Egy éjszaka ajándéka - 29. rész

Éppen a vacsorát tettem ki az asztalra, mikor csöngettek. Szóltam Ericnek, hogy jöjjön az ebédlőbe, és üljön le az asztalhoz, miközben kinyitottam az ajtót.

- Szia Carlos! – öleltem meg a bátyám, mikor megláttam – Gyere csak be!
- Köszi Lina! – jött beljebb – Mit csináltok?
- Éppen vacsorázni készültünk. Nincs kedved csatlakozni? – ajánlottam fel.
- De igen. Jól esne már a házi koszt, és te amúgy is istenien főzöl.
- Nem volt ez mindig így. – nevettem, miközben az ebédlőbe mentünk.
- Szia Carlos bácsi. – jött be Eric is nem sokkal később.
- Szia nagylegény! Hogy vagy? – kérdezte Carlos.
- Jól. Képzeld, nem rég itt volt az egyik rokonunk! Nagyon jó fej volt. – mesélte lelkesen a fiam.
- Oh, szóval most találkoztatok először, és máris jól kijöttök? – kérdezte a bátyám, miközben rám nézett amolyan „Ugye hogy igazam volt?” nézéssel.
- Igen. Remélem, ezentúl gyakrabban fog jönni. – felelte Eric.
- Szólj anyukádnak, és ő talán elintézi. – mondta Carlos.
- Igen, talán, de most inkább vacsorázzunk. – szóltam közbe gyorsan.

Vacsora után Carlos játszott még egy kicsit Erickel, majd miután megfürdettem, ő olvasott neki esti mesét, és a szobájában maradt, amíg Eric el nem aludt.

- Hogy a fiad mennyit tud beszélni! – jött le aztán hozzám Carlos az ebédlőbe.
- Tudom. Ha belekezd a mesélésbe, egy darabig nem hagyja abba. – nevettem – Na de most te mesélj! Mi volt Victoriával? – kíváncsiskodtam.
- Oh, tudtam, hogy nem úszhatom meg, hogy részletesen beszámoljak róla. – forgatta a bátyám a szemeit.
- Ne csináld már, Carlos! A húgod vagyok. Tudni akarom, hogy mit csináltál a barátnőmmel.
- Igen, ismerlek Lina. – nevetett – De nem mondanám, hogy különleges volt az este. Hétre érte mentem, onnan elmentünk az összejövetelre, ott voltunk kb. 10-ig, aztán hazahoztam.
- De csak beszélgettetek, vagy valami. – értetlenkedtem kissé.
- Aha. Odafele meg hazafele. Figyelj, Lina! Nekem ilyenkor tenni kell a szépet a főnököknek, nem állok le csajozni.
- A volt csajodat is egy ilyen összejövetelen szedted fel. – mondta kissé kiakadva.
- Jó, az kivételes eset volt. Victoria amúgy is valami egyetemi barátjával beszélgetett szinte egész este, akivel véletlenül összefutottak. Hagytam, hogy jól érezze magát, mert amúgy elég unalmas volt az egész. – válaszolta Carlos.
- Milyen egyetemi barátjával?
- Valami Javierrel. Állítólag rég találkoztak, és úgy tűnt, hogy jól érezték magukat együtt.
- Javier a volt barátja. Az egyetem alatt másfél évig jártak.
- Tényleg? Akkor talán újra összejönnek. – rántotta meg a vállát Carlos.
- Ha nem akarsz tőle semmit, akkor minek hívtad el? – kérdeztem tőle komolyan.
- Mondtam már, Lina. Kellett egy kísérő.
- Bolond vagy, Carlos. – feleltem, miközben a konyhába mentem, és töltöttem magamnak még egy kis vizet.
- De legalább őszinte. – válaszolta – Na de most te jössz! Milyen volt Nico?
- Meglepően kedves. – ültem vissza – Nem gondoltam, hogy ilyen jól fogadja a dolgot. Mégiscsak azt tudta meg, hogy van egy közel ötéves fia.
- Én szerintem rosszabbul fogadtam volna.
- De nem tudhatjuk, hogyan viselkedett az első pillanatban. Lehet, hogy mostanra higgadt csak le.
- De akkor is az a lényeg, hogy jól kijönnek Erickel.
- És szeretné tartani velünk a kapcsolatot. – tettem hozzá.
- Az jó. Tudod Lina, én mondtam, hogy…
- Nem! Nem kell az „Én megmondtam” duma. Te sem tudhattad előre, hogy Nico így fog reagálni. – állítottam le gyorsan.
- Ez igaz. Na de ideje mennem. Holnap le kell adnom egy jelentést, és még hozzá sem kezdtem.
- Rendben. Akkor jó munkát! Majd gondolok rád, mikor bebújok a jó, puha ágyba. – cukkoltam.
- Jaj, de vicces kedvében van valaki.
- Én már csak ilyen vagyok. – feleltem ártatlanul.
- Jó éjt, Lina!
- Neked is.

