Elkerülhetetlen szerelem - 39. rész

Harc az érzésekkel

Idegesen rohantam ki Strauss irodájából. Nem érdekelt, miket ordibál utánam, elegem volt belőle! Ez a nő egyszerűen elviselhetetlen! Olyan nehéz lenne, annyit mondani, hogy jól végzem a munkámat, vagy kicsit is kedvesnek lenni hiba esetén? Szerintem egyáltalán nem! Nem azt várom, hogy halálra ajnározzon, vagy másképp kezeljen, mint a többieket, egyszerűen annyit akarok, hogy viselkedjen kicsit normálisabban.

Éreztem, hogy ha én most az irodában maradok, csúnya vége lesz a történetnek. Ezért inkább menekülőre fogtam, és dühösen vágtattam át az épületen.

- Alyssa, hova sietsz? – hallottam Emily hangját a liftből kiszállva – Hé, minden oké?

Nem érdekelt senki és semmit! Fojtatva a rohanást elhagytam az épületet, mit sem törődve kollégámmal.

Ilyen állapotban nem akartam vezetni, ezért gyalog indultam útnak. Fogalmam sem volt, hogy merre tartok, céltalanul, a gondolataimmal küzdve bolyongtam Quantico utcáin. Végül egy elhagyatott, nyugodt helyen telepedtem le, ugyanis szükségem volt arra, hogy kiengedjem a gőzt. Nem tehettem meg hosszú utat, ugyanis láttam az FBI épületét a „rejtekhelyemről”.

Pár perccel később megeredtek a könnyeim. Sírtam, hiszen rengeteg feszültség gyülemlett fel bennem. Hülye voltam, mikor azt hittem, hogy most már rendeződhet az életem. Mikor biztos voltam abban, hogy minden problémám megoldódhat, és nem kell semmi rosszal szembenéznem a jövőben. Miért kell nekem mindig szenvednem? Miért van az, hogy ha boldog lehetnék, valaki vagy valami mindig közbeavatkozik, és gondoskodik arról, hogy ne legyen könnyű az életem?

Miután rájöttem, hogy valószínűleg soha nem tapasztalhatom meg a teljes boldogságot, észrevettem, hogy valaki leül mellém.

- Nem fázol? Nincs túl jó idő. – szólalt meg.
- Nem érdekel. – rántottam meg a vállam.
- Strauss kiakasztott, ugye? – kérdezte.
- Ez olyan nyilvánvaló?
- Mi másért lennél szomorú? – mosolygott rám.
- Igen, ez igaz. – feleltem.

Hosszú percekig csendben voltunk. Mindketten tudtuk, hogy most nincs szükségünk beszédre. Jót tett a csend, kiélveztem a körülöttem lévő nyugalmat. Ha már a lelkemben éppen a harmadik világháború játszódik, legalább a körülöttem lévő madarak, fák, és virágok érezzék jól magukat.

- Ugye te mindig szeretni fogsz? – törtem meg végül a csendet – Tudom, hogy ilyen rövid együttlét után nem kérhetem, hogy fogadj örök hűséget, de mondd, hogy benned nem kell csalódnom! Eleget szenvedtem már az életem során, még egy csapást nem élnék túl. – öntöttem ki a szívem.

A barátom bármiféle válasz helyett, megfogta az arcom, és gyengéden megcsókolt.

- Szerintem ez elég válasz. – felelte végül.
- Szeretlek! – öleltem át szorosan.
- Én is szeretlek! – hallottam a szívemnek oly kedvező választ.

Kb. félóra után végül erőt vettem magamon, és Spencerrel közösen visszamentünk a munkahelyre.

Belépve mindenki furcsán méregetett, de az arcokról leolvasható reakciók meglepetésemre elég változatosak voltak. Egyesek lenézően bámultak, míg mások kedvesen és elismerően mosolyogtak rám, jelelve, hogy megérdemelte már az a vén picsa, hogy valaki beolvasson neki.

Mikor felértünk az emeltünkre, elfoglaltuk a helyünket. Bevallom, kissé féltem, hiszen nem tudtam, hogy mi jön ezután. Persze biztos voltam benne, hogy Strauss nem hagyja annyibban a dolgot, és még azt is kinéztem belőle, hogy még a munkaidő lejárta előtt távoznom kell az FBI-tól.

De nem ő volt az egyetlen, akitől tartottam. Féltem Hotch reakciójától, hiszen pont nem sokkal ezelőtt hozta a tudomásomra, hogy mennyire megbízik bennem, és milyen büszke rám. Ezzel szemben én most szégyent hozok a csapatára. Emiatt iszonyúan éreztem magam, ugyanis tudtam, hogy ezért Strauss képes kiszúrni Hotchcsal is.

- Beszélnünk kell! – jelent meg mellettem épp a gondolataim személye.
- Megyek! – feleltem halkan, majd követtem a főnököm.

Mikor beértünk az irodájába, úgy éreztem, hogy azon nyomban összeesek. Rettenetesen féltem! Nem az érdekelt, hogy Strauss mit gondol rólam, vagy hogy mit kapok a kirohanásomért, hanem hogy hogyan fog Hotch vélekedni a dologról. Nem akartam csalódást okozni, vagy keresztbe tenni neki! Tiszteltem őt annyira, hogy soha ne ártsak neki.

- Sajnálom. – nyögtem ki – Nem akartam ezt tenni, de Strauss bunkósága nem hagyott mást választást. Meg kellett védenem magam! - magyarázkodtam.
- Strauss tényleg rettenetesen kiállhatatlan. – felelte végül Hotch – De ezt akkor sem hagyhatom annyiban. A főnöködként ki kell szabnom valamilyen büntetést. Persze nem akarok, de emiatt talán Strauss is megbékél.
- Megértem. – válaszoltam – És vállalom a következményt a tetteimért.
- Rendben. – sóhajtott a főnök – Felfüggesztelek három napra. Ezek után viszont beszélned kell Starusszsal! Ő még ítélkezhet későbbi büntetésről. Add le a fegyvered és a jelvényed!
- Oké. – hajtottam végre a parancsot, majd az ajtó felé vettem az irányt – Sajnálom Hotch! – fordultam vissza – Én nem akarok nektek ártani!
- Tudom, Alyssa. – felelte – Ebben biztos vagyok.

Elengedtem egy halvány mosolyt felé, majd elhagytam az irodáját. Nem tehettem semmit a büntetés ellen, és nem is nagyon akartam, ugyanis reménykedtem benne, hogy nem lesz a dolognak komolyabb következménye, és Strauss megbékél az ideiglenes felfüggesztésemmel.

De ha a Karma megint vicces kedvében lesz, nekem annyi!