Egy éjszaka ajándéka - 12. rész

Sziasztok! Remélem, már nagyban készülődtök a bulizáshoz, de ha kicsit nyugisabban szeretnétek eltölteni a szilvesztert, akkor ehhez hozzájárulhatok ezzel a résszel. Boldog új évet mindenkinek, és kívánok nektek egy nagyszerű 2012-et! :) Jó olvasását! Puszi! <3

Nem voltam benne biztos, hogy rögtön el kéne mondanom Carlosnak, hogy egy másik Forma-1-es pilótával fogok randizni. Elképzeltem, ahogy kiakad, mivel azért jöttünk ide, hogy beszéljek Nicoval, de én közben Vitaly Petrovval „haverkodom össze”.

Elhessegettem ezeket a gondolatokat, majd hamar megbeszéltem magammal, hogy elég, ha közvetlenül a randi előtt beszélek Carlosszal, akkor már csak nem akad ki annyira.

- Mi tartott eddig, Lina? Nagy volt a sor a mosdó előtt? – kérdezte Carlos, mikor visszaértem hozzájuk.
- Öhm…igen. – hazudtam – Elég sokan voltak.
- Szerintem akkor indulhatunk is haza. – állt fel Carlos az asztaltól.
- És mi lesz…tudod… - célozgattam úgy, hogy Eric ne értse, miről is van szó.
- Sok interjúja lesz a futam után, aztán siet a reptérre, hogy elérje a Németországba tartó gépét. – felelte a bátyám, amitől bevallom, nagy kő esett le a szívemről.
- Rendben. Akkor tényleg mehetünk haza. – állapítottam meg.
- Ne, anya! Én még maradni akarok! – húzta a ruhám alját Eric.
- Kicsim, itt már nem lesz semmi érdekes. Az összes csapat pakol már össze, és 1-2 óra múlva már arra utaló jel sem lesz, hogy itt Forma-1-es futamot rendeztek. – válaszoltam.
- De én akkor is maradni akarok! – kiabált a fiam, és elkezdett rohanni.
- Eric, azonnal gyere vissza! – kiabáltam, majd utána eredtem.

Eric azonban a nagy sietségben nekirohant valakinek. Közelebb mentem, hogy bocsánatot kérjek az illetőtől, azonban azt hittem, hogy leesik az állam, mikor megláttam, hogy nem más az, mint Nico.

- Nem kell ennyire rohanni! Még a végén valami keményebbnek mész neki. – mondta neki kedvesen Nico.
- Mit mondott anya? – kérdezte tőlem Eric spanyolul, ugyanis nem értette, mit mond neki Nico angolul.
- Csak azt, amit én is akarok; ne rohanj! – feleltem – Menj vissza gyorsan Carlos bácsihoz. – szóltam rá.
- Anya? – nézett rám Nico bambán, mikor Eric elment.
- Igen. Ő a fiam. – válaszoltam.

Nico pár másodpercig nézte Ericet, ahogy visszamegy a nagybácsijához, és láttam, ahogy közben elgondolkodik kicsit. Féltem az arckifejezésétől, főleg mikor feltette a kérdést, amitől igencsak tartottam:

- Ki az apja?

Carlos jól fejbe vág, ha megtudja, hogy ismét sikerült találkoznom Nicoval, de elszalasztottam a lehetőséget.

- Meghalt vagy már 3 éve. – hazudtam.
- Oh, sajnálom. – felelte Nico együtt érzően - Nehéz lehet egyedül nevelni őt.
- A bátyám sokat segít.
- Az jó. Akkor gondolom boldog vagy.
- Öhm…mondhatjuk.
- Ez a lényeg. – mosolygott – Sajnálom, de nekem most mennem kell. Sietek a reptérre.
- Oké. Gratulálok a versenyedhez!
- Köszi, de lehetett volna jobb is. – válaszolta – Remélem, még találkozunk.

Nico közelhajolt, hogy adjon egy puszit, de mikor visszahúzódott volna, megállt egy pillanatra. Mélyen egymás szemébe néztük, amitől úgy éreztem magam, mint azon az éjszakán. Elvesztem a tekintetében, és ki tudja, mi történt volna, ha nem szakít félbe minket valaki.

- Nico, gyere már! – kiabált egy srác.
- Oké, megyek! – szólt oda neki Nico, majd ismét felém fordult – Szia Catalina!
- Szia Nico! – feleltem, majd néztem, ahogy elmegy.

Visszamentem Erichez és Carloshoz, de reménykedtem benne, hogy a fiam nem szólt az előbbi jelenetről a bátyámnak.

- Megegyeztünk Erickel! Mehetünk haza. – mondta Carlos.
- Akkor siessünk, hogy hazaérjünk a Tom és Jerryre! – feleltem.
- Tom és Jerry! – lelkesedett Eric - Igyekezzetek már! Nem akarok lekésni róla.
- Na ennyit az autóversenyzésről. – nevettem.
- Nehogy azt hidd. – felelte Carlos, mire szúrósan néztem rá.

Carlos kocsijához mentünk, amivel a bátyám hazavitt minket. Amint megérkeztünk a házhoz, Eric kipattant a kocsiból, és fél perc múlva már az ajtó előtt toporgott, hogy beengedjem. Amint ez megtörtént, rohant a nappaliba, és bekapcsolta a TV-t. Én a konyhába mentem, hogy kivegyek a hűtőből egy adag húst a vacsorához. Carlos is bejött, és töltött magának inni.

- Megbeszéltem Victoriával, hogy ma este átjön. Nem maradsz itt? – kérdeztem a bátyámat.
- Tudom, mire megy ez ki, Lina, de mondtam már, hogy akármennyire is aranyos lány Victoria, nem az esetem. – hárított Carlos.
- Ne már! Annyira aranyosak lennétek együtt! – mosolyogtam – Milyen jó lenne már, ha összejönne a bátyám a legjobb barátnőmmel!
- Csodálom, hogy Ericnek még nem néztél ki egy kislányt sem az oviban. – vágott vissza Carlos.
- Nagyon vicces vagy!

Carlos nem sokkal később elment, de bevallása szerint nem Victoria miatt, hanem azért, mert a hétvégi program miatt elmaradt kicsit a munkájával. Nem nagyon szokott dolgozni hétvégénként, és csak néha fordul elő olyan, hogy hazaviszi a munkát, szóval sejtettem, hogy füllentett, de ami nem megy, azt nem kell erőltetni.

Este 7 körül aztán megérkezett barátnőm. Kedvesen köszöntöttem, majd betessékeltem a konyhába, ahol Eric már a süti körül ólálkodott.

Elkerülhetetlen szerelem - 44. rész

Sziasztok! Régen volt már rész a két történethez, dehát lefoglaltak az ünnepek és a karácsonyi novella megírása. Megígérem, hogy a folytatást az Egy éjszaka ajándékához megpróbálom minél hamarabb hozni. Remélem, mindenki számára jól teltek az ünnepek, és már készültök a szilveszteri bulizásra. :D De azért hoztam egy új részt. :) Jó olvasását hozzá! Puszi! <3

A bátyja emlékére

Amilyen gyorsan csak lehetett, az említett étteremhez mentünk. Az volt a legfontosabb, hogy elkapjuk Combs-t, és kihozzuk a túszul ejtett nőt anélkül, hogy baja esne.

Mire kiértünk, már vagy 6-8 rendőrautó volt kinn, és arra vártak, hogy James elengedje a nőt, és feladja magát. Erre azonban várhattak, ugyanis az ilyen elmebeteg sorozatgyilkosok nem olyanok, mint a piti bankrablók vagy egy olyan bűnöző, aki a hirtelen felindulásból követ el valamit.

Hotch odament a rendőrfőnökhöz, aki éppen egy hangosbeszélőt tartott a kezében, és elvette tőle a tárgyat.

- James Combs! Engedje el a túszt, és jöjjön ki felemelt kezekkel! – szólt bele.
- Azt hiszi, mi nem ezt hajtogatjuk neki már majdnem fél órája? – mondta Hotchnak a rendőr.

Én közvetlenül mellettük álltam, de egyszer csak egy fiatal, kétségbeesett nő lépett mellém.

- Mondja, hogy ki tudják hozni élve Nickyt! – mondta nekem.
- Nickyt? A túszul ejtett nőt? – kérdeztem.
- Igen. A nevem Amanda Hopes. Nicky a nővérem. Nagyon közel állunk egymáshoz. Nem tudom, mihez kezdenék nélküle.
- Mindent megteszünk annak érdekében, hogy elkapjuk Combs-t, és megmentsük Nickyt. – mosolyogtam rá – Nekem is van egy nővérem, és biztos én sem bírnám ki, ha elveszíteném őt.
- Köszönöm. – felelte, de látszott rajta, hogy csak akkor nyugszik meg, ha már kinn van a testvére.

Hosszú percek teltek el, de az étteremben még mindig nem történt változás. James Combs ugyanúgy fogva tartotta túszát, és nem úgy tűnt, mint aki hajlandó lenne bármiféle alkura is.

- Elég volt! Bemegyünk! – szólalt meg egyszer csak Hotch.
- Nem túl veszélyes ez? Mi van, ha ettől csak még dühösebb lesz Combs, és megöli a nőt? – kérdezte Morgan.
- Akkor sincs más választásunk. – felelte Hotch – Nem várhatunk itt addig, amíg Combs meghal végkimerülésben. Fegyverkezzetek fel, mert 2 perc múlva behatolunk!

Felvettük a golyóálló mellényeket, és ellenőriztük a pisztolyainkat, majd az étterem bejárata felé vettük az irányt. Lassan beléptünk, de próbáltunk észrevétlenek lenni. Ilyenkor egy apró mozdulat is olyan reakciót válthat ki a gyilkosból, ami végzetes lehet a túszra nézve.

Körbejártunk az egész éttermet, de olyan volt, mintha James és Nicky eltűntek volna. Szétváltunk, hogy megkeressük őket. Én a konyhában voltam, mikor halk sírást hallottam meg. Próbáltam megtalálni, merről jön a hang. Az egyik szekrényhez jutottam. Lassan kinyitottam. Nicky ült benne összekuporodva. Karjaival körbefonta a térdeit, a haja csapzott volt, és a sminkje elkenődött a sok sírástól.

- Nyugodjon meg! A nevem Alyssa Johnson, és azért jöttem, hogy segítsek magának. – mondtam neki kedvesen – Maga Nicky?

A nő anélkül, hogy bármit is mondott volna, lassan kimászott a szekrényből, majd miután megbizonyosodott róla, hogy már nincs veszélyben, egyszerűen a nyakamba borult.

- Már vége van! Nem kell többé félnie. – simogattam a hátát, hogy megnyugtassam.

Kivittem őt az étteremből, és az egyik mentőautóhoz kísértem.

- Elvégeznek magán néhány vizsgálatot, hogy megbizonyosodjanak róla, hogy nem esett baja. – magyaráztam Nickynek.
- Nem akarom! – szorította a kezem – Csak haza akarok menni!
- Csak néhány perc lesz, és az ön érdekében történik.
- Rendben. – egyezett bele végül, és leült, hogy megvizsgálhassa az orvos.

Ekkor megjelent Amanda, Nicky húga is, aki azonnal a nő nyakába borult, és sírva fakadt.

- Nicky! Annyira örülök, hogy jól vagy! – mondta neki Amanda.
- Olyan szörnyű volt! – sírt Nicky – Azt hittem, hogy meghalok. Úgy hiányoztál!
- Akkor én magukra is hagyom önöket. Beszélgessenek csak! – szólaltam meg, majd elindultam.
- Miss Johnson! – szólt utánam Nicky – Köszönöm!
- Igen, nagyon hálásak vagyunk magának. – helyeselt Amanda.
- Nincs mit! Remélem, hamar rendbe jön. – mosolyogtam Nickyre, majd magukra hagytam őket.

Pár perc múlva a többiek is kijöttek az épületből, és mindenki nagy örömére James Combsszal együtt. Rossi betette őt a rendőrautóba, ami azonnal elszállította a férfit.

- Elmondta, miért tette? – kérdeztem a többieket.
- Folytatni akarta a bátyja munkáját. Úgy érezte, hogy meg kell ezt tennie, ha már elveszítette élete legfontosabb személyét. – magyarázta Spencer.
- És miért pont ezeket a nőket ölte meg? – kérdeztem.
- Főiskolás kora óta ismerte őket. Jóban voltak, és megegyeztek, hogy habár mindenki máshova megy egyetemre, nem szakad meg köztük a barátság, és bosszút akart állni rajtuk, amiért ez mégis megtörtént. – felelte Morgan.
- És mit jelent a B betű az áldozatok mellkasán? – tettem fel az újabb kérdésemet.
- B, mint Betty. A fiúk anyja. Paul gyűlölte őt, amiért eltitkolta Jamest, és Jamesnek sem volt túl jó véleménye a nőről. – magyarázta Prentiss.
- Ők aztán a jó testvérek. – sóhajtottam – De legalább ennek is vége van már!
- Jó lesz végre hazamenni. – mondta Spencer.

Miután elvégeztük a szokásos dolgokat, visszamentünk a rendőrkapitányságra összeszedni a dolgainkat, majd ugyanezt megtettük a hotelben is, onnan pedig indultunk a reptérre.

Késő este volt már, mire felszállt a gép, és mindannyian alig vártuk már, hogy újra otthon legyünk, és a saját ágyunkban aludhassunk. Mindenkit megviselt ez az ügy, és magunkhoz képest több időbe telt, mire elkaptuk a tettest. De legalább mindenki azt kapta, amit megérdemelt. Kiderült, hogy Paul Combs tényleg halott, az ikertestvére, James pedig élete végéig börtönben lesz.

Főleg ilyenkor nagyon szeretem a munkámat.

Különös karácsony

Sziasztok! Először is szeretnék mindenkinek kellemes karácsonyi ünnepeket kívánni. :) Remélem,  nagyszerűen telik ez a gyönyörű nap, és azokkal vagytok, akikkel szeretnétek lenni. Az én ajándékom egy karácsonyi novella a számotokra. Remélem, tetszik, és jól telnek az ünnepek mindenkinél. Puszi! <3

Amerre csak néztem, hó borított mindent. Habár errefelé kevés a fa, annak a néhánynak is jégcsapok lógtak az ágairól. Gyönyörű látvány volt, főleg így, szürkületkor. Mosolyra húzódott a szám, hiszen ma nagy nap van, habár nekem ez is olyan, mint a többi…sőt, talán még rosszabb is.

Persze most sokan lehurroghatnának, hiszen ki mond ilyet a karácsonyra? Igen, december 24-e van, én pedig éppen egy németországi autópályán tartok Frankfurtból Köln felé.

A nevem Adelle Nauer, és amint már említettem, éppen úton vagyok. De hogy miért tartok Kölnbe? Egyszerű a válasz; ott fogom ünnepelni a karácsonyt a nővéremmel és a családjával.

A szüleink már 5 éve meghaltak, és azóta megromlott a viszonyunk a testvéremmel, Heidivel. Ráadásul a dolgon még az sem segít, hogy nem nagyon jövök ki a férjével, Dale-lel. Ezért igazán nincs kedvem most órákig vezetni azért, hogy aztán napokon keresztül jópofizzak nekik. De hát, karácsony van, és ez a család és a szeretet ünnepe, szóval megpróbálom magamra erőltetni a kedves, aranyos nagynéni szerepet, és jól érezni magam ezen a napon.

Már órák óta megállás nélkül vezettem. Ennek szimplán az volt az oka, hogy minél előbb le akartam tudni ezt az utat. Nem mintha olyan hamar oda akartam volna érni a nővéremékhez, de azért mégsem szakadó hóesésben, ráadásul sötétben akartam eltölteni ezt az annyira meghittnek és szeretetteljesnek tartott ünnepet.

A legtöbb rádióadón karácsonyi dalokat adtak, amikhez nem volt nagyon kedvem, így betettem a kedvenc Good Charlotte CD-met, és annak dalait kezdtem el dúdolászni. Arra is csak én vagyok képes, hogy rockot hallgassak karácsonykor.

Míg a rádió kezelésével ügyködtem, lehúzódtam a jobbszélső sávba, és lelassítottam kicsit. Azonban kb. egy perccel később nagy csattanást hallottam, és egy kisebb lökést éreztem. Hátranéztem a visszapillantó tükörben, és egy ezüst Mercedest pillantottam meg igen közel az én kocsimhoz.

- Baromi jó! – sóhajtottam, majd megálltam a leállósávban.

A Mercedes vezetője is így tett, majd mindketten kiszálltunk a kocsiból. Azonban azt hittem, hogy leesik az állam, mikor megláttam, hogy ki jött belém az előbb, ugyanis Nico Rosberg, a híres Forma-1-es versenyző állt velem szemben. Hirtelen semmit nem tudtam kinyögni, még egy röpke köszönést sem.

- Nagyon sajnálom! – jött közelebb hozzám – Éppen telefonáltam, és nem vettem észre, hogy lassítasz. – magyarázkodott – Amúgy Nico Rosberg vagyok. Szia!
- Szia! Én Adelle Nauer vagyok. – próbáltam összeszedni magam – Amúgy semmi baj. De nem véletlenül mondják, hogy nem szabad vezetés közben telefonálni. – nevettem. Úristen Adelle! Miket hordasz itt össze?
- Igazad van. – mosolygott Nico – De ugye nem esett bajod?
- Nem. – feleltem – És neked?
- Nekem sem. – válaszolta, majd a kocsimra pillantott – De ahogy látom, az autód nem úszta meg ennyivel.
- Nem gáz. – legyintettem – Majd az ünnepek után megcsináltatom. Addig meg tudom így használni.
- Azt nem hiszem. Látod azt a folyadékot kifolyni? Így nem tudsz vele menni.
- Napok óta erről álmodom, de most, hogy megtörtént, mégsem örülök annyira neki.
- Ezt hogy érted? – értetlenkedett Nico.
- A karácsonyt elvileg a nővéremmel és családjával töltöm, pedig nem szívesen megyek hozzájuk. – vázoltam fel a helyzetet röviden.
- És hol laknak? – kérdezte Nico.
- Kölnben. – feleltem.
- Nem jössz ki jól a nővéredékkel?
- Ez egy hosszú történet. De nem untatnálak vele, ráadásul inkább velük vagyok, mint egyedül egy ilyen gyönyörű napon. – húztam el a számat a mondat végén.
- Ha gondolod, elviszlek. – ajánlotta fel Nico.
- Áh, nem szükséges.
- A kocsidat nem tudod használni, és ez a legkevesebb azok után, hogy ez nekem köszönhető.
- Végül is igazad van. – nevettem – De ha nem esik neked útba…
- Ezért ne aggódj! – vágta rá Nico, majd kinyitotta nekem a kocsija ajtaját.
- Ilyen szép kocsiban sem ültem még. – jegyeztem meg, miután beszálltam, és körbenéztem.
- Nem csak a magas fizuval meg az álmaim megélésével jár a munkám. – nevetett Nico.

Megpróbálta beindítani a kocsit, ám ez a sokadik próbálkozásra sem sikerült neki. Nyomkodott pár gombot, majd végül kiszállt, felnyitotta a motorháztetőt, és elmerült annak tanulmányozásában.

Pár perccel később aztán én is kiszálltam a kocsiból, és Nicohoz mentem.

- Mi a baj? – kérdeztem.
- Nem tudom. Napok óta csinál hasonlókat a kocsi, de egyszerűen nem volt időm elvinni a szervizbe megcsináltatni. Gondoltam, majd ha túlvagyunk a karácsonyi felhajtáson.
- És persze most kellett végképp elromlania. – tettem hozzá.
- Azt hiszem, ezt hívják totális pechnek. – sóhajtott Nico, majd elővette a telefonját – Hívok egy trailert, ami elviszi mindkettőnk kocsiját.
- Oké. – feleltem, ám ekkor megcsörrent a mobilom.

Ránéztem a kijelzőre, amin a nővérem neve, és képe jelent meg.

- Igen? – vettem fel a telefont.
- Adelle, mégis hol a fenében vagy? – hallottam meg a dühös hangját – Azt mondtad, hogy már 3-4 körül itt leszel, ehhez képest már 6 óra is elmúlt, és te még mindig nem vagy sehol.
- Képzeld, drága Heidi, vagyok valahol, méghozzá az autópálya leállósávjában, ugyanis volt egy kis balesetem, de meg ne kérdezd, hogy vagyok. – vágtam vissza.
- Mégis honnan tudtam volna, hogy balesetet szenvedtél?
- Mondjuk onnan, ha kedvesen megkérdezed, hogy vagyok, vagy hogy miért nem érkeztem még meg. – gúnyolódtam – De miért is várnék tőled ilyet?
- Köszönöm szépen, Adelle. Én meghívlak magunkhoz karácsonyozni, napok óta puhítom Dale-t, és még neked áll feljebb? Ez egyszerűen felháborító! – akadt ki Heidi.
- Inkább az a felháborító, hogy mi testvérek vagyunk! – kiabáltam, majd kinyomtam.
- Minden oké? – jött kicsit közelebb Nico – Csak mert kicsit felemelted a hangod.
- Ja, persze, csak sikerült összevesznem a nővéremmel szent este. – húztam el a számat – Sikerült elintézni?
- Mit? – kérdezett vissza Nico.
- A trailert. – feleltem.
- Ja, persze. – nevetett Nico – Sajnálom, hogy miattam vesztél össze a testvéreddel. Végül is, ha én nem jövök beléd…
- Ez egyáltalán nem a te hibád! – vágtam rá – Heidi eddig is hülye volt, és ezen szerintem már nem is lehet változtatni.
- Úgy látom, nem jöttök ki túl jól a nővéreddel.
- Hát nem. Soha nem voltunk azok az igazi testvérek. De miután meghaltak a szüleink, csak még rosszabb lett a helyzet. Évről-évre egyre kevesebbet beszélünk, és ha szóba is állunk egymással, vitába torkollik a dolog. Néha azt kívánom, hogy bárcsak egyke lennék.
- Az sem sokkal jobb, hidd el nekem. – mondta együtt érzően Nico – Én testvér nélkül nőttem fel, és habár voltak barátaim, mindig egyedül éreztem magam egy kicsit. Apám sokszor úton volt, így ez sem javított a helyzeten. Emlékszem, kiskoromban mindig testvért kértem karácsonyra. – mosolyodott el.
- Igen, egy testvér nagy kincs lehet…persze csak ha jól kijöttök. – tettem hozzá.
- Ez igaz.
- És te hol töltöd az ünnepeket?
- A szüleimmel. Éppen hozzájuk tartottam. – válaszolta Nico.
- Nem a barátnőddel leszel karácsonykor? – kérdeztem.
- Pár hete szakítottunk. – felelete Nico.
- Sajnálom. – mondtam együtt érzően.
- Köszi, de azért nem kell. Már régóta nem működött jól ez a kapcsolat.
- Mint a kocsid. – próbáltam felvidítani.
- Igen. – nevetett Nico – Lehet, hogy először azt kellett volna rendbe tetetnem.

Pár percig álltunk némán a szállingózó hóesésben, és hol egymást, hol a szép tájat néztük.

- Szerintem induljunk el valamerre. – szólalt meg egyszer csak Nico – Kezd lemenni a nap, és egyre hidegebb lesz. Menjünk be egy benzinkútra, vagy valami melegebb helyre.
- És a kocsikat hogy találják meg? – kérdeztem.
- Szerintem fel fog tűnni nekik két törött kocsi a leállósávban. Majd hívnak, és megbeszéljük velük a részleteket.
- Jó ötlet. – mosolyogtam, majd Nicoval elindultunk gyalog, ugyanis az egyik tábla szerint másfél km-re van egy benzinkút.

Az út nagy részét végig beszélgettük. Jól elvoltunk, és az sem zavart minket, hogy éppen egy németországi autópálya szélén sétálunk télen, a hidegben, ráadásul szent este. Sok minden szóba került, és úgy éreztem, hogy sikerült megismernem Nicot kicsit közelebbről. Nem minden nap adatik meg az embernek, hogy megismerjen egy híres autóversenyzőt, akit amúgy kéthetente lát a TV-ben, de engem mégsem ez vonzott Nicoban. Annyira természetesen és hétköznapian viselkedett, hogy akit nem érdekel a Forma-1, és nem ismeri a versenyzőket, biztos nem hinné el, hogy kivel is beszélget éppen.

- Szerintem ne töltsd a karácsonyt a nővéreddel. – váltott egyszer csak témát Nico.
- Ezt hogy érted?
- Nem érdemli meg. Persze őt nem ismerem, és téged is csak kb. egy órája, de egy aranyos, szeretnivaló lány vagy, akinek azzal kéne lennie, akit szeret, és aki viszont szereti őt, nem valaki olyannal, aki nem értékeli a benne rejlő kedvességet.
- Ez aranyos tőled. – mosolyogtam, majd nekitámaszkodtam egy fának, ugyanis eléggé elfáradtam az elmúlt több, mint félórányi kemény gyaloglásban.
- De tényleg! Bárki szívesen karácsonyozna veled. – jött közelebb hozzám.
- Tudod, én már azt sem bánom, ha a napból hátralévő néhány órát is itt töltjük. – mondtam.
- Szóval az a bárki én is lehetek?
- Jelenleg neked örülnék a legjobban. – vallottam be.

Nico egyre közelebb hajolt, majd mire észbe kaptam, a szája már az enyémen volt. Gyengéden, de mégis szenvedélyesen megcsókolt, amitől furcsa érzés kerített hatalmába. A karjaimat átfontam a nyaka körül, és közelebb húztam magamhoz. Kezeit a derekamra tette, és egy milliméterrel sem távolodott volna el tőlem.

- Öhm…nem is tudom, mit mondjak. – mosolyogtam egy kicsivel később.
- Akkor inkább ne is mondj semmi! – felelte Nico, majd újra megcsókolt.

Ekkor azonban dudálást hallottunk, és erős fény zavarta meg a szemünket. Egy nagy autó állt meg mellettünk, majd a sofőr kiszólt az ablakon.

- Jó estét! Maguk rendeltek tarilert? – kérdezte.
- Igen. – felelte Nico – Itt vannak nem messze a kocsik.
- Akkor szálljanak be! Odaviszem magukat. – ajánlotta fel a sofőr.

Nicoval így is tettünk, és hamar beszálltunk a férfi mellé. Az az út, amit mi kb. negyven perc alatt tettünk meg, kocsival csak úgy 5 percig tartott, így hamar visszaértünk a kiindulási ponthoz. A pasi Nico segítségével felrakta a platóra a két kocsit, és velünk együtt behajtott egy közeli városba. Ott letett minket és a kocsikat az egyik szerelőnél, aki megígérte, hogy az ünnepek ellenére is alig pár nap múlva készen lesznek a járművek.

- Azt hiszem, hívok egy taxit, és akkor indulok… - mondtam zavartan Niconak, miután mindent elintéztünk.
- Figyelj, Adelle…nem lenne kedved velem tölteni a karácsonyt? – kérdezte Nico kissé félve.

Leblokkoltam, ugyanis nem gondoltam volna, hogy ennyi ismeretség után meghív magához egy ilyen fontos ünnepre. Oké, hogy csókolóztunk, és nagyon jól összebarátkoztunk az elmúlt pár órában, de mégiscsak karácsony van. Ez a család és a szeretet ünnepe, és az emberek ilyenkor azokkal akarnak lenni, akiket régóta ismernek, nem olyanokkal, akikbe belementek az autópályán.

- Ez nagyon aranyos tőled, Nico, de gondolom te is a családoddal szeretnél lenni. – feleltem.
- És veled. – tette hozzá – Nagyon megkedveltelek, és habár még csak pár órája ismerlek, nem akarom, hogy maximum a biztosítón keresztül beszéljük ezután.
- A szüleid nem bánnák, ha hazaállítanál egy ismeretlen lánnyal? Nem akarok csak úgy megjelenni a Rosberg-család karácsonyán.
- Biztos megértenék. – mosolygott – Akkor velem jössz? – nyújtotta felém a kezét.
- Igen. – fogtam meg a kezét, majd Nico hívott egy taxit, ami elvitt minket Wiesbadenbe, Nico szülővárosába, ahol idén tölti az ünnepeket a szüleivel.

Mikor megérkeztünk, Nico kinyitotta nekem az ajtót, majd a bejárathoz mentünk, ahol csöngetett.

- Régóta nem voltam itt, szóval kulcsom sincs. – magyarázta.

Pár másodperccel később az anyukája nyitott nekünk ajtót mosolyogva, de igencsak meglepődött, mikor meglátott engem a fiával.

- Szia Nic…
- Anya, ő itt Adelle. – mutatott be neki Nico.
- Ő a barátnőd? – kérdezte az anyja – De hát nem rég szakítottál Viviannel. Nem gondoltam, hogy máris összejöttél valakivel.
- Ő nem a barátnőm, csak nem rég… - kezdett bele Nico, de inkább rövidebbre fogta a dolgot – Mindegy! Ezt most hosszú lenne elmesélni.
- Oké. – nézett furcsán ránk – Gyertek csak be! Én amúgy Sina vagyok. – nyújtott nekem kezet.
- Adelle Nauer. – viszonoztam mosolyogva.
- Keke, gyere ide kérlek! – szólt be a nappaliba Sina.
- Mi az drágám? Megjött Nico? – jött ki az említett férfi, de neki is megakadt a szeme rajtam.
- Ő itt Adelle, nem tudom kije Niconak, de úgy látom, velünk fogja tölteni a karácsonyt. – mondta Sina.
- Ha zavarok, akkor…- kezdtem bele.
- Nem, Adelle, egyáltalán nem zavarsz. – vágott közbe Keke – Ha Nico azt szeretné, hogy itt legyél, akkor nekünk sincs ellene kifogásunk.
- Köszönöm. – mosolyogtam rájuk.
- Na de gyertek, mert már kész van a vacsora. Nehogy kihűljön, ha már egész nap sütöttem meg főztem. – szólalt meg Sina.

Mind a négyen az ebédlőbe mentünk, és közösen fogyasztottuk el a karácsonyi vacsorát, ami bevallom, életem legjobbja volt.

Annyira békés és meghitt volt az egész este. Hosszú ideje nem volt már ilyenben részem. Egyáltalán nem bántam meg, hogy nem a nővéremékkel voltam, és gyakorlatilag egy teljesen idegen családdal töltöttem a karácsonyt. Azt hittem, hogy Nico szüleinek nem fog tetszeni, hogy itt vagyok, ezzel szemben nagyon közvetlenek és kedvesek voltak velem. Úgy éreztem, mintha már ezer éve ismerném ezt a családot.

Életem végéig hálás leszek Niconak, amiért ilyen széppé varázsolta számomra ezt az estét.

4 évvel később:

December 24-e van. A legtöbb ember számára ez „csak” a karácsonyt jelenti, de nekünk ez ennél több.

Nem csak a szent estét, de karácsony első napját is Nicoékkel töltöttem. Kicsit azért lelkiismeret-furdalásom volt a nővérem miatt, ezért 26-án átmentem hozzájuk, viszont megkértem Nicot, hogy tartson velem. Kibékültem Heidivel és a férjével is, és a mai napig nagyon jó a viszonyunk. Azóta érzem azt, hogy van egy testvérem, akire mindig számíthatok, és aki az egyik legfontosabb személy az életemben.

Felakasztottam a fára az utolsó díszt is, majd pár lépést tettem hátrafelé, és mosolyogva néztem a „művemet”.

- Gyönyörű lett! – ölelt át hátulról Nico, és megsimogatta a már igen nagy pocakomat.
- Köszönöm. – fordultam meg, és adtam neki egy csókot.

Pár nappal az ünnepek után hivatalosan is összejöttünk Nicoval. 2 évvel ezelőtt összeházasodtunk, és most éppen az első gyerekünket várjuk. Kimondhatatlanul boldog vagyok vele, és alig várjuk már, hogy szerelmünk gyümölcsét a kezünkben tarthassunk.

Négy éve az összes karácsonyom nagyon jó, de azt az egyet soha nem fogom elfelejteni.

                                                       Vége! :)

Adelle Nauer:

Egy éjszaka ajándéka - 11. rész

Sziasztok! Készülők egy kis meglepetéssel karácsony alkalmából. Szurkoljatok, hogy összejöjjön! :D Ráadásul itt az új rész, szóval nagyon kitettem magamért! ;D Jó olvasást! Puszi! <3

Másnap reggel az ébresztő hangjára ébredtem. Ránéztem az órára; 7:45-öt mutatott. Pár percnyi lustálkodás után kikeltem az ágyból, majd Eric szobájába mentem, és felébresztettem őt. Nagyon kómás volt szegény. Amíg öltöztettem, végig csukva volt a szeme, és attól tartottam, hogy mindjárt visszaalszik.

- Hova megyünk anya? – kérdezte kómásan.
- Oda, ahova tegnap. – feleltem.
- Autóversenyt nézni? – pattantak ki a szemei.
- Igen. – mosolyogtam.

Az előbbi fáradság elszállt, Eric kikapta a kezemből a ruhákat, és amilyen gyorsan csak bírt, magától öltözködött. Soha nem láttam még a fiamat ilyen ébernek reggel 8 körül.

- Siess anya! Nem akarok lekésni semmiről! – sürgetett.
- Rendben! Nyugi kicsim! – nevettem, majd visszamentem a szobámba, és én is elkezdtem rendbe szedni magam.

Mire kész lettem, Eric már teljesen készen várt rám a nappaliban.

- Indulhatunk? – kérdezte.
- Előbb azért együnk valamit. – tereltem a konyhába – Üres gyomorral nem olyan jó az autóverseny.
- De én egy percet sem akarok elszalasztani! Csomagolj szendvicset, és majd megesszük a pályánál!
- Eric, legyél jó fiú, és ülj le az asztalhoz reggelizni, mert csak az jöhet, aki evett. – szóltam rá a fiamra – Ráadásul meg kell várnunk Carlos bácsit, mert ő is jön velünk.
- Oké. – egyezett bele Eric egy sóhaj kíséretében, és helyet foglalt az asztalnál.

Kevesebb, mint fél óra múlva megérkezett a bátyám. Evett pár falatot, ivott egy kávét, majd ismét útnak indultunk a pálya felé. Talán többet is ehetett volna, ha a drága fiam nem sürgeti annyira.

Kb. 20 perccel később megérkeztünk a pályához, majd a boxutca bejáratához mentünk, ahol átesve az ellenőrzésen bejutottunk a paddockba.

- Ma milyen verseny lesz? – kérdezte Eric lelkesen.
- Lesz néhány betétfutam, aztán jön a nagy Forma-1-es verseny. – felelte Carlos.
- De jó! – tapsolt örömében Eric.
- Beszéltél Sofíával tegnap óta? – kérdeztem halkan a bátyámtól.
- Igen, de egyelőre nem tudta elérni Nicot. – nézett rám Carlos – Ne vigyorogj, Lina!
- Nem vigyorgok! – kértem ki magamnak – De nem muszáj elmondanom neki most. Majd megszerzem a számát, és felhívom egyszer.
- Ja, majd pont telefonon közlöd vele, hogy van egy fia. – húzta fel a szemöldökét Carlos – Ismerlek, Lina!
- Fontos a fiam jövője, szóval egyszer úgy is elmondom Niconak. – válaszoltam.
- Ha rajtad múlik, az Eric diplomaosztóján lesz.
- Nagyon vicces vagy! – forgattam a szemeim.

Mivel nem találtuk Sofíát, úgy döntöttük, hogy nélküle nézzük meg a versenyt, amit Eric élvezett a legjobban. Nagyon tetszett neki az összes kategória versenye, de leginkább a Forma-1 ragadta meg. Előjött az aggódó anya énem, és kezdtem attól tartani, hogy ő is autóversenyző szeretne majd lenni.

A verseny után Ericet Carlosszal hagytam, amíg én elmentem a mosdóba. Mikor éppen visszafele tartottam, egy ember kezét éreztem a vállamon.

- Már vagy egy órája téged kereslek, Emma! – mondta nekem egy számomra idegen férfi.

Megfordultam, és egy magas, barnahajú, és igen jóképű férfival találtam szemben magam. Az akcentusából ítélve valamelyik szláv országból származhatott.

- Oh, bocsánat! Összetévesztettelek valakivel. – magyarázkodott.
- Semmi gond. Emma sem voltam még. – nevettem.
- Vitaly Petrov vagyok. – nyújtott kezet kedvesen.
- Catalina Salvador. – viszonoztam a gesztusát mosolyogva.
- Nem látom rajtad semelyik csapat egyenruháját, szóval gondolom, nem dolgozol itt…
- Tényleg nem. – válaszoltam – Valenciai vagyok, és kijöttem megnézni a versenyt.
- Az jó. Jössz az afterpartyra is?
- Nem. – feleltem – Így is elég fárasztó a hétvége.
- Akkor nekem milyen lehet! – sóhajtott – Pedig örülnék, ha eljönnél.
- Bocsi, de sajnos nem lehet. – feleltem, persze az indokot, hogy a fiamra kell vigyázom inkább magamban tartottam.
- Az az igazság, hogy én holnap korán reggel hazautazom Oroszországba, de a jövő héten jövök vissza Valenciába, és jó lenne, ha akkor találkozhatnánk. – mosolygott rám kedvesen.

Úristen! Találkozni akar velem? Kicsit leblokkoltam, mert mióta Eric megszületett, alig randiztam néhányszor. Szinte már el is felejtettem, hogy kell. A fiam nevelésére koncentráltam, és igencsak mellőztem az életemből az ellenkező nem egyedeit, így elég meglepő volt számomra Vitaly mondata.

- Catalina! Itt vagy még? – kérdezte Vitaly nevetve.
- Ja, persze. – nevettem én is kínomban – Végül is, miért ne?
- Remek! Megadod a számod? – adott át egy papírt meg egy tollat.
- Persze. – vettem el tőle az említett tárgyakat, majd miután leírtam az elérhetőségem, visszaadtam neki azokat.
- Akkor további jó szórakozást, és alig várom, hogy újra találkozzunk! – mondta.
- Én is! Szia! – feleltem, majd visszaindultam Erichez és Carloshoz.

Útban feléjük Vitaly-on gondolkodtam. Aranyos srác, de furcsa lesz újra randizni ennyi idő után, ráadásul kicsit lelkiismeret-furdalásom volt amiatt, hogy mellőzni fogom a fiamat pár óráig azért, hogy egy sráccal találkozzak.

De már hallottam magamban a barátaim hangját, ahogy azt mondják, hogy nem így kéne gondolkodnom.

Catalina ruhái:
 

Elkerülhetetlen szerelem - 43. rész

Egyre közelebb

Amilyen gyorsan csak lehetett, visszamentünk Emilyvel a csapathoz. Közölni akartuk velük az új fejleményeket, ami valószínűleg sokkal közelebb visz minket az ügy megoldásához.

- Sikerült valamit kideríteni? – kérdezte Hotch, mikor beértünk az irodába.
- Az áldozatok ismerték egymást. – mondtam – Régen barátnők voltak, de aztán eltávolodtak egymástól.
- Christine és Alison nem rég kezdtek újra összebarátkozni, mert ugyanarra a munkahelyre kerültek. – tette hozzá Prentiss.
- Akkor lehet, hogy azon a helyen kell keresgélnünk. – szólt közbe Spencer – Talán így talált rájuk a gyilkos.
- …akiről még mindig nem tudjuk, hogy Paul Combs-e vagy valaki más. – jegyezte JJ.
- Most ne ez legyen a szál, amin haladunk. – mondta Hotch – Reid, Rossi, menjetek ki a céghez, ahol Christine és Alison dolgozott, és próbáljatok összefüggéseket és lehetséges tetteseket keresni!

Míg ők teljesítették a főnök utasítását, mi rendeltünk magunknak ételt, ugyanis még szinte semmit nem ettünk aznap.

- Miss Johnson! A DNS-osztályról küldtek. – jelent meg egyszer csak mellettem egy férfi – Megvan annak a hajszálnak a tulajdonosa, amit Alison Canter holttestén találtak.
- Máris megyek. – tettem félre az ételt, és a férfi után mentem, aki elvezetett engem a DNS-szakértőkhöz.
- Jó napot Miss Johnson! A nevem Cheryl Morison. – mutatkozott be egy nő.
- Jó napot! Mit sikerült kideríteni? – tértem a lényegre.
- Szóval… - vett a kezébe egy lapot - …a hajszál tulajdonosa…úristen! – döbbent le a nő.
- Mi az? – vettem el tőle a lapot – Paul Combs? – döbbentem le én is.
- De ő már régóta halott. – mondta Cheryl.
- Pont ez az! – fogtam a fejem - Most mennem kell! Köszönöm a segítséget! – hadartam el gyorsan, majd visszamentem a többiekhez.

Mikor beléptem az irodába, a többiek még az ebédjüket fogyasztották, és mivel mást nem tehettek, beszélgettek.

- Jól vagy Alyssa? – kérdezte Morgan, mikor meglátta az arckifejezésem.
- Emlékeztek a hajszálra, amit Alison holttestén találtunk? – kérdeztem, mire a többiek bólogattak – A tulajdonosa Paul Combs.
- Szóval mégsem halott? – kérdezett vissza JJ.
- Nagyon úgy tűnik. – válaszoltam.
- Hívjuk fel Garciát, hátha ő ki tud seríteni valamit Combsról. – vetette fel az ötletet Prentiss.
- Máris tárcsázok! – mondta Morgan – Szia nyuszikám! Meg kéne nekünk nézned valamit.
- Bármit drágáim! – szólt bele Garcia kedvesen a telefonba – Miről lenne szó?
- Nézz utána Paul Combsnak! – szólaltam meg.
- Máris. – felelte a csaj – Szóval…az említett személy 1965-ben született egy Chicagohoz közeli kisvárosban. A szülei 6 éves korában elváltak, majd az apja lelépett, és soha többet nem kereste a fiát. Állítólag a válóok az anya alkoholizmusa volt, aki amúgy Paul 19 éves korában halt meg májelégtelenségben. Gondolom, azt tudjátok, hogy Paul hogyan is „tevékenykedett”, majd 2001-ben, Dallas külvárosában bukkantak a holttestére.
- Nincs semmi más, ami érdekes lehet a számunkra? – kérdezte Emily.
- Várjatok! – hallottuk Garcia handján, hogy ledöbbent – Találtam egy születési anyakönyv kivonatot. A tulajdonosa egy James Combs nevű fiú, aki ugyanakkor született, mint Paul.
- Akkor ő Paul ikertestvére? –kérdeztem.
- Igen. De közvetlenül a szülés után meghalt. – felelte Garcia.
- Köszi drágaság! Sokat segítettél! – mondta Morgan.
- Nincs mit. Átküldöm a dokumentumokat. Puszika! – válaszolta Garcia.

Ekkor belépett az irodába Spencer és Rossi.

- Sikerült valamit kideríteni? – kérdezte tőlük Hotch.
- Állítólag Christine és Alison nagyon jóban voltak egy James Collins nevű férfival, aki Christine halála után szervezett egy megemlékezést a munkahelyen, de arra végül nem ment el. – magyarázta Rossi – Ti rájöttetek valamire?
- Garcia kiderítette, hogy Paul Combsnak volt egy ikertestvére. – felelte Morgan, és átnyújtotta a nyomtatóból kivett papírokat a srácoknak.
- Ráadásul az Alison holttestén talált hajszál is az övé. – tettem hozzá.
- De az ikertestvérek DNS-e ugyanolyan. Mi van, ha az ikertestvéré az a hajszál? – vetette fel az ötletet Spencer.
- Állítólag ő már a szülésnél meghalt. – feleltem.
- Ebben az ügyben ki tudja már, hogy ki él, és ki nem. – szólalt meg Morgan.
- Várjunk csak! – szólalt meg Spencer, majd elővette a telefonját, és elkezdett tárcsázni egy számot.
- Kit hívsz? – kérdeztem tőle, de ő nem válaszolt.
- Szia Garcia! Megint mi vagyunk. Nézz utána egy James Collins nevű embernek. – mondta a kihangosított telefonnak.
- Rendben, máris…nincs sok info a pasasról. Olyan, mintha 2001 előtt nem is létezett volna. Akkor vette fel a James Collins nevet. – magyarázta Garcia.
- Arra gondolsz, hogy ő Paul halottnak hitt ikertestvére? – kérdeztem Spencertől.
- Igen. Lehet, hogy a szülei valami miatt el akarták rejteni a másik gyereküket. – felelte a barátom.

Ekkor megcsörrent JJ telefonja. Mindenki ráfigyelt, majd mikor végzett, letette a telefont, és felénk fordult.

- Egy Paul Combs kinézetű férfi foglyul ejtett egy nőt az egyik étteremben. – mondta.
- Azonnal menjünk! – jelentette ki határozottan Hotch.

Rögtön elhagytuk a rendőrséget, és amilyen gyorsan csak lehetett, elindultunk a belvárosi étterem felé, hogy megmenthessük a lányt, és végleg leszámoljunk a Combs-tetsvérekkel.

Egy éjszaka ajándéka - 10. rész

Féltem a bátyám és a barátnőm reakciójától, ugyanis úgy éreztem, hogy kissé cserbenhagytam őket. Megszervezték nekem ezt a találkozót, de én nem használtam ki az egyedülálló lehetőséget.

- Lina, miért? – kérdezte Carlos – Ez lett volna a tökéletes alkalom.

Sofía ezalatt elment Erickel üdítő után nézni, és hagyta, hogy nyugodtan beszélgethessünk a bátyámmal.

- De megjelent Nico barátnője. – feleltem – És miután elment, már nem volt alkalmam rá.
- Miért? – értetlenkedett Carlos.
- Mert Nico sietett. Beszélnie kellett még a mérnökével. – válaszoltam.
- Ha megkérted volna, hogy maradjon még egy percet, biztos megtette volna.
- De abból biztos nem egy perc lett volna. – magyaráztam komolyan.
- Catalina, ne csináld ezt! – forgatta a szemeit a bátyám.
- Tudom…elmondhattam volna neki. – sóhajtottam – De láttam, hogy milyen boldog Nico és Vivian együtt, és nem akartam én lenni a hülye picsa, aki mindent elront. – vallottam be.
- De most ne így gondolkodj, Lina. Az lebegjen a szemed előtt, hogy egy jobb jövőt biztosítasz ezzel Ericnek.
- Igazad van. Legközelebb tényleg kihasználom az ilyen lehetőséget.
- Reménykedj, hogy lesz legközelebb! – felelte Carlos.

Nem sokkal később visszajött Eric és Sofía. A barátnőmnek akadt egy kis munkája, ezért el kellett mennie. Ő Tom asszisztense, így nem csak szórakozni jár ki a versenyekre, habár bevallása szerint nem túl megterhelő ez a munka, és van, hogy egész hétvégén alig kell valamit csinálnia, ráadásul körbeutazhatja az egész világot.

Az időmérőt a McLaren boxából néztük meg. Attól tartottam, hogy Eric unalmasnak fogja találni a dolgot, és sírni kezd majd a nagy hangzavartól, ugyanis ezeknek a kocsiknak iszonyú erős hangjuk van. De tévedtem, ugyanis Eric nagyon élvezte az egészet. Úgy ült a TV előtt, és nézte az időmérőt, mint még a kedvenc meséjét sem, és ha bejött Hamilton vagy Button a boxba, gyorsan arrébbszaladt kicsit, hogy láthassa a kerékcserét.

Láttam Carloson, hogy amolyan „Látod, mennyire élvezi?!” pillantást küld felém, és belül tudtam, hogy Ericnek tényleg nagyon tetszik a dolog, de persze túl nagy volt ahhoz a büszkeségem, hogy ezt bevalljam a bátyámnak.

Az időmérő után lassan hazamentünk. Eric nagyon lelkesen beszélt a látottakról, miközben Carlos próbált kikecmeregni a parkolóból – hiszen hatalmas volt a tömeg és a nyüzsgés -, de amint kiértünk a pálya környékéről, elaludt. Nagyon elfáradhatott, így még arra sem kelt fel, mikor Carlos bevitte a házba, és befektette az ágyába.

- Eric még mindig alszik, mint a bunda. – jött le aztán a konyhába a bátyám. Én éppen teát iszogattam.
- Nagyon kimerült szegény. – mosolyogtam.
- Igen. Tetszett neki a Forma-1. – jegyezte meg Carlos – Figyelj Lina…
- Ne is kezdj bele! - szakítottam félbe a kezemet felemelve – El fogom mondani Niconak, ne aggódj!
- Oké. – felelte Carlos – De ne miattam, hanem magad, és főként Eric miatt tedd meg!
- Tudom. – válaszoltam halkan.
- Akkor én megyek is. – vette fel a kocsi kulcsát az asztalról – Holnap 9-re itt leszek.
- Rendben. Szia! – kísértem ki az ajtóhoz.
- Szia Lina! – köszönt el a bátyám, majd a kocsijához ment, és elhajtott vele.

Én is elfáradtam a mai nap alatt, így az ajtótól a nappaliba mentem, és szinte lerogytam a kanapéra. Végigfeküdtem rajta, és bekapcsoltam a TV-t. Nem ment semmilyen izgalmas műsor, és mivel kimerült is voltam, nem csoda, hogy pár percen belül elaludtam.

Egyszer csak arra keltem, hogy csörög a telefonom. Nagy nehezen feltápászkodtam a kanapéról, és a fotelhez mentem, ahova ledobtam a táskám, mikor hazaértünk. Mire azonban megtaláltam benne a telefonom, a hívó fél lerakta. Megnéztem, ki hívott, de a telefon kijelzője egy ismeretlen számot mutatott. Gondoltam, hogy ha annyira fontos a dolog, majd visszahív az illető később.

A konyhába mentem, és töltöttem egy pohár vizet magamnak. Miközben azt iszogattam, ránéztem a mikro órájára. 18:07-et mutatott. Alig aludtam fél órát. Felmentem az emeltre, hogy felkeltsem Ericet, ugyanis nem jó, ha délután alszik, éjszaka pedig majd játszani akar.

De mikor benyitottam a szobájába, már ébren volt. A földön ült, és a játékautóival játszott. Mosolyogva néztem őt, de nem sokkal később észrevett.

- Áh, szia anya! – mondta – Játszol velem?
- Persze. – ültem le mellé – Mit játszol?
- Autóversenyzőset! – vágta rá – Ő itt Vettel, ő Alonso, ő pedig az a Ha…
- …milton. – fejeztem be helyette mosolyogva.
- Igen. – felelte Eric.
- És ő ki? – nyúltam egy kicsit arrébb lévő kocsiért.
- Ő Rosberg. Az ő kocsija tetszett a legjobban. – válaszolta vidáman.

Összeszorult a szívem, mikor meghallottam, mit mondott a fiam. Lehet, hogy csak a véletlen, vagy a Mercedes designerének műve, de belül mégis úgy gondoltam, hogy megvan az oka Eric választása. Mintha érezné, hogy Nico különleges a számára, és nem véletlenül ő tetszett a legjobban neki.

- Legyél te Alonsoval! – adott egy kocsit a kezembe Eric.
- Nem szeretem Alonsot. Leszek inkább Hamiltonnal! –vettem el egy másik játékot.
- Rendben. Ahogy szeretnéd, anya. – felelte Eric, majd egymás mellé tette az autókat, és hamarosan kezdetét vette a nagy verseny.

Bő egy órányi játszás után megvacsoráztunk, majd vettünk egy hatalmas fürdőt, és a szokásos esti mesélés után – habár a délutáni alvás miatt kicsit később – Eric elaludt.

Miután gyorsan rendet tettem a lakásban, lezuhanyoztam, és én is lefeküdtem aludni. Elalvás előtt az járt a fejemben, hogy mi vár rám holnap. Lesz-e esélyem újra beszélni Nicoval, hogy elmondjam neki, amit már egy ideje el kellett volna, és ha igen, képes leszek-e rá?

Elkerülhetetlen szerelem - 42. rész

Egy lépéssel előrébb

Nagyon megijedtem. Nehezen vettem a levegőt, remegtem, és az arcom teljesen nedves volt a sok könnytől.

- Mi a baj, szívem? – kérdezte Spencer, miközben a hátamat simogatta.
- Csak rosszat álmodtam. – töröltem le a könnycseppeket.
- Miről?
- Nem tudom. Egy tóból kiemelkedő női alakról. – feleltem.
- Nem volt még ilyen álmod?
- Nem. Még soha. Pedig már láttam szörnyű dolgokat.
- Szeretnéd beszélni róla? – kérdezte Spencer.
- Nem. Inkább aludjunk! – vágtam rá, majd kényelmesen elhelyezkedtem a karjai közt, magamra húztam a takarót, és megpróbáltam álomba merülni.

Az éjszaka további részében szerencsére nem álmodtam többet ilyenekről, és nyugodtan tudtam aludni egészen reggel 7-ig, amíg nem jelzett a telefonomon beállított ébresztő.

Spencerrel ma kivételesen hamar kikeltünk az ágyból, ugyanis minél hamarabb benn akartunk lenni a rendőrségen, hogy folytathassuk a nyomozást. Ennek érdekében gyorsra vettük a készülődést, és a reggelit is kihagytuk.

Nem sokkal fél 8 után értünk be az említett helyre, ahova lassacskán megérkeztek a többiek is. Miközben a reggeli kávénkat fogyasztottuk, átvettük az előző napok történéseit…kb. századjára.

Egyszer csak megjelent a hely rendőrfőkapitány, amitől mindenkinek rossz előérzete lett.

- Most kaptuk a hívást, hogy egy fiatal nő holttestére bukkantak nemrég. – mondta a férfi – Szerintem jó lenne, ha megnéznék.

Így is tettünk, és amilyen gyorsan csak lehetett, kimentünk a helyszínre. Ott azonban nem fogadott minket szép látvány. Akárcsak az előző áldozatoknak, ennek a nőnek is elvágták a torkát, és persze a mellkasáról sem hiányozhatott a már megszokott B betű.

- Ki a fene lehet ez? – gondolkodtam hangosan – Ha nem Combs, akkor ki?
- Akár ő is lehet. – szólalt meg Rossi.
- Akárki is az, gyorsan el kell kapnunk. – jelentette ki Morgan.

Közelebb mentem a holttesthez, hogy jobban szemügyre vehessem, és esetleges bizonyítékokat keressek. Utóbbi sikerült is, hiszen egy viszonylag rövid, sötétbarna hajszálra bukkantam, ami nyilvánvalóan nem az áldozaté volt, ugyanis neki hosszú, szőke haja volt. Megmutattam a többieknek, majd betettem egy tasakba, ahogy kell.

- A nő neve Alison Canter, 30 éves, és akárcsak a többiek, ő is hazafelé tartott egy hosszú munkanap után. – ismertette az információkat JJ.
- Hol dolgozott? – kérdezte Emily.
- A Tiffany & CO. ékszereket áruló cégnél. – felelte JJ.
- Christine Jackobs, a második áldozat is ott dolgozott. – mondtam.
- Tényleg. – helyeselt Spencer – Lehet, hogy ismerték egymást Alisonnal.
- Ha ismerték is egymást, hogy jönne képbe Natalie Hamps, Lora Thomson és Monica Kills, a többi áldozat? – tette fel a kérdést Morgan.
- Vagy ismerte egymást az összes áldozat, vagy nem ezen a téren kell keresgélnünk. – szólalt meg Hotch.
- Elmegyek Alison szüleihez, hátha ők tudnak ebben segíteni. – ajánlottam fel.
- Ez jó ötlet. – mondta Hotch – Prentiss, menj Alyssával!

Emily persze végrehajtotta a főnök utasítását, így miután JJ megszerezte nekünk Alison szüleinek címét, beszálltunk a szolgálati autónkba, és a megadott helyre mentünk.

Miután kiszálltuk a kocsiból, a házhoz mentünk, csöngettünk, és vártuk, hogy valaki ajtót nyisson.

- Szerinted tudják már, mi történt a lányukkal? – kérdeztem, de ekkor egy idősebb nő nyitotta ki nekünk az ajtót, akinek fülig ért a szája, és láthatóan nagyon jókedvű volt.
- Szerintem nem. – súgta oda nekem Emily.
- Jó napot! Miben segíthetek? – kérdezte kedvesen a nő.
- A nevem Alyssa Johnson, ő pedig a kollégám, Emily Prentiss. – mutattam fel a jelvényem – A lányáról lenne szó. Bemehetnénk?
- Öhm…persze. – tárta ki az ajtót a nő – Foglaljanak csak helyet. Hozhatok önöknek esetleg valamit inni?
- Nem, köszönjük. – feleltük.
- Alison valami rosszat csinált? – ült le velünk szembe a nő, de ekkor megjelent mögötte egy vele valószínűleg egykorú férfi – Oh, ő itt a férjem, és egyben Alison apja, John. Elnézést, én be sem mutatkoztam. A nevem Anne Canter.

Mindig rossz érzés, mikor le kell lomboznunk valaki jókedvét, főleg azzal, hogy közöljük vele, hogy meghalt a gyereke. Egy gyereknek is szörnyű átélni egy szülő halálát – én már csak tapasztalatból is tudom -, de a szülőknek eltemetni a gyereküket még borzasztóbb lehet.

- Mr. és Mrs. Canter, sajnáljuk, hogy nekünk kell közölnünk magukkal, de a lányuk nemrég gyilkosság áldozata lett. – mondta ki végül Prentiss a legfájdalmasabb mondatot, amit egy szülő hallhat.
- Úgy érti, hogy Alison…halott? – ült le elsápadva Mr. Canter.
- Fogadják őszinte részvétünket. – jegyeztem meg.
- Ez nem lehet! – kezdtek el folyni Mrs. Canter könnyei – Mégis hogy történt?
- Egy sorozatgyilkos tevékenykedik a városban, aki úgy öl, mint régen Paul Combs. – magyarázta Emily.
- Az az elmebeteg, aki vagy 10 nőt megölt sok évvel ezelőtt? – kérdezte Mr. Canter.
- Igen. – feleltem – És lenne néhány kérdésünk, ami segíthet abban, hogy elkapjuk a lányuk gyilkosát. Ugye nem bánják, ha most ezeket felteszem?
- Nem, ha ez segít, hogy elkapják a mi kis Alisonunk gyilkosát. – válaszolta Mrs. Canter.
- Jól ismerte a lányuk Christine Jacobsot? – kérdeztem.
- Oh, igen! Gyerekkori barátnők voltak. De aztán Christine elköltözött egy időre Kanadába, ugyanis ott járt egyetemre. Azután már nem volt a barátságuk a régi, és eléggé eltávolodtak egymástól. – mesélte Mrs. Canter – De aztán tavaly ugyanarra a munkahelyre kerültek, és ismét kezdtek nagyon jóban lenni.
- Asszonyom, felismerni ezeket a nőket? – tett le néhány fényképet a nő elé Emily.
- Persze. Ő itt Natalie, ő Monica, ő pedig Lora. Mindannyian Alison barátnői voltak.
- Azt hiszem, megvan a kapcsolat. – jelentettem ki Emily felé fordulva.

Legalább egy lépéssel közelebb járunk a megoldáshoz!

Alyssa ruhái:

Egy éjszaka ajándéka - 9. rész

Sziasztok! Utólag is Boldog Mikulást (ha van ilyen kifejezés xD)! Ezen kívül szeretnék nektek köszönetet mondani, ugyanis a blogom látogatottsága már több, mint 15000! Annyira örülök ennek, és tudom, hogy ezt csakis nektek köszönhetnem, szóval nagyon hálás vagyok. :) Hoztam is egy új részt ennek örömére! :D Jó olvasást hozzá! Puszi! <3

Teljesen ledöbbentem, hogy Nico ennyi idő után, mindössze egy együtttöltött este után is emlékszik rám. Azt hittem, hogy legjobb esetben is csak derengeni fog neki, hogy mi már találkoztunk, vagy akár csak bámulni fog rám, hogy ki a fene vagyok.

- Öhm…szia Nico! – köszöntem neki kissé félve – Hogy vagy?
- Jól, köszi. És te? – mosolygott rám.
- Én is. – pirultam el.

Egy kis időre beállt a kínos csend. Lehet, hogy az lett volna a legjobb, ha rögtön rátérek a lényegre, de össze kellett szednem a gondolataimat. Nico nagyon jól nézett ki, ráadásul végig mosolygott, amitől csak előjöttek annak a bizonyos ékszakának az emlékei.

- Bevallom, meglep, hogy emlékszel rám. – szólaltam meg végül.
- Ne hidd, hogy egy izomagy vagyok, aki megdug egy csomó csajt, aztán még a nevükre sem emlékszik. – válaszolta kedvesen.
- Ez aranyos. – csúszott ki a számon, de Nico csak tovább mosolygott rám.
- Amúgy az a lány… - gondolkodott el – Sofía mondta, hogy szeretnél mondani valamit nekem.
- Öhm…igen. – kezdtem bepánikolni – Az az igazság, hogy…

Talán képes is lettem volna befejezni a mondatot, és elmondani Niconak az igazságot, ha nem hallom meg, hogy nyílik az ajtó. Egy hosszú, szőke hajú lány lépett be a szobába, kedvesen köszönt, majd odament Nicohoz, és adott neki egy csókot.

- Ross mondta, hogy itt vagy. – szólalt meg, majd kérdőn rám nézett.
- Oh… ő itt a barátnőm, Vivian. – mondta nekem Nico, majd a barátnőjéhez fordult – Ő pedig…Eva, egy régi spanyol ismerősöm.

Lefagytam egy pillanatra. Miért nem mondta meg Nico az igazi nevemet a barátnőjének? Talán Vivian nem tud arról, hogy Nico megcsalta őt velem, vagy talán pont tudja, hogy volt egy futókalandja a pasijának egy Catalina nevű lánnyal?

- Szia Eva! Vivian Sibold vagyok. – nyújtott kezet nekem kedvesen a csaj.
- Szia! Eva…Santos vagyok. – mosolyogtam rá, majd mikor nem nézett oda, vetettem egy szúrós pillantást Nicora.
- Régóta ismeritek egymást Nicoval? – kérdezte Vivian.
- Már pár éve, de régóta nem beszéltünk. Gondoltam, meglátogatom őt, ha már itt van a szülővárosomban. – feleltem.
- Az jó. Jó lenne megismerni Nico barátait, szóval ha van kedved, elmehetünk valahova a hétvége folyamán akár kettesben, akár hármasban. – ajánlotta fel Vivian.

Azt hiszem, az agyam hamarosan felmondja a szolgálatot, ugyanis túl sok sokkos pillanat érte ma. Rájöttem, hogy a srác, akivel évekkel ezelőtt kavartam – és persze azt se felejtsük el, hogy van egy gyerekem tőle – emlékszik még rám, majd kamuzott rólam a barátnőjével, végül pedig a csaj jobban meg akar ismerni. Valahogy nem ilyennek képzeltem el a mai napot!

- Persze, az jó lenne. – mosolyogtam Vivianre, de belül persze nem akartam, hogy összejöjjön a találkozó.
- Remek! Akkor majd elkérem Nicotól a számod. – felelte.
- Szerintem nincs meg neki a számom. – válaszoltam, de rájöttem, hogy hülyeséget mondtam, mert így Vivian el fogja kérni tőlem, és lehet, hogy nem menekülhetek előle.
- Akkor megadod? – kérdezte.
- Tessék, itt a névjegykártyám. – vettem elő egy kis papaírt, és átadtam neki, közbe pedig egy „Bocsi!” pillantást küldtem Niconak.
- Egy antikboltban dolgozol? – kérdezte Vivian a névjegykártyát tanulmányozva – Az tök jó.
- Aha. – feleltem – Nem túl megterhelő.
- Azért ne becsüld le magad! Na de én most megyek, és hagylak titeket beszélgetni. - adott egy csókot Niconak, majd nekem két puszit – Sziasztok! – integetett, és kiment az ajtón.

Kicsit ledöbbenve álltunk mindketten Nicoval. Nem gondoltam volna, hogy Vivian ilyen kedves. Persze nem tudja, hogy ki is vagyok valójában, de ha megtudja, hogy miért is jöttem ide, nem akar majd annyira összebarátkozni velem.

- Te komolyan találkozni akarsz vele? – kérdezte Nico.
- Kedves csaj, de elég furcsa lenne a helyzet. – feleltem.
- Az biztos. – nevetett Nico – De mit is akartál mondani, mielőtt megjelent Vivian?

Na, hát ez az! Most tényleg el kéne mondanom neki a dolgot. Egy ilyen esemény után viszont képtelen lennék csak úgy benyögni, hogy „Ja, amúgy van egy majdnem 5 éves fiam tőled.”.

- Csak, hogy jó újra látni, és sok szerencsét a Mercedesnél. – hazudtam.
- Öhm…köszi. Téged is jó volt újra látni. – felelte Nico – De sajnos nekem most mennem kell. Még át kell beszélni az autó beállításait a mérnökömmel, és egy ilyen pályán ez kicsit nehezebb.
- Igen, megértem. – válaszoltam – Akkor még egyszer sok szerencsét! Szia!
- Remélem, még találkozunk. Szia Catalina!

Vegyes érzésekkel hagytam el a szobát. Tudom, hogy Carlos és Sofía azon fáradozott, hogy megvalósulhasson ez a találkozó, amin be kellett volna vallanom Niconak Ericet, de egyszerűen képtelen voltam megtenni a dolgot. Visszagondolva nem csak azért, mert berezeltem, hanem mert láttam, hogy Vivian és Nico milyen aranyosak együtt, és Vivian is túl kedves volt velem ahhoz, hogy aztán közöljem a pasijával,
hogy van egy gyerekem tőle. Nem akartam belerondítani ebbe a szép kapcsolatba, úgyhogy elhalasztottam egy kicsit a nagy vallomást.

Kissé feszülten mentem vissza a többiekhez, ugyanis féltem a reakciójuktól, mikor közlöm velük, hogy nem mondtam el Niconak az igazságot. Ez tényleg egy kivételes lehetőség volt erre, ezért úgy éreztem, hogy csődöt mondtam.

- Furcsa, hogy nem Nicoval jöttél vissza. – szólalt meg Carlos, mikor meglátott.
- Nem mondtam el! – mondtam ki rögtön, majd leültem az asztalukhoz, és az ölembe ültettem Ericet.

Carlos és Sofía kissé mérgesen néztek rám.

Elkerülhetetlen szerelem - 41. rész

Sziasztok! Amint látjátok, a hétvégén felkerült az új design. Nem változott túl sokat, csak új lett a színvilág. Nekem tetszik ez a rózsaszín, remélem ti sem találjátok túl picsásnak. :)) Erről is jól esne egy rövid vélemény tőletek. ;D Meg persze az új részről is, szóval jó olvasását hozzá! Puszi! <3

Pánik!

A csapat ismertette velem az ügyet, közölte az eddig megtudottakat, és közösen próbáltunk rájönni a további fejleményekre.

Egy férfi fiatal nőket gyilkol, akik Chicago elhagyatott, néha igen veszélyes utcáin mennek haza sötétedés után. A módszer mindig ugyanaz; hátulról támad rájuk, elvágja a torkukat, és egy B betűt karcol a mellkasukba.

Lehet, hogy könnyebb lenne az ügy, ha nem tűnne ugyanolyannak, mint egy Paul Combs nevű férfi gyilkosságai, amiket teljesen ugyanígy követett el 15 évvel ezelőtt. Csakhogy állítólag a férfi – habár sikerült elmenekülnie e rendőrök elől – hosszú évek óta halott, ugyanis egy teljesen azonos kinézetű holttestet találtak Dallasban több, mint 10 évvel ezelőtt.

A rendőrség akkor végleg lezárta a Combs-ügyet, ugyanis a tettes már nem veszélyeztethette tovább az emberek életét.

- Szóval… - összegeztem a megtudottakat - Ez a tettes ugyanúgy gyilkol, mint Combs, de a fickó elvileg már 10 éve halott.
- Igen. – válaszolt Rossi – Habár ilyenkor egy másoló gyilkosról kéne beszélnünk, azt sem zárhatjuk ki, hogy a rendőrök akkor tévedtek, és a holttest nem Paul Combsé volt.
- Ez tényleg lehetséges? – kérdezte JJ.
- Akkor még nem volt ennyire fejlett a technológia, szóval akár ez is előfordulhat. – felelte Morgan.
- Szörnyű belegondolni, hogy egy ilyen ember talán szabadlábon van. – jegyezte meg Prentiss.
- Hány nőt ölt meg Combs? – kérdeztem.
- 10 nőt 1995 és 1996 között. – olvasta a jegyzeteiből JJ.
- Úristen! – sóhajtottam.
- De a jelenlegi gyilkos, legyen akár Combs, akár valaki más már sokkal gyakrabban csap le. Az elmúlt 3 napban 4-szer gyilkolt, szóval minél hamarabb el kell kapnunk. – jelentette ki határozottan Hotch.
- Az biztos! – vágtam rá, és beleástam magam az aktákba.

A nap további része nem is telt mással, mint hogy újra és újra átbeszéltük az ügyet közösen, és mindenki átolvasta a dokumentumot legalább 50-szer. Habár rettenetesen igyekeztünk, minden apróság a fejünkben volt már, így nem igen találtunk új információt. Közben akárhányszor csörgött a telefon, attól tartottunk, hogy talán történt egy újabb gyilkosság. Akárki is ez a pasas, hamar el kell kapnunk!

Mivel egyelőre nem tehettünk semmi mást, Hotch elengedett minket este 10-kor. Visszamehettünk a hotelbe, és pihenhettünk kicsit, mielőtt holnap újra beleássuk magunkat az ügybe.

Persze ott sem járt máson az agyam, mint a gyilkosságokon. Spencerrel egy szobában szálltunk meg, mert én később érkeztem, ezért a csapat nem foglalt nekem külön szobát. Persze meg lehetett volna oldani a dolgot, és habár ez nem egyezik teljesen a szabályokkal, mégis együtt lehettünk Spencerrel.

- Elég lesz mára! – vette ki a kezemből a barátom az ügy aktáit.
- De valami nem stimmel! Hiányzik egy apró részlet, amitől teljes lesz a kép. – feleltem – Ami megmutatja, hogy ezt Combs tette-e vagy csak egy másoló.
- Erre biztos nem fél 11-kor fogsz rájönni, szóval inkább vegyél egy nyugtató zuhanyt, és pihenj le! Jobb, ha reggel kipihentem kelsz.
- Tudom, de egyszerűen képtelen vagyok most másra gondolni. – vallottam be – Talán túl komolyan veszem a munkám.
- A mi szakmánkban nincs olyan, hogy túl komolyan. Az a jobb, minél lelkesebb vagy. – felelte Spencer.
- Akkor add vissza kérlek a papírokat, hogy tovább gondolkodhassak. – használtam ki az előbbi megjegyzését.
- Hé szívem, azért nem versz át! – nevetett – Tedd magad rendbe, aztán feküdjünk le aludni.
- Rendben. – egyeztem végül bele egy sóhaj kíséretében, majd bevonultam a fürdőszobába.

Spencernek igaza volt; tényleg jól esett lezuhanyozni, és ellazítani magam kicsit. Próbáltam kiverni a fejemből az ügyet, hiszen ahhoz, hogy holnap teljes odaadással tudjuk dolgozni, kell az, hogy most kipihenjem magam, amennyire csak lehet.

- Ugye jól esett? – kérdezte Spencer, miután kijöttem a fürdőből.
- Igen. Igazad volt. – ültem az ölébe – De te miért nem rágod magad annyira az ügyön, mint én?
- Az én agyam is szinte mindig ezen jár, de hosszú ideje vagyok már a szakmában. Megtanultam, hogy mikor kell visszafognom magam.
- Talán én még nem vagyok elég tapasztalt? – kérdeztem.
- Nem ezt mondtam, baby! Tökéletesen alkalmas vagy az állásra. – csókolt meg.
- Na azért! – mosolyogtam.

Nem nyaralni vagy pihenni jöttünk ide, ezért bármiféle szórakozás helyett inkább gyorsan nyugovóra tértünk, hogy másnap újult erővel vessük bele magunkat a munkába.

Éjszaka azonban szörnyű álmom volt. Azt a szöveget hallottam, amit abban a fenyegető e-mailben írtak. Futottam a szörnyű, hátborzongató hang elől…mezítláb…egy erdőben. Körülöttem sötétség. Rettenetesen féltem.

Egy tóhoz érkeztem. Még mindig sötét volt. A tó nem volt túl nagy, de a tetejére leszállt a köd. Egyszer csak egy női alak emelkedett ki a vízből. Hosszú fehér ruhát viselt, amin vérnek látszó vörös foltok voltak. A fejét felemelte, és rám nézett:

- Menekülj! – mondta rekedt hangon.

Menekültem is…az álomból, ugyanis sírva riadtam fel.

Egy éjszaka ajándéka - 8. rész

Miközben beléptünk a boxutcába, Sofía arról mesélt, hogy mi történt vele az elmúlt években. Bevallom, nem sok maradt meg a mondandójából, ugyanis teljesen máshol járt az agyam. De azt meghallottam, hogy már majdnem 3 éve élnek Tommal boldog házasságban, Angliában laknak, ugyanis Tom a McLaren egyik vezető mérnöke, így közel kell lenniük a csapat főhadiszállásához.

- Szóval, Lina… - fordult hozzám, mikor befejezte a mesélést – Elvileg úgy fél óra múlva fogsz találkozni Nicoval.
- Ki az a Nico? – kérdezte Eric.

Egy apró, szúrós pillantást vetettem Sofíára, jelezvén, hogy ezt nem a fiam előtt kéne.

- Nem sokára megismerheted őt. – szólt közbe Carlos – De gyere nagylegény! Szétnézünk itt, míg anyuci beszélget a rég nem látott barátnőjével. – vette az ölébe Carlos Ericet, majd néhány pillanat alatt eltűntek a szemünk elől.
- Gondolom rettenetesen félsz. – jegyezte meg Sofía.
- Nem minden nap kell közölnöm egy Forma-1-es versenyzővel, hogy van egy 4 éves gyerekem tőle. – feleltem – Szerinted Nico hogy fogja fogadni?
- Fogalmam sincs. – vallotta be – Nem igazán ismerem Nicot. Mikor pár napja odamentem hozzá, hogy megszervezzem ezt a találkozót, csak nézett, hogy mi a fenét akarok én tőle. Lehet, hogy azt hitte, hogy ez egy vakrandi, ami persze hülyeség lenne, hiszen van barátnője.
- Még mindig együtt vannak Viviannel? – kérdeztem kissé kétségbeesetten.
- Te nem követed nyomon, hogy kivel jár a gyereked apja?
- Azt se tudom, hogy hányadik a világbajnokságban, szóval a magánéletével sem foglalkozom különösebben. – válaszoltam – De mit fog szólni szegény csaj? Nem elég, hogy megtudja, hogy a pasija megcsalta, de kiderül, hogy gyereke is született a nőtől. Nem akarom, hogy azt higgye, hogy közé és Nico közé akarok állni. Én egyáltalán nem akarok belerondítani a kapcsolatukba, csak szeretnék biztosítani a fiamnak egy jobb életet.
- Megértem. – mondta Sofía – De talán Vivian is van annyira okos, hogy ezt felfogja.
- Nagyon remélem. – sóhajtottam.

Mivel még volt egy kis idő a nagy találkozóig, Sofíával a McLaren boxa felé vettük az irányt. Úgy döntöttünk, hogy iszunk egy kávét, beszélgetünk kicsit, és ha Tom esetleg ráér, akkor be is mutatja nekem.

A csajból csak úgy dőltek a szavak, és belül kicsit rosszul is éreztem magam, amiért ennyire eltávolodtunk egymástól. Valaha a legjobb barátnők voltunk, most meg már nem is beszélünk. Az esküvőjén sem voltam ott, pedig én biztos meghívtam volna az enyémre annak ellenére is, hogy már nem voltunk annyit együtt. De hát nem hibáztatom őt. Nagyon szereti Tomot, és mindenben támogatja. Ráadásul velem nem járhatott volna el szórakozni, mert miután megszületett Eric, már nem értem rá az ilyen dolgokra.

- Lina, látom már nagyon ideges vagy. – mondta Sofía, nézve ahogy szünet nélkül kavargatom a kávémat.
- Te mégis hogy éreznéd magad?
- Oké, nyugi! – simogatta meg a karom.
- Bocsi, csak úgy érzem, hogy én ezt nem tudom megtenni.
- Már olyan közel vagy hozzá. Itt már nem adhatod fel! – nyugtatott.
- Tudom.
- Hé, Tom, gyere ide! – kiabált félre Sofía egy kicsivel később.
- Igen, baby? – kérdezte az említett, mikor odaért az asztalhoz, ahol ültünk.
- Emlékszel még Catalinára? – kérdezte Sofía – Tudod, azon az afterpatyn találkoztatok, ahol…khm…minden elindult köztünk.
- Oh, igen, tényleg! – felelte Tom – Szia Catalina! Hogy vagy?
- Tűrhetően. – válaszoltam – És te?
- Sok a munka. De élvezem. – mosolygott a srác – Bocsi csajok, de nekem most mennem kell. Majd még beszélünk! – mondta, majd adott egy csókot Sofíának, és lelépett.
- Biztos vagyok benne, hogy munka közben fog meghalni. – nevetett Sofía.
- Boldog vagy mellette? – kérdeztem – Rengeteget kell utaznod, és nem láthatod akármikor.
- Elfogadtam, mikor összejöttem vele. – rántotta meg a vállát – És szeretem annyira, hogy elviseljem ezeket.
- Ez az igaz szerelem. – mosolyogtam.
- Igen. – pirult el kicsit, majd az órájára nézett – De ahogy látom, indulhatunk.
- Úristen! Ez olyan, mint egy felvételi egy iskolába, vagy egy állásinterjú…csak százszor rosszabb.
- Nyugi, Lina! Gondolj arra, mint az ilyen helyzetekben; jobb, ha minél hamarabb túlesel rajta.
- Igazad van. – sóhajtottam, majd felálltunk az asztaltól, és Sofía vezetésével elhagytuk a boxot.

Kint még mindig rengeteg ember járkált, és én arra gondoltam, hogy milyen szívesen lennék a helyükben. Ők alig várták, hogy a Forma-1 Valenciába jöjjön, és kijöhessenek a pályához, ezzel szemben én legszívesebben évekkel későbbre toltam volna ezt a hétvégét. Ők azért jöttek ide, hogy jól érezzék magukat, én viszont életem egyik legnehezebb beszélgetése előtt állok. Minél több lépést tettem meg, annál inkább kezdtem kétségbeesni, majd mikor megérkeztünk egy magas, szürke épülethez, megszólalt Sofía:

- Itt is vagyunk. Itt vár rád Nico.
- Mit mondtál neki, ki akar vele beszélni? – kérdeztem.
- Azt mondtam, hogy egy barátnőm, akit ő is ismer, és valami nagyon fontosat akar neki mondani.
- És rögtön bele is egyezett?
- Szerencsére igen. – felelte Sofía – Na de gyere! Nico elfoglalt, és jobb, ha te sem húzod tovább a dolgot.

Lassan megindultam Sofía után, majd miután felmentünk egy lépcsősoron, kinyitotta az előttünk lévő ajtót, onnan pedig egy szobához vezetett.

- Sok szerencsét! – ölelt meg, majd lassan lenyomtam az ajtó kilincsét.

Benyitottam, majd hamar észre is vettem Nicot. Pár másodpercig csak néztük egymást, majd Nico szólalt meg hamarabb:

- Catalina?

Ennyit arról, hogy nem emlékszik rám.

Elkerülhetetlen szerelem - 40. rész

Büntetés letöltve

Az elkövetkezendő napokat a felfüggesztésem miatt otthon töltöttem. Jól is esett kicsit kikapcsolódni, és elszakadni a munkától. Persze hiányoztak már a többiek, és néha unatkoztam is, de mégis jó volt pihenni kicsit.

A felfüggesztésem utolsó napját teljesen egyedül kellett eltöltenem, ugyanis tegnap a csapat Chicagoba utazott egy gyilkossági üggyel kapcsolatban. Rossz volt, hogy nem mehettem velük, pedig szívesen segítettem volna nekik.

Egyszer csak a csöngő hangjára lettem figyelmes. Nem tudtam ki lehet az, de mikor ajtót nyitottam, mosolyogva köszöntöttem a szomszédomat és egyben barátnőmet, Hilaryt.

- Szia! – öleltem meg.
- Szia! – köszönt ő is – Hogy viseled a kényszerpihenőt?
- Legszívesebben felszállnék az első Chicagoba tartó gépre. – invitáltam be – Jó volt pihenni, de ahogy mondják; a jóból is megárt a sok.
- Az biztos. – nevetett Hilary, majd helyet foglaltunk a kanapén.
- Hol van Patrick? – kérdeztem.
- Bill anyukájánál.
- Jó, hogy nem bélyegzed meg őt azok után, amit a volt férjed tett.
- Eleinte féltem átengedni Patricket hozzá, de aztán rájöttem, hogy Bill volt a hülye, nem az anyja, és joga van látnia az unokáját, ráadásul Patrick is nagyon szereti őt.
- És legalább neked is van egy kis szabadidőd. – tettem hozzá – Kérsz valamit inni?
- Nem, köszi. – felelte Hilary – Holnap már mész dolgozni?
- Igen, szerencsére.
- És mi van Ryannel? Keresett a múltkori beszélgetésetek óta?
- Küldött pár e-mailt és sms-t, de nem nagyon érdekel. – válaszoltam – Rájöttem, hogy szeretem Spencert, szóval nincs értelme foglalkoznom az ex-pasimmal. Ryan már így is elég bosszúságot okozott nekem, nem kell, hogy a friss kapcsolatomba is belerondítson.
- Igazad van. – mosolygott Hilary – Összeilletek Spencerrel, szóval ne is foglalkozz Ryannel.

Bő egy óra pletykázás után Hilary elment, ugyanis a fiáért kellett mennie. Jobb híján felhívtam Spencert, ő viszont igencsak elfoglalt volt. Nem is nagyon beszéltünk az aktuális ügyükön kívül másról. Még így, telefonon keresztül is szívesen segítettem nekik.

Este nem tudtam elaludni – valószínűleg azért, mert nem volt semmi, ami napközben lefárasztott volna -, így késő estig a laptopom előtt ültem. Hosszú idő után megnéztem az autóversenyzésben történt híreket. Mindig rosszul esett, hogy én már nem lehetek részese ennek a világnak, így próbáltam távol tartani magam az ezzel kapcsolatos dolgoktól. De úgy tűnik, Spencer mellett az életem egyik legnagyobb csapását is jobban viselem.

Később az e-mailjeimet nézegettem, és bosszúsan vettem tudomásul, hogy Ryan még mindig írogat. Kitöröltem az összes tőle kapott üzenetet anélkül, hogy bármelyiket is megnyitottam volna. Elolvastam a barátaimtól kapott leveleket, kitöröltem a reklámokat, aztán észrevettem egy üzenetet egy számomra teljesen ismeretlen címről:

Feladó: nobody@hotmail.com
Tárgy: Tanács

Tűnj el a városból, vagy meghalsz!

Először kicsit megijedtem, de aztán eszembe jutott, hogy ezt bárki írhatta, akár viccből is. A munkámmal jár, hogy sok ember tisztel, de sokan gyűlölnek is. Persze ha esetleg valaki olyan írt, akinek ártottam a munkámmal, óvatosnak kellene lennem lennem, de úgy voltam vele, hogy egyelőre nincs mitől félnem.

Kikapcsoltam a laptopot, lecsuktam a tetejét, majd elmentem aludni.

Másnap reggel boldogan keltem fel. Örültem, hogy végre láthatom a kollégáimat – már ha visszaértek Chicagoból –, és újra munkába állhatok. Kicsit tartottam Strausstól, de reménykedtem benne, hogy megelégedett a felfüggesztésemmel.

Szokás szerint bementem az FBI épületébe fél 8-ra. Senkit nem találtam ott a csapatból, ezért az elkövetkezendő másfél órában azt a papírmunkát csináltam, amit még a felfüggesztésem előtt kezdtem el, de nem sikerült befejeznem.

- Miss Johnson! Már régóta keresem Önt! – jelent meg mellettem egyszer csak az egyik csoportvezető.
- Én itt vagyok a munkaidőm kezdete óta. – feleltem.
- Mindegy. – legyintett – Mr. Hotchner felhívott, hogy küldjem magát utánuk. Még mindig nem sikerült kideríteniük, ki áll a chicagoi gyilkosságok mögött, és szükségük van a segítségére.
- Akkor gondolom, máris indulhatok Chicagoba. – állapítottam meg.
- Igen. Szedje össze a cuccait gyorsan! Háromnegyed óra múlva várni fog magára valaki a háza előtt, aki kiviszi Önt a reptérre.
- Rendben. – pakoltam össze, majd elindultam a parkolóba a kocsimhoz.

Tényleg úgy volt, ahogy a pasas mondta. Miután összepakoltam, a sofőr kivitt a reptérre, az FBI egyik magángépe pedig egyenesen Chicagoba repített.

Mikor leszálltam a gépről, megcsapott a hűvös szél. Nem volt rajtam kabát, aminek az lett az eredménye, hogy igencsak fáztam.

Kiérve a terminálba egy férfi várt rám, kezében egy táblával, amin a nevem állt. Odamentem hozzá, és udvariasan közöltem vele, hogy én vagyok Alyssa Johnson. Ő elvitt a chicagoi rendőrségre, ahol a többiek már vártak rám.

- Sziasztok! – köszöntem nekik, mikor beértem a csapat számára kinevetett irodába.
- Szia! – köszönt mindenki, majd Spencertől kaptam egy apró csókot.

Ezt Hotch egy apró, szúrós pillantással nyugtázta. Hirtelen szétrebbentünk, és kínunkban mindenhova néztünk, csak a többiekre nem.

De most komolyan, tehetünk arról, hogy szerelmesek vagyunk?

Alyssa ruhái:
 

Egy éjszaka ajándéka - 7. rész

Sziasztok! Nem rég lett vége az időmérőnek, szóval ennek örömére itt az új rész. :D Sajnálom, hogy ez az utolsó verseny, bár gondolom ezzel nem vagyok egyedül. De remélhetőleg jövőre új srácok jelennek meg az élen, így az én történeteim is máshogy alakulhatnak. ;D Jó olvasását! Puszi! <3

Már hosszú percek óta ébren voltam, de egyszerűen féltem kinyitni a szemem, hiszen tudtam, hogy milyen nap van. Aztán erőt vettem magamon, és felültem az ágyon. Rápillantottam az éjjeliszekrényemen lévő órára. 7:56-ot mutatott, ezzel a dátummal: 2011. június 25.

Ma van a „nagy nap”. Találkozom Nicoval, és bevallom neki, hogy van egy gyerekem tőle. Iszonyú ideges vagyok! Talán még jobban, mint amikor kiderült, hogy terhes vagyok. Úgy érzem, hogy össze fogok esni, ha Nico elé kerülök. És akkor még bele sem gondoltam, hogy mit fog csinálni ő! Már előre sajnálom szegény srácot.

Kikeltem az ágyból, a fürdő felé vettem az irányt, és beálltam a zuhany alá. Hosszú percekig csak engedtem magamra a meleg vizet, ami ellazított egy ilyen fontos momentum előtt. Miután végeztem, megszárítottam a hajam, felöltöztem, és kisminkeltem magam. Nem akartam túlzottan kicsinosítani magam, hiszen nem akartam, hogy Nico azt higgye, hogy csak meg akarom szerezni magamnak őt.

Ekkor futott át először az agyamon az a gondolat, hogy milyen lenne, ha Nicoval egy párként nevelnénk Ericet. Ha miután bemutatnám neki a fiúnkat, rájönne, hogy miért is kavartunk aznap este, összejönnénk, és Ericnek normális élete lenne.

Hamar kivertem a fejemből ezeket a gondolatokat, hiszen megfogadtam magamnak, hogy mindent úgy fogok intézni, ahogy az Ericnek jó. Az én érzéseim most egyáltalán nem számítanak.

Ekkor a csengő hangjára lettem figyelmes, ugyanis megjött Carlos. Gyorsan lementem a földszintre, és kinyitottam neki az ajtót.

- Szia Lina! – ölelt át – Eric ébren van már?
- Szia! Még nincs. Épp most akartam felkelteni. – feleltem.
- Akkor majd én felébresztem. – ajánlotta fel a bátyám.
- Rendben. Addig én csinálok egy kis kávét.

Carlos felment Eric szobájába, én pedig a konyha felé vettem az irányt. Miközben vártam, hogy elkészüljön a reggeli koffeinadagom, azon gondolkodtam, hogy mégis mit fogok mondani Niconak. Az elmúlt napokban akárhányszor eszembe jutott, hogy mire is készülők, az agyam gyakorlatilag leblokkolt, és képtelen volt kitalálni valami jó beszédet.

- Már mosakodik a kis drága. – jelent meg mellettem Carlos. Átnyújtottam neki egy bögre kávét. – Köszi.
- Mindent elintéztél Sofíával? – kérdeztem egy kis hatásszünet után.
- Igen. 10-kor találkozunk a paddock bejáratánál. Ott majd odaadja a beléptető kártyákat, amivel egész hétvégén ki-be járkálhatunk a boxutcában.
- Egész hétvégén? – döbbentem le – Én azt hittem, hogy ma beszélek Nicoval, és ennyi.
- Szerinted miután közölted vele, hogy van egy közös gyereketek, nem akar majd annyi időt veletek tölteni, amennyit csak lehet? – kérdezett vissza Carlos.
- Először is nem velünk, hanem Erickel. – válaszoltam – És honnan veszed, hogy egyáltalán elhiszi, hogy Eric az ő fia? Ráadásul nehéz lesz neki feldolgozni ezt hirtelen.
- Pedig kénytelen lesz.
- Úristen! És mi lesz a holnapi versenyével? Halasszuk inkább holnapra ezt a beszélgetést, nem akarom, hogy ezen járjon az agya, és ne tudjon koncentrálni a versenyzésre! – estem kétségbe.
- Lina, ne csináld! – szólt közbe a bátyám – Most már nem hátrálhatsz meg!
- Tudom. – hajtottam le a fejem.
- Anya, segítesz felöltözni? – hallottam meg Eric hangját az emeletről.
- Persze, máris megyek. – szóltam fel neki.

Bő egy órával később már a kocsiban ültünk, útban a versenypálya felé, ami gyakorlatilag Valencia kikötői részében volt kialakítva. Ahogy teltek a percek, és csökkent az út a célig, egyre idegesebb lettem. A gyomrom kezdett összeszorulni, nehezen vettem levegőt, és mindvégig azon járt az agyam, hogy lehet, hogy éppen most teszem tönkre egy fiatal, tehetséges versenyző jövőjét. Persze nem akarok ártani neki, és nem akarom, hogy különösebb változás következzen be Nico életébe, de ha elfogadja, hogy Eric a fia, nehezebb dolga lesz bizonyos tereken.

- Meg is jöttünk! – hozott vissza a bátyám hangja a valóságba.

Hamar leparkolt, majd segített Ericnek kiszállni az üléséből. Én ezalatt mozdulatlanul és szótlanul ültem a kocsiban. Olyan voltam, mint aki éppen szellemet látott.

- Lina! – szólt rám Carlos – Szállj ki te is!

Végül erőt vettem magamon, és kiszálltam a kocsiból. Körülöttünk már rengeteg ember volt. Sokan voltak kíváncsiak Valenciában a Forma-1-re. Nagy volt a sürgés-forgás, így Carlos az ölébe vette Ericket. Látta rajtam, hogy mindjárt összesem, ezért inkább ő foglalkozott a fiammal.

- Miért jöttünk ide? – kérdezte Eric.
- Megnézzük a gyors autókat, és megismerkedünk egy aranyos bácsival. – felelte a bátyám.
- De jó! – lelkendezett Eric.
- De ha mégsem lenne olyan aranyos az a bácsi, ne érezd magad rosszul! – szóltam közbe – Egyáltalán nem a te hibád lesz! Más tehet az egészről…
- Rendben anyuci, nyugodj meg! – mondta Carlos nevetve.
- Oké. – sóhajtottam egy mélyet – Megpróbálok.

Hamarosan megérkeztünk a paddock bejáratához. Néhány percnyi keresgélés után végül megláttuk Sofíát. Ő is hamar észrevett minket, és széles mosollyal indult meg felénk.

- Úristen! De rég láttalak titeket! – ölelt át minket – Sziasztok!
- Szia! – köszöntünk neki.
- Jaj, Eric, de nagy vagy már! Emlékszel rám? – fordult a fiamhoz.
- Nem. – felelte egyszerűen, mire mindenki elnevette magát.
- Akkor majd megismersz. – válaszolta Sofía – Na, készen állsz? – kérdezte tőlem.

Ez volt a kérdés, amire tudtam a választ, de azt mégsem mondhattam ki.

Catalina ruhái:
 

Elkerülhetetlen szerelem - 39. rész

Harc az érzésekkel

Idegesen rohantam ki Strauss irodájából. Nem érdekelt, miket ordibál utánam, elegem volt belőle! Ez a nő egyszerűen elviselhetetlen! Olyan nehéz lenne, annyit mondani, hogy jól végzem a munkámat, vagy kicsit is kedvesnek lenni hiba esetén? Szerintem egyáltalán nem! Nem azt várom, hogy halálra ajnározzon, vagy másképp kezeljen, mint a többieket, egyszerűen annyit akarok, hogy viselkedjen kicsit normálisabban.

Éreztem, hogy ha én most az irodában maradok, csúnya vége lesz a történetnek. Ezért inkább menekülőre fogtam, és dühösen vágtattam át az épületen.

- Alyssa, hova sietsz? – hallottam Emily hangját a liftből kiszállva – Hé, minden oké?

Nem érdekelt senki és semmit! Fojtatva a rohanást elhagytam az épületet, mit sem törődve kollégámmal.

Ilyen állapotban nem akartam vezetni, ezért gyalog indultam útnak. Fogalmam sem volt, hogy merre tartok, céltalanul, a gondolataimmal küzdve bolyongtam Quantico utcáin. Végül egy elhagyatott, nyugodt helyen telepedtem le, ugyanis szükségem volt arra, hogy kiengedjem a gőzt. Nem tehettem meg hosszú utat, ugyanis láttam az FBI épületét a „rejtekhelyemről”.

Pár perccel később megeredtek a könnyeim. Sírtam, hiszen rengeteg feszültség gyülemlett fel bennem. Hülye voltam, mikor azt hittem, hogy most már rendeződhet az életem. Mikor biztos voltam abban, hogy minden problémám megoldódhat, és nem kell semmi rosszal szembenéznem a jövőben. Miért kell nekem mindig szenvednem? Miért van az, hogy ha boldog lehetnék, valaki vagy valami mindig közbeavatkozik, és gondoskodik arról, hogy ne legyen könnyű az életem?

Miután rájöttem, hogy valószínűleg soha nem tapasztalhatom meg a teljes boldogságot, észrevettem, hogy valaki leül mellém.

- Nem fázol? Nincs túl jó idő. – szólalt meg.
- Nem érdekel. – rántottam meg a vállam.
- Strauss kiakasztott, ugye? – kérdezte.
- Ez olyan nyilvánvaló?
- Mi másért lennél szomorú? – mosolygott rám.
- Igen, ez igaz. – feleltem.

Hosszú percekig csendben voltunk. Mindketten tudtuk, hogy most nincs szükségünk beszédre. Jót tett a csend, kiélveztem a körülöttem lévő nyugalmat. Ha már a lelkemben éppen a harmadik világháború játszódik, legalább a körülöttem lévő madarak, fák, és virágok érezzék jól magukat.

- Ugye te mindig szeretni fogsz? – törtem meg végül a csendet – Tudom, hogy ilyen rövid együttlét után nem kérhetem, hogy fogadj örök hűséget, de mondd, hogy benned nem kell csalódnom! Eleget szenvedtem már az életem során, még egy csapást nem élnék túl. – öntöttem ki a szívem.

A barátom bármiféle válasz helyett, megfogta az arcom, és gyengéden megcsókolt.

- Szerintem ez elég válasz. – felelte végül.
- Szeretlek! – öleltem át szorosan.
- Én is szeretlek! – hallottam a szívemnek oly kedvező választ.

Kb. félóra után végül erőt vettem magamon, és Spencerrel közösen visszamentünk a munkahelyre.

Belépve mindenki furcsán méregetett, de az arcokról leolvasható reakciók meglepetésemre elég változatosak voltak. Egyesek lenézően bámultak, míg mások kedvesen és elismerően mosolyogtak rám, jelelve, hogy megérdemelte már az a vén picsa, hogy valaki beolvasson neki.

Mikor felértünk az emeltünkre, elfoglaltuk a helyünket. Bevallom, kissé féltem, hiszen nem tudtam, hogy mi jön ezután. Persze biztos voltam benne, hogy Strauss nem hagyja annyibban a dolgot, és még azt is kinéztem belőle, hogy még a munkaidő lejárta előtt távoznom kell az FBI-tól.

De nem ő volt az egyetlen, akitől tartottam. Féltem Hotch reakciójától, hiszen pont nem sokkal ezelőtt hozta a tudomásomra, hogy mennyire megbízik bennem, és milyen büszke rám. Ezzel szemben én most szégyent hozok a csapatára. Emiatt iszonyúan éreztem magam, ugyanis tudtam, hogy ezért Strauss képes kiszúrni Hotchcsal is.

- Beszélnünk kell! – jelent meg mellettem épp a gondolataim személye.
- Megyek! – feleltem halkan, majd követtem a főnököm.

Mikor beértünk az irodájába, úgy éreztem, hogy azon nyomban összeesek. Rettenetesen féltem! Nem az érdekelt, hogy Strauss mit gondol rólam, vagy hogy mit kapok a kirohanásomért, hanem hogy hogyan fog Hotch vélekedni a dologról. Nem akartam csalódást okozni, vagy keresztbe tenni neki! Tiszteltem őt annyira, hogy soha ne ártsak neki.

- Sajnálom. – nyögtem ki – Nem akartam ezt tenni, de Strauss bunkósága nem hagyott mást választást. Meg kellett védenem magam! - magyarázkodtam.
- Strauss tényleg rettenetesen kiállhatatlan. – felelte végül Hotch – De ezt akkor sem hagyhatom annyiban. A főnöködként ki kell szabnom valamilyen büntetést. Persze nem akarok, de emiatt talán Strauss is megbékél.
- Megértem. – válaszoltam – És vállalom a következményt a tetteimért.
- Rendben. – sóhajtott a főnök – Felfüggesztelek három napra. Ezek után viszont beszélned kell Starusszsal! Ő még ítélkezhet későbbi büntetésről. Add le a fegyvered és a jelvényed!
- Oké. – hajtottam végre a parancsot, majd az ajtó felé vettem az irányt – Sajnálom Hotch! – fordultam vissza – Én nem akarok nektek ártani!
- Tudom, Alyssa. – felelte – Ebben biztos vagyok.

Elengedtem egy halvány mosolyt felé, majd elhagytam az irodáját. Nem tehettem semmit a büntetés ellen, és nem is nagyon akartam, ugyanis reménykedtem benne, hogy nem lesz a dolognak komolyabb következménye, és Strauss megbékél az ideiglenes felfüggesztésemmel.

De ha a Karma megint vicces kedvében lesz, nekem annyi!

Egy éjszaka ajándéka - 6. rész

Sziasztok! Ahogy ígértem, itt is van az új rész. Mostantól kicsit ritkábban jön majd ehhez a történethez a folytatás, ugyanis már nincs előre kész rész. De így is csak 1-2 nappal kell többet várnotok! :) Remélem, ez még belefér. Jó olvasást! Puszi! <3

- Csakhogy megjött az eszed, Lina! – felelte Carlos.
- Ericnek tényleg joga van megismerni az apját, és Niconak is tudni kéne, hogy van egy gyereke. – mondtam ki azt, amit már sokkal előbb ki kellett volna.
- Ma szerda van, szóval nem sokára megérkeznek a versenyzők a városba. – gondolkodott hangosan Carlos – Addigra mindent elintézek Sofíával.
- Nem kéne inkább nekem beszélnem vele? Mégiscsak az én barátnőm…vagyis volt.
- Nem kell Lina. Majd én beszélek vele, hogy hozza össze a találkát Nicoval. – ajánlotta fel a bátyám.
- Rendben. – egyeztem bele – Köszönöm, hogy ennyit segítesz nekünk.
- Ez csak természetes. – felelte.

Miután ezt a dolgot is letudtuk, felébresztettem Ericet. Mindig nehezére esik a kora reggeli kelés, de kénytelen volt oviba menni. A készülődés, majd egy gyors reggeli után elvittem az oviba, onnan pedig munkába mentem.

A napom egészen délig nyugodtan telt. Nem történt semmi szokatlan, de aztán megjelent a barátnőm, Victoria.

- Lina, drágám! Szia! – köszöntött széles mosollyal az arcán.
- Szia Vicky! – öleltem meg – Hogy vagy?
- Jól, köszi. És te…vagyis ti?
- Minden rendben van velünk. – válaszoltam – Éppen ebédszünetem van. Nem megyünk el valahova enni? – hoztam fel az ötletet.
- Mehetünk! Úgyis éhes vagyok.
- Oké, csak gyorsan elkéreckedek Doña Imeldától. – mondtam, majd a főnökasszony irodája felé vettem az irányt.

Szerencsére elengedett, hiszen alig voltak a boltban. Victoriával az egyik közeli étterembe mentünk ebédelni és csacsogni kicsit.

- Eric oviban van? – kérdezte a barátnőm.
- Igen. Mint minden hétköznap. – feleltem.
- És mi van Carlosszal? – faggatott.

Már egy ideje észrevettem, hogy Victoriának bejön Carlos, de akárhányszor említettem ezt neki, kiakadt és rögtön ellenkezett. De mégis, mikor Carlos jelen volt, a barátnőm teljesen másképp viselkedett. Úgy voltam vele, hogy ha nem akarja bevallani a dolgot, akkor nem erőltetem. De persze nem bántam volna, ha összejönnének a bátyámmal.

- Semmi különös. – válaszoltam mosolyogva – Bár újabban még jobban piszkál azzal, hogy beszéljek Nicoval Ericről.
- És te benne lennél?
- Hát…úgy döntöttem, hogy elmondom Niconak.
- Úristen! Ez kemény lesz! – felelte Victoria – Neked, Ericnek és Niconak is. Szegény srácnak rá kell jönnie, hogy van egy 4 éves fia.
- Tudom, és rosszul érzem magam, amiért most kell ezt megtudnia Niconak. – hajtottam le a fejem.
- Te döntötted el 5 éve, hogy nem szólsz neki arról, hogy terhes vagy.
- Igen, és akkor jó ötletnek tűnt. Vagyis abból a szempontból most sem bánom, hogy Erickel boldogok vagyunk együtt, de azért rossz ez, mert a fiam meg akarja ismerni az apját, viszont Nico szerintem azt sem tudja, hogy hogyan kell bánni egy gyerekkel.
- Majd segítesz neki. – rántotta meg a vállát Victoria.
- Ez nem ilyen könnyű!
- De a pelenkacserét már nem kell megtanulnia, és éjszaka sem nagyon kell már felkelni Erichez.
- Tudom, de attól még nem lesz Niconak sokkal könnyebb dolga. – tettem hozzá.

Ebéd után mindketten visszamentünk dolgozni, én a boltba, Victoria pedig az ingatlanirodába, ahol dolgozik.

Munka után szokás szerint Carloshoz mentem, hogy felszedjem Ericket, és beszéljek vele a nagy találkozásról.

- Szia! – köszöntött, mikor megérkeztem – Gyere csak be!
- Hello! – adtam neki egy puszit, majd a fiam is megjelent.
- Szia kicsim! – vettem fel azonnal, majd ő is kapott egy puszit.
- Szia anya! Képzeld, Carlos bácsi megtanította leírni a nevem. – mesélte büszkén.
- Már ennyi idősen le tudod írni a neved? Nagyon ügyes vagy drágám! – mosolyogtam rá.
- Eric, miért nem rakod ki az a puzzle-t, amivel ma játszottunk? Anyukáddal nem soká felmegyünk, és megnézzük. – hozta fel az ötletet Carlos.
- Rendben. De siessetek! – felelte Eric, majd felment az emeletre.
- Beszéltem Sofíával. – mondta a bátyám, miután a fiam eltűnt a látókörünkből, és leültünk a kanapéra.
- Mit mondott? – próbáltam nyugodt maradni, de belül iszonyú feszült voltam.
- Szívesen elintézi, hogy kapjunk VIP-jegyet. És megpróbálja azt is, hogy beszélhess Nicoval.
- Úristen! – pattantam fel – De mégis mit mondjak neki?
- Természetesen az igazat. – felelte nyugodtan Carlos.
- Csak úgy álljak oda elé, és közöljem vele, hogy van egy fiam tőle. Ez nem olyan egyszerű, Carlos.
- Tudom Lina, de ha már eldöntötted, hogy bemutatod egymásnak apa-fiát, akkor ne hátrálj meg.
- Te könnyen beszélsz! – ültem vissza.
- Ha akarod, elmondom én Niconak. – ajánlotta fel.
- Nem, köszi. Ezt nekem kell közölnöm vele.
- És szeretnéd Ericet rögtön bemutatni neki? – kérdezte a bátyám pár pernyi csend után.
- Nem tudom. Inkább majd kicsit később. – feleltem kissé bizonytalanul.
- Tudom, mi jár a fejedben, Lina. Azt hiszed, hogy ha Nico rosszul fogadja a dolgot, az a te hibád lesz, és emiatt rossz anya vagy. De ez nem igaz! Eric örülhet, hogy te vagy az anyja. Rengeteg szörnyűségen kellett keresztülmenned, de te végig kitartottál, és nagyszerűen neveled a fiad. – mondta együtt érzően a bátyám.
- Köszönöm Carlos…és minden mást is. – bújtam hozzá.

Nem sokkal később hazamentünk Erickel, és játszottunk egy kicsit együtt, de nekem valahol egész máshol járt az agyam.

Catalina ruhái:
 

Elkerülhetetlen szerelem - 38. rész

Sziasztok! Itt az új rész, amiben ugrottam kicsit az időben. Remélem, még tudjátok követni a történéseket. xD Felkerült a szereplőkhöz Aiden képe, szóval láthatjátok, hogy képzelem el őt. Jó olvasást a részhez, és ahogy korábban írtam, legközelebb vasárnap este jövök! Puszi! <3

Itt még nincs vége!

Teltek-múltak a napok, majd a hetek, és én egyre jobban éreztem magam Quanticoban. Spencerrel nagyon jól alakult a kapcsolatunk. Aiden egyszer sem próbált meg keresztbetenni nekünk, sőt igen jól összebarátkoztam vele, és már nem az villant be akárhányszor ránéztem, hogy „Hogy lehettem ennyire részeg?”.

Azonban egyik nap, mikor Spencerrel az iroda konyhájában beszélgettünk igencsak meghitt hangulatban, Hotch ránk nyitott, és csúnyán lebuktunk. Próbáltuk kimagyarázni magunkat, de meglepetésünkre nem fogadta olyan rosszul a dolgot. Persze a főnökünkként ellenezni kéne a kapcsolatunkat, de ezzel szemben örült neki, hogy végre egymásra találtunk, hiszen állítólag már hosszú ideje mindenki azért drukkol, hogy összejöjjünk Spencerrel. Meglepett a dolog, ugyanis nem gondoltam, hogy ennyire nyilvánvaló, hogy vonzódunk egymáshoz.

Hilarytől, a szomszédomtól azóta kapom a köszönetnyilvánító ajándékokat, hogy megmentettem a fiát, Patricket az elmebeteg apjától. Vele is egyre jobban összebarátkoztam, így már egyáltalán nem éreztem magam egyedül.

Persze még hiányoztak a barátaim Miamiból, de már nem éreztem magam olyan rosszul amiatt, hogy ott kellett hagynom azt a várost. Teljesen beilleszkedtem az itteni társaságba, és nagyon jól alakult az életem.

Azonban egyik nap, Hotch egy olyan témáról akart velem beszélni, amitől azóta tartottam, hogy összejöttem Spencerrel, és megszerettem az ittlétet.

- Szia! – nyitottam be az irodájába egy rövid kopogás után.
- Szia Alyssa! Gyere csak be! – intett a főnök.
- Tudom, miről akarsz beszélni. – ültem le kissé szomorúan vele szembe.
- Gondoltam. Mikor felhívtuk Horatio Caine-t, hogy szükségünk lenne egy helyszínelőre, ő pedig téged küldött, tudtad, hogy ez csak egy alkalmi munka. Csak néhány hétről volt szó… – minden egyes szava olyan volt, mintha egy éles kést szurkálna a szívembe.
- Tudom. – feleltem halkan.
- …viszont várakozáson felül teljesítettél. – fejezte be a mondatát Hotch – Persze nem az volt a szándékunk, hogy barátnőd találjunk Reidnek, de gondolom, boldogok vagytok együtt, szóval nincs sok kedved visszamenni Miamiba.
- Megszerettem ezt a helyet és a csapatot. Élvezem a közös munkát, és még a szerelem is rám talált, ami igencsak rám fért a Ryan-ügy után, szóval nem bánnám, ha még egy ideig itt maradhatnék. – válaszoltam.
- Tudom, és ezért teszek neked most egy ajánlatot. Strauss már napok óta azzal piszkál, hogy intézkedjek a visszahelyezésedről, de én ezt nem akarom megtenni. Meghosszabbítanánk veled a szerződésed, szóval plusz 2 hónapig itt maradhatsz. Utána meg majd beszélünk a továbbiakról.

Legszívesebben Hotch nyakába vetettem volna magam, ugyanis zene volt füleimnek azt hallani, hogy egyelőre minden maradhat a régiben, és nem kell itt hagynom a csapatot, és aki a legfontosabb, Spencert.

- Köszönöm. – feleltem végül „csak” egy széles mosollyal – Nagyon sokat jelent, hogy megteszed ezt értem.
- Szükségünk van rád… – felelte Hotch - …főleg Reidnek. – tette hozzá mosolyogva.

Miután lerendeztük a szükséges dolgokat, és aláírtam a szerződést, visszamentem dolgozni. Mikor volt egy kis időnk, elmeséltem Spencernek a nagy hírt, aminek persze ő is nagyon örült. Jó volt, hogy már nem kellett bujkálnunk, és nyíltan kimutathattuk az érzéseinket. Persze nem éltünk vissza ezzel, és próbáltuk visszafogni magunkat munka közben, de legalább már nem kellett úgy tennünk, mint akik alig beszélnek egymással.

Azt hittem, hogy a boldogságomnak egy ideig senki és semmi nem vethet véget, de sajnos tévedtem. Nem sokkal a munkaidő lejárta előtt az egyik titkárnő odajött hozzám, és közölte, hogy Erin Strauss beszélni akar velem.

Erin Strauss, akárcsak Hotch, a főnököm, ezért kötelességem neki is engedelmeskedni. Nyílt titok volt az FBI-nál, hogy akivel ő beszélni akar, az nem éppen dicséretben fog részesülni. Meggyűlt már vele a bajom, például mikor megmentettem Patricket, Hilary fiát. Ő nem az a fajta ember, aki ki tudná mondani, hogy „Gratulálok! Szép munka volt!”. A jótettekben is a szabálysértést keresi, ezért nem csoda, hogy senki nem szerette a munkahelyen.

Kissé félve mentem végig a folyosón, és kopogtam az irodája ajtaján. Mikor benyitottam, éppen el volt merülve a munkában.

- Jó napot Miss Johnson! Üljön csak le! – mondta – Egy pillanat, és foglalkozom önnel. – tette hozzá, de közben fel sem nézett az iratokból.

Pár percig csendben ültem, és vártam, hogy végre rám is szánjon időt. Már nagyon túl akartam lenni ezen a beszélgetésen, hiszen azok után, hogy összejöttem az egyik kollégámmal, és úgy hosszabbították meg a szerződésem, hogy nem igazán szabadott volna, tudtam, hogy nem sok jóra számíthatok ezen a találkozón.

- Szóval…- hozott vissza a gondolataimból Strauss hangja – Gondolom, tudja, miért vagyunk most itt.

Próbáltam tettetni a hülyét, ugyanis reménykedtem benne, hogy a két vétség közül csak az egyikről tud.

- Nem igazán. – hazudtam.
- Hetek óta a kollégájával, Dr. Spencer Reiddel jár, úgy hosszabbította meg nem sokkal ezelőtt a szerződését Aaron Hotchner, hogy nem egyeztetett velem, és akkor még nem is említettem a Hampton-üggyel kapcsolatos vétségét. – sorolta a „bűneimet”, amitől egyre kínosabb lett a légkör – Miss Johnson! Nem tudom, Miamiban hogy intézik az ilyenfajta ügyeket, de ez itt az FBI, nem valami strandos, szörfözős rendőrség, ahol az ilyenfajta nők, mint maga, azt csinálhatnak, amit akarnak.

Kezdett felmenni bennem a pumpa, ugyanis nem tűrtem, hogy ilyen szavakkal illeti a volt-munkahelyemet. Híresek voltunk a hatékonyságunkról, és ezt senki nem vonhatta kétségbe!

- Azért álljon meg a menet! – csattantam fel – Ne csináljon úgy, mintha valami hülye szőke lennék, aki nem ért a munkájához, és csak véletlenül került ide!
- Szóval még gúnyolódik is a főnökével? – háborodott fel Strauss – Esküszöm Alyssa Johnson, hogy nem fog sokáig itt dolgozni!

Azt hiszem, bajban vagyok!

Alyssa ruhái: