Egy éjszaka ajándéka - 7. rész

Sziasztok! Nem rég lett vége az időmérőnek, szóval ennek örömére itt az új rész. :D Sajnálom, hogy ez az utolsó verseny, bár gondolom ezzel nem vagyok egyedül. De remélhetőleg jövőre új srácok jelennek meg az élen, így az én történeteim is máshogy alakulhatnak. ;D Jó olvasását! Puszi! <3

Már hosszú percek óta ébren voltam, de egyszerűen féltem kinyitni a szemem, hiszen tudtam, hogy milyen nap van. Aztán erőt vettem magamon, és felültem az ágyon. Rápillantottam az éjjeliszekrényemen lévő órára. 7:56-ot mutatott, ezzel a dátummal: 2011. június 25.

Ma van a „nagy nap”. Találkozom Nicoval, és bevallom neki, hogy van egy gyerekem tőle. Iszonyú ideges vagyok! Talán még jobban, mint amikor kiderült, hogy terhes vagyok. Úgy érzem, hogy össze fogok esni, ha Nico elé kerülök. És akkor még bele sem gondoltam, hogy mit fog csinálni ő! Már előre sajnálom szegény srácot.

Kikeltem az ágyból, a fürdő felé vettem az irányt, és beálltam a zuhany alá. Hosszú percekig csak engedtem magamra a meleg vizet, ami ellazított egy ilyen fontos momentum előtt. Miután végeztem, megszárítottam a hajam, felöltöztem, és kisminkeltem magam. Nem akartam túlzottan kicsinosítani magam, hiszen nem akartam, hogy Nico azt higgye, hogy csak meg akarom szerezni magamnak őt.

Ekkor futott át először az agyamon az a gondolat, hogy milyen lenne, ha Nicoval egy párként nevelnénk Ericet. Ha miután bemutatnám neki a fiúnkat, rájönne, hogy miért is kavartunk aznap este, összejönnénk, és Ericnek normális élete lenne.

Hamar kivertem a fejemből ezeket a gondolatokat, hiszen megfogadtam magamnak, hogy mindent úgy fogok intézni, ahogy az Ericnek jó. Az én érzéseim most egyáltalán nem számítanak.

Ekkor a csengő hangjára lettem figyelmes, ugyanis megjött Carlos. Gyorsan lementem a földszintre, és kinyitottam neki az ajtót.

- Szia Lina! – ölelt át – Eric ébren van már?
- Szia! Még nincs. Épp most akartam felkelteni. – feleltem.
- Akkor majd én felébresztem. – ajánlotta fel a bátyám.
- Rendben. Addig én csinálok egy kis kávét.

Carlos felment Eric szobájába, én pedig a konyha felé vettem az irányt. Miközben vártam, hogy elkészüljön a reggeli koffeinadagom, azon gondolkodtam, hogy mégis mit fogok mondani Niconak. Az elmúlt napokban akárhányszor eszembe jutott, hogy mire is készülők, az agyam gyakorlatilag leblokkolt, és képtelen volt kitalálni valami jó beszédet.

- Már mosakodik a kis drága. – jelent meg mellettem Carlos. Átnyújtottam neki egy bögre kávét. – Köszi.
- Mindent elintéztél Sofíával? – kérdeztem egy kis hatásszünet után.
- Igen. 10-kor találkozunk a paddock bejáratánál. Ott majd odaadja a beléptető kártyákat, amivel egész hétvégén ki-be járkálhatunk a boxutcában.
- Egész hétvégén? – döbbentem le – Én azt hittem, hogy ma beszélek Nicoval, és ennyi.
- Szerinted miután közölted vele, hogy van egy közös gyereketek, nem akar majd annyi időt veletek tölteni, amennyit csak lehet? – kérdezett vissza Carlos.
- Először is nem velünk, hanem Erickel. – válaszoltam – És honnan veszed, hogy egyáltalán elhiszi, hogy Eric az ő fia? Ráadásul nehéz lesz neki feldolgozni ezt hirtelen.
- Pedig kénytelen lesz.
- Úristen! És mi lesz a holnapi versenyével? Halasszuk inkább holnapra ezt a beszélgetést, nem akarom, hogy ezen járjon az agya, és ne tudjon koncentrálni a versenyzésre! – estem kétségbe.
- Lina, ne csináld! – szólt közbe a bátyám – Most már nem hátrálhatsz meg!
- Tudom. – hajtottam le a fejem.
- Anya, segítesz felöltözni? – hallottam meg Eric hangját az emeletről.
- Persze, máris megyek. – szóltam fel neki.

Bő egy órával később már a kocsiban ültünk, útban a versenypálya felé, ami gyakorlatilag Valencia kikötői részében volt kialakítva. Ahogy teltek a percek, és csökkent az út a célig, egyre idegesebb lettem. A gyomrom kezdett összeszorulni, nehezen vettem levegőt, és mindvégig azon járt az agyam, hogy lehet, hogy éppen most teszem tönkre egy fiatal, tehetséges versenyző jövőjét. Persze nem akarok ártani neki, és nem akarom, hogy különösebb változás következzen be Nico életébe, de ha elfogadja, hogy Eric a fia, nehezebb dolga lesz bizonyos tereken.

- Meg is jöttünk! – hozott vissza a bátyám hangja a valóságba.

Hamar leparkolt, majd segített Ericnek kiszállni az üléséből. Én ezalatt mozdulatlanul és szótlanul ültem a kocsiban. Olyan voltam, mint aki éppen szellemet látott.

- Lina! – szólt rám Carlos – Szállj ki te is!

Végül erőt vettem magamon, és kiszálltam a kocsiból. Körülöttünk már rengeteg ember volt. Sokan voltak kíváncsiak Valenciában a Forma-1-re. Nagy volt a sürgés-forgás, így Carlos az ölébe vette Ericket. Látta rajtam, hogy mindjárt összesem, ezért inkább ő foglalkozott a fiammal.

- Miért jöttünk ide? – kérdezte Eric.
- Megnézzük a gyors autókat, és megismerkedünk egy aranyos bácsival. – felelte a bátyám.
- De jó! – lelkendezett Eric.
- De ha mégsem lenne olyan aranyos az a bácsi, ne érezd magad rosszul! – szóltam közbe – Egyáltalán nem a te hibád lesz! Más tehet az egészről…
- Rendben anyuci, nyugodj meg! – mondta Carlos nevetve.
- Oké. – sóhajtottam egy mélyet – Megpróbálok.

Hamarosan megérkeztünk a paddock bejáratához. Néhány percnyi keresgélés után végül megláttuk Sofíát. Ő is hamar észrevett minket, és széles mosollyal indult meg felénk.

- Úristen! De rég láttalak titeket! – ölelt át minket – Sziasztok!
- Szia! – köszöntünk neki.
- Jaj, Eric, de nagy vagy már! Emlékszel rám? – fordult a fiamhoz.
- Nem. – felelte egyszerűen, mire mindenki elnevette magát.
- Akkor majd megismersz. – válaszolta Sofía – Na, készen állsz? – kérdezte tőlem.

Ez volt a kérdés, amire tudtam a választ, de azt mégsem mondhattam ki.

Catalina ruhái: