Itt még nincs vége!
Teltek-múltak a napok, majd a hetek, és én egyre jobban éreztem magam Quanticoban. Spencerrel nagyon jól alakult a kapcsolatunk. Aiden egyszer sem próbált meg keresztbetenni nekünk, sőt igen jól összebarátkoztam vele, és már nem az villant be akárhányszor ránéztem, hogy „Hogy lehettem ennyire részeg?”.
Azonban egyik nap, mikor Spencerrel az iroda konyhájában beszélgettünk igencsak meghitt hangulatban, Hotch ránk nyitott, és csúnyán lebuktunk. Próbáltuk kimagyarázni magunkat, de meglepetésünkre nem fogadta olyan rosszul a dolgot. Persze a főnökünkként ellenezni kéne a kapcsolatunkat, de ezzel szemben örült neki, hogy végre egymásra találtunk, hiszen állítólag már hosszú ideje mindenki azért drukkol, hogy összejöjjünk Spencerrel. Meglepett a dolog, ugyanis nem gondoltam, hogy ennyire nyilvánvaló, hogy vonzódunk egymáshoz.
Hilarytől, a szomszédomtól azóta kapom a köszönetnyilvánító ajándékokat, hogy megmentettem a fiát, Patricket az elmebeteg apjától. Vele is egyre jobban összebarátkoztam, így már egyáltalán nem éreztem magam egyedül.
Persze még hiányoztak a barátaim Miamiból, de már nem éreztem magam olyan rosszul amiatt, hogy ott kellett hagynom azt a várost. Teljesen beilleszkedtem az itteni társaságba, és nagyon jól alakult az életem.
Azonban egyik nap, Hotch egy olyan témáról akart velem beszélni, amitől azóta tartottam, hogy összejöttem Spencerrel, és megszerettem az ittlétet.
- Szia! – nyitottam be az irodájába egy rövid kopogás után.
- Szia Alyssa! Gyere csak be! – intett a főnök.
- Tudom, miről akarsz beszélni. – ültem le kissé szomorúan vele szembe.
- Gondoltam. Mikor felhívtuk Horatio Caine-t, hogy szükségünk lenne egy helyszínelőre, ő pedig téged küldött, tudtad, hogy ez csak egy alkalmi munka. Csak néhány hétről volt szó… – minden egyes szava olyan volt, mintha egy éles kést szurkálna a szívembe.
- Tudom. – feleltem halkan.
- …viszont várakozáson felül teljesítettél. – fejezte be a mondatát Hotch – Persze nem az volt a szándékunk, hogy barátnőd találjunk Reidnek, de gondolom, boldogok vagytok együtt, szóval nincs sok kedved visszamenni Miamiba.
- Megszerettem ezt a helyet és a csapatot. Élvezem a közös munkát, és még a szerelem is rám talált, ami igencsak rám fért a Ryan-ügy után, szóval nem bánnám, ha még egy ideig itt maradhatnék. – válaszoltam.
- Tudom, és ezért teszek neked most egy ajánlatot. Strauss már napok óta azzal piszkál, hogy intézkedjek a visszahelyezésedről, de én ezt nem akarom megtenni. Meghosszabbítanánk veled a szerződésed, szóval plusz 2 hónapig itt maradhatsz. Utána meg majd beszélünk a továbbiakról.
Legszívesebben Hotch nyakába vetettem volna magam, ugyanis zene volt füleimnek azt hallani, hogy egyelőre minden maradhat a régiben, és nem kell itt hagynom a csapatot, és aki a legfontosabb, Spencert.
- Köszönöm. – feleltem végül „csak” egy széles mosollyal – Nagyon sokat jelent, hogy megteszed ezt értem.
- Szükségünk van rád… – felelte Hotch - …főleg Reidnek. – tette hozzá mosolyogva.
Miután lerendeztük a szükséges dolgokat, és aláírtam a szerződést, visszamentem dolgozni. Mikor volt egy kis időnk, elmeséltem Spencernek a nagy hírt, aminek persze ő is nagyon örült. Jó volt, hogy már nem kellett bujkálnunk, és nyíltan kimutathattuk az érzéseinket. Persze nem éltünk vissza ezzel, és próbáltuk visszafogni magunkat munka közben, de legalább már nem kellett úgy tennünk, mint akik alig beszélnek egymással.
Azt hittem, hogy a boldogságomnak egy ideig senki és semmi nem vethet véget, de sajnos tévedtem. Nem sokkal a munkaidő lejárta előtt az egyik titkárnő odajött hozzám, és közölte, hogy Erin Strauss beszélni akar velem.
Erin Strauss, akárcsak Hotch, a főnököm, ezért kötelességem neki is engedelmeskedni. Nyílt titok volt az FBI-nál, hogy akivel ő beszélni akar, az nem éppen dicséretben fog részesülni. Meggyűlt már vele a bajom, például mikor megmentettem Patricket, Hilary fiát. Ő nem az a fajta ember, aki ki tudná mondani, hogy „Gratulálok! Szép munka volt!”. A jótettekben is a szabálysértést keresi, ezért nem csoda, hogy senki nem szerette a munkahelyen.
Kissé félve mentem végig a folyosón, és kopogtam az irodája ajtaján. Mikor benyitottam, éppen el volt merülve a munkában.
- Jó napot Miss Johnson! Üljön csak le! – mondta – Egy pillanat, és foglalkozom önnel. – tette hozzá, de közben fel sem nézett az iratokból.
Pár percig csendben ültem, és vártam, hogy végre rám is szánjon időt. Már nagyon túl akartam lenni ezen a beszélgetésen, hiszen azok után, hogy összejöttem az egyik kollégámmal, és úgy hosszabbították meg a szerződésem, hogy nem igazán szabadott volna, tudtam, hogy nem sok jóra számíthatok ezen a találkozón.
- Szóval…- hozott vissza a gondolataimból Strauss hangja – Gondolom, tudja, miért vagyunk most itt.
Próbáltam tettetni a hülyét, ugyanis reménykedtem benne, hogy a két vétség közül csak az egyikről tud.
- Nem igazán. – hazudtam.
- Hetek óta a kollégájával, Dr. Spencer Reiddel jár, úgy hosszabbította meg nem sokkal ezelőtt a szerződését Aaron Hotchner, hogy nem egyeztetett velem, és akkor még nem is említettem a Hampton-üggyel kapcsolatos vétségét. – sorolta a „bűneimet”, amitől egyre kínosabb lett a légkör – Miss Johnson! Nem tudom, Miamiban hogy intézik az ilyenfajta ügyeket, de ez itt az FBI, nem valami strandos, szörfözős rendőrség, ahol az ilyenfajta nők, mint maga, azt csinálhatnak, amit akarnak.
Kezdett felmenni bennem a pumpa, ugyanis nem tűrtem, hogy ilyen szavakkal illeti a volt-munkahelyemet. Híresek voltunk a hatékonyságunkról, és ezt senki nem vonhatta kétségbe!
- Azért álljon meg a menet! – csattantam fel – Ne csináljon úgy, mintha valami hülye szőke lennék, aki nem ért a munkájához, és csak véletlenül került ide!
- Szóval még gúnyolódik is a főnökével? – háborodott fel Strauss – Esküszöm Alyssa Johnson, hogy nem fog sokáig itt dolgozni!
Azt hiszem, bajban vagyok!
Alyssa ruhái:
Jajj ez a főnökasszony... Hotchnak adok igazat akkor is. Attól, hogy Alyssa együtt van Reiddel, még ugyanolyan jól ellátja a munkáját. Remélem lecsillapszik. Talán egy újabb megoldott ügy befogja a száját.
VálaszTörlésSzuper! Várom a folytit!
Pusszó: Hooligirl