok Braidennel. Persze én ezt nem bántam, és mindenben támogattam a férjem.

A Kínai Nagydíjon Niconak be kellett érnie a 2. hellyel, de látszott rajta, hogy nem bánja annyira, hogy most alulmaradt. A verseny után hazajön Monacoba, és velünk lesz néhány napig, mielőtt elutazna Bahreinbe.

Most a nappaliban ülünk, és mosolyogva nyugtázzuk, hogy Braiden elaludt a kanapén. Tudom, hogy nem adatik meg minden embernek, hogy ilyen nagyszerű élete legyen, és habár nekünk is sok mindenen keresztül kellett mennünk, míg idáig elértünk, semmit nem bántam az elmúlt években, és kimondhatatlanul boldog vagyok jelenleg.

Van egy szerető férjem, egy imádnivaló fiam, és remélhetőleg még több gyerekkel ajándékozzuk meg egymást Nicoval. Visszagondolva arra, hogy milyen volt az életem 2 évvel ezelőtt, rájövök, hogy hiába mondtam akkor magam nagyon is boldognak, valószínűleg nem tudtam, mi is a boldogság, hiszen most élvezem igazán az életemet.

Tudom, hogy a jövő még sokat tartogat számunkra, de állok elébe, és kiélvezem minden egyes percét a szeretteimmel.

                                                        Vége! :)

2011. október 9., vasárnap

Elkerülhetetlen szerelem - 32. rész

Nincs menekülés

Hosszú másodpercekig csak álltunk egymással szemben. Több volt köztünk a munkatársi viszonynál, így kellemetlen volt az tettetni, hogy csak kollégák vagyunk.

- Öhm…szia! – törtem meg végül a csendet, és gyengéden megöleltem.
- Szia! – felelte Spencer, és viszonozta az ölelést.

Nem akartam, hogy túl érzelmes legyen az ölelés, de amikor el akartam húzódni, Spencer ezt nem igazán hagyta. Erősen átölelt, úgy, hogy éreztem a szeretetét. Ekkor azonban „sokatmondó” köhögésre lettünk figyelmesek, így inkább gyorsan szétrebbentünk.

- Megyek, köszönök Garciának is. – mondtam gyorsan, és otthagytam a kollégáimat.

Garcia szokás szerint az „irodájában” volt, ami nála vagy 6 db számítógépből, és a dekoratív apróságaiból állt. Ha bárki belépett volna ide, biztos nem mondta volna meg, hogy ez a szoba a világ egyik legjobb hekkerének, mellesleg egy FBI-alkalmazottnak a dolgozószobája.

- Szia! – köszöntem neki.
- Alyssa, drágám, jó újra látni! – ölelt meg rögtön – Milyen volt otthon?
- Jól éreztem magam. Jó volt újra látni a családomat. – feleltem egyszerűen.
- És még? – faggatott.
- Mi lett volna még? – értetlenkedtem.
- Nem hiszem, hogy csak a családoddal voltál. – mosolygott sejtelmesen.
- Öhm…de. – füllentettem.
- Ha nem akarod elmondani, akkor nem kell. – mondta Garcia – De még mindig nem tudom, hogy mi volt a randitokon Spencerrel! Nem láttalak napokig, és megöl a kíváncsiság.
- Tudtam, hogy majd alaposan be kell számolnom róla. – nevettem.
- Minden egyes részletéről szépségem!
- Pedig elég balul sült el az este.
- Mi történt? – húzódott közelebb Garcia, és mint a gyerekek, akik az izgalmas mese végét várják, rám szegezte a tekintetét.
- Eleinte jól éreztem magam. Finom volt a vacsora, beszélgettünk egy jót, és sikerült megnyilnom Spencer előtt, de aztán…
- Mondd már! – türelmetlenkedett, mire én kissé elnevettem magam.
- Spencer megcsókolt. – fejeztem be a mondatot.
- És ebben mi a rossz? – nézett rám furcsán Garcia.
- Az, hogy a munkatársam, és nem akarok kollégával járni. – háborodtam fel kissé.
- Bolond vagy Alyssa Johnson. – jelentette ki.
- Én is szeretlek Garcia. – vágtam vissza.
- De most komolyan…olyan szép pár lennének Reiddel. – gondolkodott el.
- Ezt inkább hagyjuk!
- Te tudod, de szerintem erre hamarosan te is rájössz…ha eddig még nem tetted meg.

Az volt az egészben a legnagyobb gond, hogy tudtam, hogy Garciának igaza van. Egyszerűen nem menekülhetek Spencer elől. Minél jobban harcolok az érzéseim ellen, annál inkább sodor a sors Spencer karjai közé.

- Na megyek dolgozni. – álltam fel – Majd még beszélünk. – öleltem meg, majd visszamentem az asztalomhoz.

Ott viszont folyamatosan magamon éreztem Spencer tekintetét. Mivel a mellettem lévő asztalnál ül, csak akkor szabadulhattam el, ha felálltam, és elmentem valamerre. De mivel – amilyen szerencsém volt – Hotch papírmunkát adott ki nekem, erre nem igazán volt lehetőségem.

- Alyssa, nincs kedved inni egy kávét? – kérdezte egyszer csak Spencer.
- Az az igazság, hogy ma már ittam egyet, és a túl sok kávétól nem tudok aludni. – próbáltam kibújni a meghívása alól.
- Akkor igyunk teát…vagy amit szeretnél.
- Bocsi, de rengeteg munkám van. Majd talán, ha végeztem.
- Na figyelj! – hajolt hozzám közelebb – Meg kell beszélnünk azt, ami néhány nappal ezelőtt történt köztünk. Hiába próbálsz menekülni előlem, előbb-utóbb elkaplak…úristen, ez úgy hangzott, mintha valami pszichopata lennék. – állapította meg – Na mindegy! Akkor is így van.
- Tudom Spencer, de fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék neked. Ezért próbálom húzni az időt. – vallottam be.
- Találkozzunk ma valahol. – ajánlotta fel – Örökké nem mondhatsz nemet.
- Rendben. – sóhajtottam – Gyere át, és beszéljük meg a dolgot, ha ennyire szeretnéd.
- Akkor 8-ra megyek.
- Oké. – egyeztem bele.

Nem tudtam, hogy mit várjak az estétől. Persze azt sejtettem, hogy Spencer mit akar mondani nekem, de hogy én erre mit feleljek, kétely volt számomra. Eszembe jutottak Garcia szavai, és az, hogy előbb-utóbb úgyis Spencer mellett végzem, és kicsit tartottam arról, hogy ez akár ma bekövetkezik. Persze nem volt semmi bajom a sráccal, sőt…ha nem a munkatársam lenne, valószínűleg már egy ideje vele lennék. Viszont a helyzetünk gátolt abban, hogy biztosan kijelentsem, hogy vele akarok lenni.

A nap további részében nem történt semmi jelentős. Nagy nehezen végeztem a rám szabott munkával, így este 7-re, kissé fáradtan értem haza. Legszívesebben egy nyugtató fürdő után belevetettem volna magam az ágyba, de előttem állt még egy fontos, és kissé kínos beszélgetés.

Összedobtam egy kis spagettit, hogy azért várjam valamivel a vendégemet, és kinyitottam egy üveg bort. Az alkohol mindig segített ellazulni, és túlélni a kínos pillanatokat.

Spencer hű maradt magához, és végül pontban 8-kor érkezett meg. Szívélyesen kinyitottam neki az ajtót, és betessékeltem a házba.

- Te főztél? – lepődött meg kissé, mikor meglátta a megterített asztalon a kisebbfajta vacsorát.
- Mondjuk azt, hogy próbáltam. – feleltem mosolyogva – Kérsz bort?
- Igen, köszönöm. – válaszolta, majd kitöltöttem az italt két pohárba, és az egyiket átnyújtottam neki – Szóval, mit szeretnél mondani?
- Szerintem tudod te azt.
- Szerintem meg nem. – feleltem.
- Akkor megmutatom. – mondta, majd hirtelen megcsókolt.

Egyáltalán nem tiltakoztam, mert nagyon jól esett a csókja.

2011. október 6., csütörtök

Nem kívánt álom - 99. rész

Sziasztok! Meghoztam a történet utolsó előtti részét, a befejező rész pedig a jövő héten jön. Most is jólesne néhány szó, és persze köszönöm azoknak, akik eddig is írtak. :) Jó olvasást kívánok! Puszi! <3

- Mi a baj kicsim? – kérdeztem rögtön.
- Lewis most hívott. Amandának erős fájdalmai voltak, és kórházba kellett vinni. Lehet, hogy meg kell szülnie a gyereket. – felelte Nico.
- Úristen! – döbbentem le – Hol vannak most?
- Londonban.
- Azonnal indulunk! – jelentettem ki határozottan, és elkezdtem bedobálni az egyik táskába néhány szükséges dolgot.

Így is tettünk; magángéppel rögtön Londonba utaztunk. Tudtam, hogy a nővéremnek szüksége van rám. Néhány óra múlva már az egyik kórház recepcióján követeltem, hogy mondják meg, merre van Amanda. Az egyik ápolónő közölte, hogy a 349-es szobában van, így rögtön odasiettünk.

- Amanda, minden rendben van? – estem be szinte a kórterembe, majd a nővérem nyakába.
- Nyugi, Kim. Minden oké. – mosolygott Amanda – Most már.
- De mi történt? – kérdezte Nico.
- Nagyon rosszul éreztem magam reggel, erős fájdalmaim voltak, így bejöttünk megnézetni a lányokat egy orvossal. – magyarázta Lewis.
- De már jól vagyunk. – simogatta meg a hasát Amanda.
- Ennek örülök! – sóhajtottam megkönnyebbülve - Mikor mehettek haza?
- Már akár ma este. – válaszolta a nővérem.

Az elkövetkezendő néhány órát a kórházban töltöttük, majd miután az orvos közölte Amandával, hogy minden rendben van, és hazamehet, úgy döntöttünk, hogy együtt töltjük az estét Londonban, ugyanis Nicoval nem akartunk még hazamenni.

Így hát megvacsoráztunk az egyik étteremben, este Lewiséknál aludtunk, majd másnap reggel hazautaztunk Nicoval Monacoba.

2011. október 3.

Éppen a műsor forgatásáról tartok haza…vagyis tartanék, ha nem lenne ekkora dugó. Már vagy fél órája állok egyhelyben, és kezdek ideges lenni. De nem Kimberly, most nem szabad felkapnod a vizet…ilyen állapotban főleg nem.

Sok minden történt az elmúlt hónapokban. Például áprilisban megszületett Amanda és Lewis kislánya, aki az elbűvölő Esther nevet kapta. Már fél éves, és nagyon aranyos. Sokszor megyek látogatóba hozzájuk Svájcba, ahol jelenleg laknak lakik a kis család, de ők is voltak már többször nálunk Monacoban. Amanda és Lewis kapcsolata pedig egyre jobb. Lewis nem sokkal Esther születése után megkérte a nővérem kezét, és idén decemberben össze is fognak házasodni.

Roxanne és Lucas is eljegyezték egymást, bár ők még nem tűzték ki az esküvő időpontját. Nagyon jól megvannak együtt. Egyszerűen öröm rájuk nézni.

A műsorom egyre sikeresebb, már igen sok országban vetítik, és hétről hétre híresebbnél híresebb sztárok szerepelnek benne. Hiába mondták sokan, hogy Nico mellett búcsút mondhatok a TV-s karrieremnek, egyre inkább felfelé ível.

Bár egy kis időre tényleg vissza kell vonulnom majd, ugyanis terhes vagyok. Már az 5. hónapban vagyok, a hasam is eléggé kigömbölyödött már. Nico persze nagyon örül, hogy apa lesz, és máris kifestette a kicsi leendő szobáját, és a bútorok, játékok, ruhák és egyéb elmaradhatatlan kellékek nagy része is meg van már. Persze én is nagyon várom már babát, és bár kicsit félek az anyaságtól, tudom, hogy ez az egyik legjobb dolog, ami életem során történt velem.

Szóval jelenleg mind az én, mind az ismerőseim élete nagyszerűen alakul. Elvonultak a viharfelhők, és kisütött a nap Kimberly Kyle Rosbergék egén.

Miután végre megindult a sor, és hazaértem, boldogan léptem be a lakásba.

- Szia szívem! – köszöntött Nico rögtön egy csókkal, majd leguggolt a hasamhoz – Neked is szia pocaklakó! Remélem jól éreztétek ma anyukáddal magatokat!

Ilyenkor mindig mosolyra húzódik a szám. Nico a legjobb apuka, akit egy nő el tud képzelni maga mellé. Mindenben segít, elvégzi helyettem a kicsit is megerőltető dolgokat, és elviseli a hisztiket, hiszen egy terhes nő néha a legapróbb dolgokon is ki tud akadni. De hát istenem, a hormonok művelik ezt velem!

- Milyen napotok volt? – kérdezte a férjem.
- Egy átlagos munkanap. – feleltem – És neked?
- Egy átlagos szabadnap. – mosolygott – Nem akarok szerdán elmenni! – ölelt át.
- Én sem akarom, hogy elmenj, és ne lássalak 4 napig, de remélhetőleg a következő versenyre el tudunk kísérni.
- Remélem is. Nagyon hiányoznátok.
- Ha már most ez van, mi lesz, ha megszületik a kicsi? – nevettem.
- Majd bekamuzom, hogy ételmérgezést kaptam, és nem tudok indulni a versenyeken. – felelte Nico.
- És kéthetente romlott kaját eszel? - kérdeztem.
- Balszerencsés vagyok. – felelte a szerelmem.
- Baby, tudod, hogy én soha nem akartam, hogy miattam hanyagold a munkádat, és ez azután is maradjon így, hogy megszületik a gyerekünk. – mondtam komolyan – Tudom, hogy azért küzdesz kiskorod óta, hogy te legyél a legjobb autóversenyző, ezért nem adhatod fel az álmaidat.
- Tudom, de megváltoznak a dolgok, ha gyereked lesz. – felelte Nico.
- Igen, de azért mutasd meg a kicsinek, hogy milyen fából is faragták az apját. – mosolyogtam.
- Méltó példaképe leszek.
- Azt hiszed, hogy hagyom, hogy autóversenyzőt csinálj a gyerekünkből? – háborodtam fel – Nem, nem fogok végigmenni azon, amin melletted kell.
- Hát persze. – nevetett Nico.

Duzzogtam egy kicsit, de belül tudtam, hogy ha a gyerekünk komolyan szeretné továbbvinni a család férfiágának foglalkozását, Nico sem lesz olyan biztos abban, hogy ez jó ötlet, és valószínűleg meg akarja majd győzni, hogy inkább a kevésbé veszélyes sportok terén gondolkodjon.

Alig vártuk már, hogy megszülessen a kicsi, és üdvözölhessük a kis családunk körében.

Kimberly ruhái:
 

2011. október 4., kedd

Orosz románc

Sziasztok! A napokban írtam egy novellát Vitaly Petrovról, akit mostanában nagyon megkedveltem. Ezt most meg is osztom veletek. Jó olvasást hozzá! Puszi! <3

Hát ez az! Megint részt kell vennem egy olyan eseményen, amin marhára nem akarok. De most komolyan…azt sem tudom, hogy mi az a Forma-1. Oké, tudom, hogy ez egy felkapott autóverseny sorozat, na de Schumacheren és Sennán kívül egy versenyzőt sem tudnék felsorolni.

De most mégis itt dekkolhatok Szingapúrban ahelyett, hogy a barátaimmal buliznék otthon, Oroszországban.

- Melana, drágám! Mehetünk a pályához? – kérdezte apám, miután kinyitottam neki a szállodai szobám ajtaját.
- Neked is szia apa! – köszöntem neki flegmán, majd hátrafordultam, és visszafeküdtem az ágyba.
- Ne csináld ezt! – rángatta le rólam a takarót – Azt szeretném, hogy jól érezd magad.
- Akkor érezném jól magam, ha nem kellet volna eljönnöm ide, és otthon maradhattam volna a barátaimmal. – akadtam ki.
- Ezt már megbeszéltük Melana! Nem nyitok erről ismét vitát! – emelte fel kissé a hangját az apám – Azonnal kelj ki abból a rohadt ágyból, csinosítsd ki magad, és irány a pálya!

Tudtam, hogy hiába vitázom tovább apámmal, úgyis az lesz a vége, hogy duzzogva végrehajtom a parancsát, és halálra unom magam annál a pályánál.

De hogy mit is keresek én itt? A nevem Melana Puskina, 19 éves vagyok, és apámé Oroszország egy nagy cége, ami mellesleg a Forma-1-es Renault csapat szponzora. Apámat meghívták a Szingapúri Nagydíjra, és úgy gondolta, hogy elhoz engem is.

Persze nekem semmi kedvem nem volt az egészhez. Tényleg semmit nem tudok a Forma-1-ről. De belül tudtam, hogy apám azért hozott ide, hogy rajtam tarthassa a szemét, ugyanis elég durva ügyeim voltak mostanában. De hát mit tehetnék? Egy fiatal lány vagyok, aki csak jól szeretné érezné magát, és igen gyakran elfelejti részegen, hogy az apja miatt rá is sok szem szegeződik.

Szóval most itt vagyok Szingapúrban, útban a versenypálya felé, és próbálok megbékélni a helyzettel, hogy a hétvége folyamán halálra fogom unni magam. Nem ismerek itt senkit, ráadásul apám tuti kiakadna, ha a jópofizás helyett leinnám magam valamelyik helyi szórakozóhelyen. Persze nem garantálom, hogy nem teszem meg, ha már nem bírom tovább.

- Itt is vagyunk kicsim! – hozott vissza a valóságba apám hangja – Kérlek, viselkedj jól! Talán szerzel új barátokat, és ezentúl az összes versenyre el kell, hogy vigyelek. – nevetett.
- Ettől nem kell tartanod! – vágtam rá.

Kiszálltunk a kocsiból, majd az egyik hátsó bejáraton bementünk a pályára. Apám rengeteg embernek köszönt, és váltott is néhány szót mindegyikőjükkel. Nekem persze csak állnom kellett mellette, és tűrnöm az egészet. Néha be is mutatkoztam, de legtöbbször úgy csináltam, mintha valami mással lennék elfoglalva, mint pl. sms-írással, vagy a sminkem igazításával.

Szerencsére bő félórányi beszélgetés után apámmal továbbindultunk. Végül egy fekete, arany kinézetű boxnál álltunk meg.

- Itt is vagyunk! – mondta apám.
- Itt fogom tölteni az elkövetkezendő három napot? – kérdeztem gúnyosan – Ezeknek még stílusérzékük sincs. Igazán csinálhattak volna valami szebb design-t is.
- Öhm…jó napot! – hallottuk meg egy középkorú férfi hangját.

Mikor megfordultunk, elég furcsa arckifejezést vágtunk mindannyian. A férfi és az apám azért, mert kínos volt nekik, hogy így lehúztam a csapatot, én pedig megint csak kifejeztem a nemtetszésemet. Nagyon nem akartam itt lenni, és nem érdekelt, ha ezt bárki is megtudja.

- Eric Boullier vagyok, a Ranault csapatfőnöke. Üdvözlöm önöket a csapatunknál. Remélem, jól fogják érezni magukat a hétvége során.
- Ja, baromira… - jegyeztem meg halkan.
- Melana! Fejezd be! – szólt oda apa – Köszönjük a meghívást. Biztos vagyok benne, hogy egy nagyszerű hétvégét fogunk eltölteni a társaságukban.

Nem érdekelt, hogy miről dumálnak, de amint megláttam egy srácot az egyik versenyautó mellett ácsorogva, jobb lett a kedvem. Nagyon jól nézett ki, és szemlátomást ő is észrevett engem. Kedvesen rám mosolygott, majd én is ugyanezt tettem.

- Melana! Figyelsz te rám egyáltalán? – hallottam meg apám hangját.
- Mi van? – kérdeztem. Nagyon nem voltam képben.
- Mr. Boullier azt kérdezte, hogy kérsz-e valamit inni. – felelte apám.
- Ja…nem. – válaszoltam egyszerűen.

Mire visszanéztem, a srác már nem volt ott. Nagyon bejött, szóval biztos voltam benne, hogy ha rajtam múlik, nem most láttuk egymást utoljára.

A nap további része – ahogy arra számítottam – unalmasan telt. Látszott, hogy apám is szívesebben lenne máshol, de ezt persze nem vallotta be nekem, hiszen ehhez túl nagy az büszkesége. Mivel apa cége este tartott egy bulit, hamar visszamentünk a hotelbe. Ennek az eseménynek legalább örültem, és szerettem volna a legjobb formámat hozni.

Miután lezuhanyoztam, megmostam a hajam, megszárítottam azt, majd begöndörítettem sütővassal. Feldobtam a védjegyemmé vált partysminkemet, kerestem néhány dögös kiegészítőt, majd egy ütős cipőt. Mikor éppen parfümmel fújtam be magam, kopogásra lettem figyelmes. Apám volt az:

- Úristen! – döbbent le, mikor meglátott – Ugye nem így akarsz jönni?
- Miért, mi a baj a külsőmmel? – háborodtam fel kissé.
- Szerinted? Egy normális szülő sem engedné el a gyerekét ilyen kinézettel. Még a végén kurvának néznek.
- Legalább nem kell sokáig keresgélnem pasi után. – jegyeztem meg az orrom alatt, úgy, hogy apa ne hallja.

Egy rövid vita után végül apának nem volt más választása mint, hogy beletörődjön, hogy a lánya akkor is így hagyja el a szobát.

Habár az ilyen eseményeken az lenne a feladatom, hogy hülyén mosolyogjak apám mellett, és nyalizzak a sok gazdag üzletembernek, tudtam, hogy én nem lennék képes ilyenre, szóval inkább meg sem próbáltam. Ahogy megérkeztünk, kértem magamnak pár felest, így nem csoda, hogy este 9-kor már igen jó volt a hangulatom.

Ekkor azonban úgy döntöttem, hogy kimegyek egy kicsit levegőzni. Bódult állapotban kimentem a klub elé, elővettem egy doboz cigit, kivettem belőle egy szálat, és meggyújtottam. Miközben elégedetten kifújtam a füstöt, beszélgetésre lettem figyelmes. Vagyis inkább csak egy pasi hangját hallottam.

- Nem érdekelnek a hülyeségeid! Ne felejtsd el, hogy én vagyok a te főnököd, szóval te nem mondhatod meg nekem, hogy mit csinálhatok. – mondta idegesen – Elegem van belőled! – emelte fel még jobban a hangját, majd kinyomta a telefont.
- Minden oké? – kérdeztem.
- Ja…igen. – fordult meg a srác, és nagy örömömre azzal a szépfiúval találtam szemben magam, akit már délután kinéztem magamnak a pályánál – Csak kicsit összevesztem a menedzseremmel.
- Megértem. Az ilyenek olyanok, mint a hiénák. Csak az számít nekik, hogy te halálra dolgozd magad, ők pedig megkapják a „méltó” jutalmukat. – feleltem együtt érzően – Amúgy Melana Puskina vagyok. – nyújtottam neki kezet.
- Vitaly Petrov. – mosolygott kedvesen – Az akcentusodból már sejtettem, de akkor tényleg orosz vagy.
- Igen, és ahogy hallom, te is. – váltottam az anyanyelvemre.
- Igen. Nincs kedved bejönni, és inni valamit? – kérdezte Vitaly – El akarom felejteni az előbbi vitámat, és szerintem ebben a segítségemre lehetsz.
- Mondták már, hogy jól lehet velem felejteni. – válaszoltam direkt félreérthetően.
- Majd kipróbálom. – felelte vigyorogva, és a kérésének eleget téve visszamentünk a klubba.

Az elkövetkezendő két órában fantasztikusan éreztük magukat. Nem érdekelt a külvilág, csak a bulizással, majd később egymással voltunk elfoglalva. Mikor egy kicsit lassabb számot tett be a DJ, a lehető legközelebb hajoltunk egymáshoz, és érzékien összebújtunk.

Ennek meg is lett az eredménye, ugyanis fél 1 körül egymásba gabalyodva hagytuk el a klubbot. Fogtunk egy taxit, és a hotel felé vettük az irányt. Már a kocsiban nem bírtunk egymással, folyamatosan csókolóztunk, és talán már valami komolyabb is történt volna, ha nem érkezünk meg a szállodához.

Amilyen gyorsan csak lehetett, a szobám felé vettük az irányt. Amint beléptünk, elkezdtük egymást megszabadítani a ruháktól, majd bedőltünk az ágyba. Tudtam, hogy ha nem lennék részeg, akkor is megtenném ezt, hiszen Vitaly már a kezdetektől fogva nem olyan volt számomra, mint egy átlagos srác, akit részegen hazaviszek. Azonban akkor, azon a helyen nem akartam gondolkodni. Kiélveztem az együtt töltött idő minden egyes percét.

Másnap reggel, mire felkeltem, Vitaly már nem volt a szobában. Mire erőt vettem ahhoz, hogy kikeljek az ágyból, már majdnem dél volt. Rendeltem egy nagy adag kávét, és próbáltam összeszedni a szobám padlóján heverő ruhadarabjaimat. Azonban a melltartómat felvéve, megpillantottam, hogy az éjjeli szekrényemen egy papírdarab hever.

„Drága Melana! Nagyszerűen éreztem magam tegnap este. Remélem, te is jól szórakoztál. Ha szeretnél velem találkozni, csak gyere be a Renault boxába. Mindenképp megtalálsz ott. ;D Puszi, Vitaly”

Nem tudtam, hogy mire akar ezzel célozni, de nem is nagyon volt kedvem ilyen állapotban ezen gondolkodni.

Miután megjött a reggeli koffeinbombám, bevonultam a fürdőszobába készülődni, ugyanis igencsak megviselt volt a kinézetem. Mire végeztem, apám kopogott a szobám ajtaján. Kinyitottam neki az ajtót, és próbáltam úgy csinálni, mint aki tegnap este hamar ágyba került…ráadásul egyedül.

- Nem vagy túl kipihent. – szólalt meg apám, mikor meglátott.
- Ja… – nyögtem ki, majd levetettem magam az egyik fotelbe.
- Hogy kerültél tegnap vissza? – kérdezte apa, miközben helyet foglalt szemben velem.
- Taxival jöttem. – feleltem. Ez végül is nem hazugság.
- Oké. – rántotta meg a vállát – Mehetünk a pályához?
- Máris? – nyafogtam.
- Igen. Nem sokára kezdődik az időmérő.
- Az meg mi?
- Ilyenkor dől el, hogy ki melyik helyről indul a holnapi futamon. – nevetett apa – Te tényleg semmit nem tudsz erről a sportról.
- De boldog vagyok így is. – álltam fel, és pakoltam be a táskámba a mára szükséges dolgokat.

Pár perccel később elhagytuk a szobámat, és elindultunk a pályához. Elég másnapos voltam, ráadásul a versenyautók hangja sem segített azon, hogy elmúljon a fejfájásom.

Apámmal leültünk az egyik asztalhoz a Renault boxában. Ő tízpercenként más emberrel beszélgetett, én pedig próbáltam túltenni magam a tegnap estén. Nem azon járt a fejem, hogy mennyire meggondolatlan voltam – bár ezt az én életvitelemmel hetenként elmondhatnám – hanem azon, hogy mikor bukkan fel Vitaly. Azt ígérte, hogy a Renaultnál találkozhatunk, és ha éppen nem a fejfájásom kínzott, akkor azt lestem, hogy mikor jelenik meg.

Aztán kicsit később, a csapatfőnök, Eric Boullier megjelent egy sráccal az oldalán.

- Jó napot! – köszönt nekünk – Hogy telt a tegnap estéjük?
- Nagyon jól. – felelte apám az üdvözlés után – De ha jól tudom, maguk is ott voltak a partynkon.
- Igen, és nagyon jól éreztük magunkat. – felelte a csapatfőnök – Had mutassam be maguknak az egyik pilótánkat; Ő Bruno Senna, és a Belga Nagydíj óta ajándékoz meg minket az eredményeivel.
- Ürülök, hogy megismerhetem. – nyújtott neki kezet apa illedelmesen.
- Hello! – intettem neki kómásan.
- Elnézést, de úgy tűnik a lányom, Melana egy vad estén van túl. – jegyezte meg apám.
- Jaj, hagyjál már! – kaptam fel a vizet kissé.
- Semmi gond. – nevetett Eric, majd valami olyat mondott, amitől a fejfájásomat egy egészen más jelenség váltotta le – Vitaly, gyere csak ide!

Mikor megjelent előttem a srác, azt hittem, hogy ott esek össze. A csapat egyik versenyzőjével szexeltem tegnap este? Illedelmesen köszönt apámnak, majd nekem is a kezét nyújtotta. Elfogadtam, és az érintése megbabonázott. Eszembe jutottak a tegnap este történtek, és a szívem egyre hevesebben kezdett el verni.

- Ő itt a másik versenyzőnk, Vitaly Petrov, aki orosz, akárcsak önök. – mondta Eric Boullier.
- Nagy megtiszteltetés találkozni önökkel. – mondta Vitaly, de közben le sem vette a szemét rólam.
- Nekünk most mennünk kell, mert hamarosan kezdődik az időmérő edzés. Jó szórakozást kívánunk hozzá! – mondta Eric, majd Brunoval együtt elmentek.
- Remélem, hogy még összefutunk a hétvége során. – mondta Vitaly, majd ő is elment.
- Minden oké Melana? – hozott vissza apa hangja a valóságba.
- Ja, persze, csak üljünk már le! – feleltem kissé idegesen.

Az időmérő sajnos nem sikerült jól Vitalynak, ugyanis kiesett ebben a Q1-nek nevezett valamiben, és csak a 17. lett. Bevallom rosszul esett látni, ahogy csalódottan száll ki az autóból, és a boksz hátsó részébe vonul. Nem gondoltam, hogy én vagyok az az ember, akivel most szívesen beszélni, ezért inkább elindultam felfedezőkörútra a boxutcában. Úgy voltam vele, hogy megfogadom apám tanácsát, és megpróbálom kihozni a lehető legtöbbet ebből a „kirándulásból”.

De egyszer csak azt éreztem, hogy valaki megragadja a karom, és behúz az egyik kamion mögé. Először meg is ijedtem kissé, de amikor megláttam, hogy Vitaly a „támadóm”, valamiért mosolyra húzódott a szám.

- Szia! Sajnálom, amiért nem sikerült jól az időmérőd. – mondtam neki.
- Beszélnünk kell Melana! – jelentette ki határozottan.
- Öhm…oké. – feleltem, és kíváncsian vártam, hogy mit akar mondani.
- Nem akarom, hogy ami tegnap volt köztünk, csak egy egyéjszakás kaland legyen. Lehet, hogy apád megveret az orosz maffiával, amiért ráhajtottam a lányára, de nem érdekel. A hétvége után is akarlak látni még. Mondd, hogy te sem akarod, hogy megszakadjon a kapcsolat köztünk.

Kissé ledermedtem, ugyanis meglepett az, amit Vitaly mondott. Nem gondoltam, hogy keresni fog a kis kalandunk után, de az, hogy bevallotta, hogy nem csak egy éjszakára kellettem neki, megdobtatta a szívem. Nem tudtam, mit feleljek erre, így inkább a szívemre hallgattam, és megcsókoltam.

Nem tudom, meddig csókolóztunk ott, de még egy csók sem volt ilyen jó számomra. Csak élveztem Vitaly társaságát, és nem akartam, hogy a pillanatnak vége legyen.

- Mennem kell! De este találkozzunk a hotelben. – szólalt meg végül Vitaly.
- Rendben. – mosolyogtam rá.

Feltűnésmentesen visszamentünk a boxba, majd Vitaly a dolgára sietett, mi pedig apával visszamentünk a szállodába.

Pár órával később Vitaly feljött a szobámba, de a beszélgetés helyett inkább mással töltöttük az időt. Kiélveztük egymás társaságát, ugyanis ki tudja, mikor lesz erre ismét lehetőségünk. Lehet, hogy meg kellett volna beszélnünk, hogy mi lesz velük ezek után, de nem akartuk elrontani a pillanatot, így inkább szóba sem hoztuk a témát.

Másnap megint hamar kimentünk apával a pályához. Egyfolytában azt vártam, hogy Vitaly megjelenjen, de a versenyig nem láttam. Nem tudtam, hogy csak szimplán sok dolga van, vagy esetleg kerül engem. Reménykedtem benne, hogy az előbbiről van szó.

A futam végül – ahhoz képest, hogy nem szeretem az autóversenyzést – nagyon izgalmas volt. Sajnos Vitaly szemszögéből ez pont nem mondható el, mert neki csak a 17. helyet sikerült megszereznie.

Habár apával hivatalosak voltunk a verseny utáni bulira, úgy döntöttünk, vagyis inkább ő úgy döntött, hogy nem megyünk el rá, hanem rögtön hazautazunk Oroszországba. Én persze ennek nem örültem igazán, mert szívesen találkoztam volna még Vitaly-jal.

Éppen a csomagokat pakolta be a sofőr a kocsiba a hotel előtt, mikor meghallottam egy ismerős hangot.

- Melana, várj! – jelent meg Vitaly – Ne menj még el, kérlek! Beszélnünk kell! – mondta, majd elnézést kérve apától kicsit arrébb húzott – Nem akarom, hogy most hazamenj, és soha többet ne lássalak.
- Vitaly, tudtuk, hogy ebből nem lehet semmi komoly. – mondtam, de legbelül nem ezt gondoltam.
- Akkor részedről ennyi volt?
- Szerintem pont te nem akarod, hogy folytatódjon ez az egész, ugyanis ma nem nagyon kerested a társaságom.
- Pont én? – akadt ki kissé Vitaly – Tudod, mit akarok én?
- Na mit? – fontam össze a karjaimat magam előtt.
- Ezt! – válaszolta, majd megcsókolt.

Ez volt az, amire azóta vágytam, hogy utoljára találkoztunk. Az sem érdekelt, hogy apám, vagy bárki más megláthat minket. Abban a pillanatban csak Vitaly-jal akartam foglalkozni.

2 hónappal később:

Szombat este van, de ahelyett, hogy valahol leinnám magam, és bepasiznék, itthon vagyok, és vacsorát főzök a szerelmemnek.

Vitaly-jal Szingapúr után összejöttünk, és jelenleg együtt élünk Moszkvában. Sokan mondták, hogy elsiettük az összeköltözést, de ez minket cseppet sem érdekel. Ő sajnos keveset van itt, de megértem, hogy a munkája milyen fontos neki, ezért egyáltalán nem bánom, ha akár a világ másik felére is kell utaznom csak, hogy láthassam.

Nagyon boldog vagyok vele, és mellette nem csak az életem, de a személyiségem is megváltozott. Már nem vagyok az a vad csaj, akit csak a bulizás érdekel. Lenyugodtam, és élem az életemet Forma-1-es barátnőként.

                                                          VÉGE! :)

Melana Puskina:

2011. október 2., vasárnap

Elkerülhetetlen szerelem - 31. rész

Sziasztok! Végre sikerült meghozni az új részt. :D Ismételten szeretném megköszönni a kommenteket, és ha valakinek eddig nem sikerült ugyanezt megtennem a blogján, az azért van, mert a drága rendszer nem engedi. -.- Na de majd megoldom valahogy! ;) Ehhez a részhez pedig jó szórakozást kívánok! Puszi! <3

Vissza Quanticoba

Pár percig meg sem szólalt a nővérem. Hol engem nézett, hol a levegőbe bámult. Nem tudtam, hogy min törheti ennyi ideig a fejét, ugyanis biztos voltam benne, hogy egy hatalmas leszidást kapok az előbbi mondatomért.

- Lehet, hogy most azt kéne mondanom, hogy hülye vagy, de örülök annak, hogy végre szórakoztál kicsit. – szólalt meg végül.

Ettől a mondattól én nem jutottam szóhoz. Bár tudtam, hogy Kristin örülne neki, ha kicsit el tudnék lazulni, és bepasiznék, na de ennyire…

- Most komolyan Alyssa! Valld be, hogy szükséged volt már rá! – tette hozzá.
- A szexre? – kérdeztem vissza.
- Arra is. Meg, hogy elengedd magad, és jól szórakozz egy sráccal.
- Lehet, hogy igazad van, de nem nagyon emlékszem a tegnap történtekre, szóval talán nem is éreztem magam jól.
- Ezt ne nekem próbáld beadni! – nézett rám Kristin komolyan.
- Igazad van. Ha nem így lett volna, nem ébredem volna Aiden ágyában meztelenül. – húztam el a számat.
- Ez most komoly? – tört ki a nővéremből a röhögés – Te aztán hozod a formád!
- Ne nevess! Tudod, milyen gáz volt, kilopózni Mrs. Harison-ék házából. Ráadásul Amy észre is vett.
- Úristen! – nevetett még jobban Kristin.
- Elég lesz már! – háborodtam fel kissé – Akkor is nagyon gáz volt.

Kristin hosszú ideig nem tudta abbahagyni a röhögést, de a végén én is csatlakoztam hozzá. Habár miközben megtörtént velem, kicsit sem tartottam viccesnek a dolgot, de így visszagondolva rá már nekem is nevetnem kellett.

Miután kiszórakoztuk magunkat, Kristin segített összepakolni, ugyanis legkésőbb egy óra múlva a reptéren kellett lennem. Tudtam, hogy nehezen fogom tudni itt hagyni Los Angelest, mert hiányozni fog a nővérem és az anyukám, de legalább végleg elfelejthetem az Aidenes dolgot, és nem kell neki magyarázkodnom.

- Csináltam neked néhány szendvicset, és csomagoltam egy kis sütit is. – adott anyukám egy nagy zacskó ételt, mielőtt Kristinnel elindultunk volna a reptérre.
- Anya, a repülőre nem lehet felvinni otthonról csomagolt kaját. – magyaráztam neki.
- Tudom, de nekem mindig sikerül becsempésznem. – kacsintott rám cselesen.
- Kellemes lenne Alyssának, ha lebukna FBI-ügynökként, miközben felcsempészi a repülőre a te veszélyes sült húsos szendvicseidet. – jegyezte meg a nővérem.
- Nem is veszélyesek! – durcáskodott anya – Jól fog az még jönni! – súgta oda nekem.

Nem akartam veszekedni vele, mert nem így akartam elválni tőle, ráadásul úgyis alulmaradnék ezen a téren, szóval inkább engedelmesen elraktam az ételt.

- Vigyázz magadra kicsim! – ölelt meg anya már a kocsinál állva – Mindig annyit idegeskedem, amiért ilyen veszélyes a munkád. Nem elég, hogy régen a versenyeiden kellett halálra izgulnom magam, most még veszélyesebb munkád van.
- Nyugi, anya! Vigyázok magamra! – ígértem meg – De most indulnom kell. Nagy a forgalom ilyenkor a városban.
- Tudom, menj csak! De amint megérkeztél, hívj fel! – kötötte a lelkemre.
- Rendben, fel foglak! – öleltem meg – Köszönöm, hogy ennyit segítettél, és remélem, hogy nem sokára megint jöhetek.
- Gyere minél hamarabb! – adott egy nagy puszit – Szia drágám!
- Szia anya! – öleltem meg megint, majd beszálltam Kristin kocsijába.

Majdnem fél órába telt, míg kiértünk a reptérre, ugyanis bejött a számításom, és belekerültünk egy kisebb dugóba. A reptéren Kristin segített bevinni a bőröndjeimet, majd elkísért a becsekkoláshoz.

- Tényleg vigyázz magadra Alyssa! – mondta, mielőtt elváltak volna útjaink – Nem akarok testvér nélkül maradni.
- Már ezért is megfogadom a tanácsod. – nevettem – Te pedig ígérd meg, hogy ha legközelebb találkozunk, megismerhetem Adamet.
- Persze. – mosolygott rám – Sajnálom, hogy most nem jött össze a dolog.
- Én is. De ha bunkón viselkedik, ne maradj vele!
- Megígérem, hogy nem fogok. – tette a szívére a kezét jelképesen – Na de menj csak, nehogy lekésd a géped!
- Máris elküldenél? – háborodtam fel.
- Dehogyis! – ölelt meg rögtön a nővérem – De ha nem figyeltél volna, az előbb mondták be, hogy a járatod utasai 10 percen belül fejezzék be a beszállást!
- Akkor megyek is! – kaptam fel a kézipoggyászom – Szia Kristin, legyél jó! – adtam neki egy gyors puszit.
- Te is Alyssa! És alkoss valamit azzal a Spencerrel! – vigyorgott – Mondjuk valami olyat, mint Aidennel.
- Menj a francba! – szóltam vissza neki, majd nevetve a kapum felé vettem az irányt.

Amint odaértem, gyorsan megejtettem az újabb becsekkolást, majd felszálltam a gépre. Húsz perccel később a repülő felszállt, és elindult Quantico felé.

Általában nem szokott gondom lenni az alvással, de most valahogy mégsem tudtam lehunyni a szemem. Sok minden kavargott a fejemben. Pl. Aiden, a munkába való visszarázkódás, és persze Spencer. Rájöttem, hogy kissé hiányzott az elmúlt napokban. Magamnak sem mertem eddig bevallani, de nem tudom túl tenni magam a múltkori csókunkon. Azt hittem, hogy az Aidennel közös randi majd segít ebben, de mivel katasztrofálisan végződött, megint rá kellett jönnöm, hogy Spencer mellett ilyen nem történt volna meg velem.

Pár órányi önkínzás után a gép megkezdte a leszállást. Miután túlestünk minden biztonsági ellenőrzésen, felszedtem a bőröndjeimet, majd a reptér előtt fogtam egy taxit. Nem akartam sokat kihagyni a munkából, így rögtön az FBI felé vettem az irányt.

Furcsa volt visszatérni – főleg 2 nagy bőrönddel – de a kollégáim rögtön kedvesen fogadtak. Sorban köszöntöttem őket, de mikor Spencerhez értem, nem tudtam, hogy mit tegyek.