Miután Carlos elment, rendet raktam a konyhában, majd lezuhanyoztam, és rendbe tettem magam. Jó volt bebújni az ágyba annak tudatában, hogy a fiam végre megismerkedett az apjával, ráadásul úgy tűnik, hogy nagyon is jól kijönnek.

A másnap reggel is olyan volt, mint az összes többi hétköznap reggel. Ericet csak igen nehezen sikerült felébreszteni, majd miután mindketten elkészültünk, és megreggeliztünk, Ericet elvittem az oviba, én pedig dolgozni mentem.

A boltban is átlagosnak mondható volt a nap. Meséltem Doña Imeldának arról, hogy mi történt tegnap, majd délután 5-kor elmentem Carloshoz Ericért, és közösen hazamentünk.

Kicsit meglepődtem azonban, amikor egy idegen kocsi állt a házunk előtt. Fogalmam sem volt, hogy ki lehet az, de mikor megálltunk, és kiszálltunk a kocsiból, a rejtélyes alak is megmutatta magát.

- Szia Nico! Hogy hogy itt van? – kérdeztem, mikor odajött a bejárathoz, ahol éppen az ajtót nyitottam.
- A gépem csak este indul, és gondoltam, benézek hozzátok, mielőtt elmennék. Ki tudja, mikor találkozunk legközelebb. – válaszolta kedvesen.
- Oké, menj csak be. Én visszamegyek Ericért a kocsiba. Elaludt hazafelé.
- Hagyd csak! Majd én behozom. – ajánlotta fel Nico.
- Rendben. – mosolyogtam.

Le sem lehetett törölni a mosolyt az arcomról, miközben néztem, ahogy Nico óvatosan kiveszi Ericet a kocsiból, és beviszi a házba. Most már teljesen belátom, hogy jó, hogy megismerték egymást.

Bárcsak minden így maradna, és a fiam az apja mellett nőne fel!

Elkerülhetetlen szerelem - 61. rész

Sziasztok! Szorgos vagyok mostanában, így itt is van az új rész. :D Kitettem felülre az egyik modulba a korábbi történetem, a Nem kívánt álom szereplőit, hogy akik most olvassák, el tudják képzelni a szereplőket. Megpróbálok az Egy éjszaka ajándékával is sietni, úgyhogy remélhetőleg pár napon belül ahhoz is jön az új rész. :) Jó olvasást! :) Puszi! <3

Hol vagy Kristin?

Egész este Kristin járt a fejemben. Szinte perceként hívtam, de soha nem vette fel a telefont. Kezdtem aggódni, és egyszerűen semmi másra nem tudtam koncentrálni.

- Hotch megkért, hogy írjuk meg a jelentéseket holnapra. – ült le mellém egyszer csak Spencer egy halom papírral a kezében.
- Aha. – válaszoltam, de igazán fel sem fogtam, hogy mit mondott.
- Alyssa, ne aggódj! – próbált nyugtatni a barátom – Lehet, hogy csak lenémította a telefonját, vagy talán elhagyta.
- De rossz érzésem van, Spencer. Valamiért úgy érzem, hogy bajban van. Soha nem menne el úgy, hogy nem szól róla.
- Tudta, hogy elfoglalt vagy.
- Akkor hagyott volna egy üzenetet. Ismerem a nővéremet. – feleltem határozottan.
- Tudom. Az lesz a legjobb, hogy ha szólunk a rendőrségnek, ha reggelig nem jön haza.
- Igen. De addig mit csináljunk? Mi van, ha pont most történik vele valami rossz? Mi meg csak reggel kezdjük el keresni. – kezdtem kétségbeesni.
- Ne mondj ilyet szívem! Amúgy sem tehetnénk semmit.
- Az én hibám! – álltam fel a kanapéról – Megmondta, hogy tesz valamit, ha nem tűnök el.
- Mi van? – értetlenkedett Spencer.

Nem akartam, hogy Spencer tudjon a fenyegető levelekről, amiket kaptam, mert tudom, hogy csak aggódni értem, de ha már elszóltam magam, jobb, ha bevallom neki az egészet, mintha ilyen állapotban elkezdenék neki magyarázkodni.

- Pár hete kaptam egy fenyegető e-mailt egy ismeretlen címről. Annyi állt benne, hogy Tűnj el a városból, vagy meghalsz. Nem reagáltam rá, de feltehetően ugyanaz az illető írt utána az FBI-nak is, kicsit hosszabban kifejtve ezt. – meséltem.
- De miért akarja, hogy elmenj? – kérdezte Spencer.
- Nem tudom. Azt írta, hogy ha helyszínelő vagyok, akkor hogy láthatok el ilyen munkát? De emiatt miért fenyegetőzne valaki ekkora dologgal? – ültem vissza kétségbeesve.
- Azt gondolod, hogy az tehet Kristin eltűnéséről, aki ezeket a leveleket küldte?
- Akár. Mi van, ha így akar bosszút állni, amiért senki nem tett semmit azért, hogy megkapja, amit akar? Korábban nem voltam éppen ismeretlen, így bárki megtudhatta az internetről, hogy van egy nővérem.
- És honnan tudhatta volna, hogy pont itt van nálad?
- Lehet, hogy pont Kristintől. Simán kirakhatta a Facebookra vagy a Twitterre. – feleltem.
- De az FBI bizalmasan kezeli az ügynökei adatait, és nem adja ki a címüket.
- Elég, ha egyszer követett hazáig az az állat. Spencer, én nem bocsájtom meg magamnak, ha Kristinnel történik valami miattam. – borultam a párom vállára.
- Minden rendben lesz, Alyssa. Nem hagyjuk, hogy bárki is bántsa Kristint. – simogatta a hátam vigasztalásképpen.

Az este további része nagyrészt azzal telt, hogy továbbra is hívogattam a nővéremet, és azon járt az agyam, hogy hová mehetett. Nem tudtam róla, hogy lenne ismerőse Quanticoban, így senkit nem tudtam felhívni, aki segíthetett volna rátalálni Kristinre.

Kb. fél 10-kor megszólalt a csengő. Hirtelen felkaptam a fejem, és rohantam is az ajtóhoz, hátha a nővérem jött haza, és esetleg nem találja a kulcsát, de be szeretne jönni. Azonban mikor kinyitottam az ajtót, nem ő állt velem szemben, hanem a szomszédom.

- Szia Hilary! – köszöntem neki halkan.
- Szia Alyssa! Nem úgy tűnik, mintha annyira lelkes lennél, amiért átjöttem. – nevetett, de hamar rájött, hogy nem vagyok éppen vicces kedvemben – Úristen! Valami baj van?
- Kristin eltűnt. – válaszoltam, majd kitört belőlem a sírás, amit eddig próbáltam visszafojtani.
- Jaj, gyere, üljünk le! – jött be, majd a kanapéhoz mentünk.

Ekkor megjelent Spencer is, aki eddig a konyhában csomagolta ki a nemrég megrendelt vacsorát.

- Szia! – köszönt Hilarynek, majd leült mellém, és szorosan átölelt.
- Szia! Hilary Hampton vagyok. – mutatkozott be neki a szomszédom.
- Én pedig Spencer Reid, Alyssa barátja. – felelte a párom kedvesen.
- Alyssa már sokat mesélt rólad. Örülök, hogy megismerhetlek.

Örültem, hogy a barátnőm és a szerelmem megismerték egymást, de jelen pillanatban nem tudtam ezzel foglalkozni.

- Beszélgessetek csak, én felmegyek valamiért a szobámba. – szólaltam meg egyszer csak.
- Ne menjek veled? – kérdezte Spencer.
- Nem kell, köszi. Mindjárt jövök. – válaszoltam, majd felmentem az emeletre.

Elkezdtem a bőröndömben kotorászni, amiből még nem sikerült kipakolnom, mióta hazaértünk, és szerencsére hamar rátaláltam arra, amit kerestem.

Kivettem az üvegcséből rögtön két szem gyógyszert, majd a fürdőszobába mentem, és egy kis víz segítségével be is vettem azokat. Le kellett nyugodnom, és habár lehet, hogy ennek nem ez volt a legjobb módja, nem érdekelt.

Visszamentem a földszintre Spencerhez és Hilaryhez, és szerencsére pár perc elteltével már éreztem is a gyógyszer hatását.

- És Hilary, hol van most Patrick? – kérdeztem.
- Otthon alszik. Ma az egyik barátjánál volt, és nagyon kimerült. Lehet, hogy már nagy hozzá, de bekapcsoltam a babafigyelőt, és ha valami baj lenne, ezen keresztül hallom. – mutatott a kezében lévő készülékre.
- Amúgy kérdeztem Hilaryt, hogy ő nem látott-e valami szokatlant, míg nem voltál itthon, de azt mondta, hogy senki nem jött Kristinhez. – mondta Spencer.
- Igen. Szinte végig itthon voltam, de azon kívül, hogy láttam Kristint elmenni tegnap délután, nem vettem észre különösebb mozgást. – folytatta Hilary.
- Láttad elmenni tegnap? Mi van, ha azóta nem is jött haza? Ha akkor történt vele valami? – kérdeztem – Elég volt! Szólok a rendőrségnek!

Felpattantam a kanapéról, és a telefonhoz siettem. Féltem, hogy Kristin már több mint egy napja elvan itthonról, és ki tudja, hogy hol, és kivel.

Egy éjszaka ajándéka - 28. rész

Míg Nico és Eric az emeleten játszottak, öntöttem egy kis üdítőt nekik, és felvittem az emeletre hozzájuk.

- Jól szórakoztok? – kérdeztem Ericet, miután odaadtam nekik az innivalót.
- Igen! Nico annyira jó fej! – áradozott a fiam.
- Figyelj Eric! Mindjárt jövök, csak kicsit beszélgetek az anyukáddal. – szólalt meg Nico.
- Jó, de siess! – válaszolta Eric.
- Persze. – mosolygott Nico, majd közösen lementünk a földszintre – Azt hiszem, fel kéne frissíteni a spanyol tudásom.
- Nem is tudtam, hogy tanultál spanyolul. – mondtam.
- Pedig igen. De hamar abbahagytam, mert nem volt rá túl sok időm, ráadásul nem éppen a legkönnyebb nyelv.
- Igen, sokan mondják, hogy nehéz minket megérteni. – nevettem.
- Az már biztos. De most kezdhetem újra.
- Tényleg? – húzódott mosolyra a szám.
- Igen. A fiam miatt megtanulok spanyolul. Másképp nem tudnánk kommunikálni. – nézett rám komolyan Nico.
- Ez igaz. – feleltem – És mi lesz ezután?
- Úgy érted, hogy akarom-e tartani veletek a kapcsolatot?
- Igen. – válaszoltam halkan.
- Persze, hogy akarom. Lehet, hogy nem terveztük Ericet, és csak nemrég szereztem róla tudomást, de ettől függetlenül az én fiam, és gondoskodnom kell róla.
- Igen…kell…
- Nem csak kell. Akarok is! – vágta rá – Nem csak azért akarok részese lenni az életének, mert ezt kívánja meg az illendőség, hanem azért is, mert a fiam, és nem bocsájtanám meg magamnak, ha cserbenhagynálak titeket.
- Ez kedves tőled. – mosolyogtam rá – És sajnálom, amiért nem szóltam neked róla.
- Őszintén szólva megértem. Nem lehetett könnyű neked.
- Igen, nehéz döntéseket kellett meghoznom. – vallottam be.
- Amúgy nincs kedvetek eljönni a következő versenyre? Nem akarom rögtön világra kürtölni, hogy van egy gyerekem, de elég elfoglalt vagyok mostanában, és csak akkor tudnánk találkozni. Ráadásul Eric is nagyon élvezné. – mosolygott Nico.
- Az már biztos. Mikor a múltkor kinn voltunk az itteni versenyen, annyira rákattant a Forma-1-re, hogy azóta szinte csak arról beszél. – nevettem.
- Azt próbáltad elmondani akkor? Azért jöttetek ki? – tapintott rá Nico a lényegre.
- Igen. – feleltem – De nem volt hozzá elég merszem. Ráadásul Vivian is felbukkant, akkor meg már hülyén jött volna ki a dolog.
- Oh, igen, Vivian. – húzta el Nico a száját.
- Hogy fogod elmondani neki? – kérdeztem.
- Fogalmam sincs. – sóhajtott.
- Sajnálom.
- Ez nem a te hibád. Ugyanannyit szexeltem én veled, mint te velem. Nem te tehetsz erről az egészről.
- Köszönöm. – néztem rá hálásan.
- Szóval mit szólsz az ötletemhez? – tért vissza Nico az előző témához.
- Még nem tudom. De van még időnk addig, szóval remélem, hogy nem most kell döntenem.
- Nem. Gondolkodj csak nyugodtan! – mosolygott Nico – De nekem ideje mennem. Elköszönök Erictől, és már indulok is. – állt fel az asztaltól.

Miközben Nico az emeleten volt, azon gondolkodtam, hogy vajon betartja-e a szavát. Nem csak kényszerből lesz-e Erickel, és meddig tart a nagy lelkesedése a fia iránt. Nem akartam, hogy Eric beleélje magát, hogy „hazatért” az apukája, és mondjuk nem sokkal azután, hogy elmondom neki, hogy ki is Nico, nem jön át többet az apukája hozzá. Meg akartam óvni a fiam a csalódástól, hiszen abban már nekem is sokszor volt részem, és nem kívántam senkinek, főleg nem Ericnek.

- Eric olyan aranyos. Nagyon nem akarta, hogy elmenjek. – nevetett Nico.
- Gondoltam. Hamar megkedvelt téged.
- Amúgy mindenképp tartanunk kell a kapcsolatot, szóval, ha adsz egy papírt és egy tollat, akkor felírom a számom, és hívhatsz, ha döntöttél a versennyel kapcsolatban.
- Persze. – mentem az egyik szekrényhez, majd odaadtam Niconak az említett tárgyakat.
- Te is felírhatnád a számodat. Mégiscsak tudnom kell ezután.
- Igen. – nevettem kicsit kínosan – Tessék! – nyújtottam át neki egy papírt, miután megtettem, amit kért.
- Köszi. Akkor majd megbeszéljük a következő találkát.
- Rendben. – feleltem, majd az ajtóhoz kísértem Nicot – Amúgy kérdezhetek valamit?
- Persze.
- Kitől tudtad meg, hogy Eric a te fiad?
- Az edzőm mondta. Ő meg Vitaly Petrov edzőjétől hallotta. – válaszolta Nico.
- Úristen! – kaptam a fejemhez.
- Mi az? – értetlenkedett Nico.
- Semmi. – vágtam rá.
- Gondolkodtam is, hogy honnan szedte ezt, de aztán rájöttem, hogy van értelme a dolognak. Na de mindegy! Most már tényleg indulok.
- Oké. Majd még beszélünk. – feleltem.
- Igen. Szia Catalina! – mosolygott rám Nico.
- Elég lesz a Lina is. – válaszoltam.
- Rendben. Akkor szia, Lina!
- Szia Nico! – feleltem, majd becsuktam mögötte az ajtót – Azt hiszem, lesz miről beszélgetnem Vitalyjal.

Ekkor lejött Eric, és ahogy látszott, nagyon boldog volt.

- Anya, milyen rokonunk ez a Nico? – kérdezte.
- Öhm…az unokatestvérem. – találtam ki hirtelen – De ez most nem számít. Láttam, hogy nagyon jól szórakoztatok.
- Igen, nagyon aranyos volt. Jöhetne gyakrabban is. – ült Eric az ölembe, miután leültem a kanapéra.
- Nem csak azért mondod, mert híres autóversenyző? – kíváncsiskodtam.
- Nem. Tényleg nagyon kedvelem őt. – vágta rá a fiam.

Ekkor tudatosult bennem, hogy talán hamarabb össze kellett volna hoznom őt az apjával. De ha most tényleg működni fog a dolog kettőjük között, akkor nem lesz itt nagy baj.

Catalina ruhái:
 

Elkerülhetetlen szerelem - 60. rész

Sziasztok! A szemetek elé sem merek kerülni ennyi kihagyás után. Az indok egyszerű; nem jött az ihlet, ráadásul nyár van, és szerencsére elfoglalt vagyok. :)) Remélem, ezek után már tényleg gyakrabban tudok új résszel jönni. Köszönöm azoknak, akik kitartottak mellettem, és továbbra is látogatják a blogomat. Jó olvasást! Puszi! <3

Minden megoldódott?

A Salas családnál tett rövid látogatásom után rögtön a reptér felé vettem az irányt, ugyanis a csapattal indultunk vissza Quanticoba. Miután túlestem a szokásos ellenőrzéseken, felszálltam a gépre, ahol a többiek már vártak rám.

- 10-re volt megbeszélve az indulás. – „fogadott” Hotch.
- Tudom, és sajnálom. Csak el kellett intéznem még valamit. – feleltem, majd helyet foglaltam.
- Alyssa, minden oké? – kérdezte Morgan.
- Persze. – erőltettem egy mosolyt az arcomra.

A gép pár percen belül fel is szállt, és megkezdte az utat hazafelé. Mint ahogy ilyenkor lenni szokott, mindenki megpróbálta elfoglalni magát valamivel, ami jelen esetben a csapat nagy része számára az alvás volt. Mindenkit kikészített ez az ügy fizikailag is, ráadásul alig aludtunk az elmúlt napokban, így mindenkire ráfért már a pihenés.

Én azonban ennek ellenére sem voltam álmos, így inkább egy könyvet olvasgattam. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valaki leül mellém.

- Jó könyv. Én is nemrég olvastam. – szólalt meg Spencer.
- Én már kétszer olvastam az elmúlt években, de most megint elkezdtem. Szeretem Csehovot. – feleltem.
- A Salas családnál voltál ma reggel? – jött hirtelen a kérdés.
- Ennyi volt az orosz realizmusról szóló beszélgetésünk? – néztem fel a könyvből.
- Alyssa!
- Igen, ott voltam. De nem mindegy neked? – temettem újra a tekintetem a könyvbe.
- Nem, mert fontos vagy nekem, és nem akarom, hogy valami hülyeségbe keverd magad. – válaszolta Spencer komolyan.
- Mégis milyen hülyeségbe tudnám ezzel keverni magam?
- Például mindennek lehordod Mr. Salast, aki beperel téged.
- Az az ember megérdemli, hogy a képébe vágják, hogy öngyilkosságba hajszolta a lányát. Remélem, hogy élete végéig gyötörni fogja ez a tudat. – mondtam ingerülten.
- Én is így érzek, de ne tedd kockára az állásodat. Meg kell tanulnod néha elfojtani az érzéseidet, ha jól akarod végezni ezt a munkát.
- Szóval szerinted nem végzem jól a munkámat? – kezdtem kiakadni kissé.
- Nem ezt mondtam, Alyssa! De idő kell ehhez. Eleinte én is rosszul éreztem magam minden egyes ügynél, de rájöttem, hogy ezzel csak magamnak teszek rosszat. Attól még, hogy állandóan azon jár az agyam, hogy hány ember halt meg, nem fognak feltámadni. Persze az is rossz, ha már egyáltalán nem érintenek meg az ügyek, de az a fontos, hogy arra gondolj, hogy hány embert mentettél meg, ne arra, hogy hányan haltak meg.
- Igazad van. – mosolyodtam el – Te mindig tudod, hogy mitől érezhetem magam jobban.
- Ez a dolgom, ha már a pasid vagyok. – ölelt meg Spencer.
- Szóval még a pasim vagy? – néztem fel rá mosolyogva.
- Ha szeretnéd. – felelte.
- Eddig sem azzal volt a baj, hogy én nem szerettem volna.
- De korábban igen.
- Jó, de az már rég volt. Nem is számít!
- Oké. – nevetett – Rájöttem, hogy nem csak a munkában kell megbékélnem bizonyos dolgokkal. Fájt, hogy nem mondtad el, hogy mi volt közted és Aiden között korábban, de az már a múlt. A jelen csakis rólunk szól.
- Szeretlek! – csókoltam meg.
- Én is szeretlek!

Örültem, hogy végre rendeződtek köztünk a dolgok, és reménykedtem benne, hogy többé nem lesz ekkora mosolyszünet egy ilyen hülye dolog miatt. Ráadásul a Helenás ügyben is sokat segített Spencer. Tényleg nem emészthetem magam mások dolgai miatt. Nem jó, ha teljesen érzelemmentesen kezelem az ügyeket, de nem szabad túlzásba sem esnem. Akármennyire is beolvasnék még párszor Helena apjának, magam mögött kell hagynom a Salas családot, és arra kell koncentrálnom, hogy másokon segítsek.

A gép alig egy órával később leszállt, Hotch pedig megengedte, hogy hazamenjünk, kipihenjük magunkat, és csak holnap vessük bele magunkat újra a munkába. Ennek természetesen mindannyian nagyon örültünk, hiszen az a kis alvás a repülőn – már akinek volt – egyáltalán nem volt elég.

Spencerrel megbeszéltük, hogy átjön hozzám. Azonban ahelyett, hogy megünnepeltük volna, hogy megint minden rendben van közöttünk, amint bevetettük magunkat az ágyba, már aludtunk is. Rajtam akkor jött ki a fáradtság, amikor beléptem a házba, így nem meglepő, hogy este 7-ig fel sem keltem.

- Jó reggelt…vagyis estét! – köszöntött Spencer nevetve, mikor felébredtem, és lementem hozzá a nappaliban. Éppen a kanapén ült, és a TV-t nézte.
- Neked is. – ásítottam – Te mikor keltél?
- Úgy fél órája. – felelte – De ahogy látom, neked nem volt elég ez az alvás. – nevetett.
- Hát tudtam volna még aludni, de inkább felkeltem, mert hiányoztál. – ültem le mellé, és bújtam a karjaiba.
- Oh, de drága vagy. – puszilta meg a fejem búbját – Éhes vagyok. Nem eszünk valamit?
- Azt hittem, csináltál kaját, ha már felébredtél.
- Nincs túl sok minden a hűtődben. – jegyezte meg Spencer.
- Pedig Kristin azt mondta, hogy bevásárol, mire hazajövök. Amúgy nem láttad őt?
- Nem. Gondolkodtam is, hogy hol lehet.
- Pedig mindig hagy legalább egy üzenetet, ha elmegy. – gyanakodtam – Jobb lesz, ha felhívom.

Elővettem a telefonomat a táskámból, és rögtön hívtam is a nővéremet. Habár kicsörgött, Kristin a sokadik hívásra sem vette fel a telefont.

- Hol lehet? – ültem le.
- Biztos minden rendben van. Lehet, hogy csak bulizik. – nyugtatott Spencer.
- Este 7-kor?
- Hamar kezdték.
- Nagyon remélem, hogy tényleg csak erről van szó. De ha reggelig nem jön haza, akkor szólok a rendőrségnek.

Kezdtem megijedni, ugyanis a nővérem soha nem tenne ilyet, ráadásul az előérzetem is azt súgta, hogy valami baj van.

Alyssa ruhái: