Az elkövetkezendő napokat a felfüggesztésem miatt otthon töltöttem. Jól is esett kicsit kikapcsolódni, és elszakadni a munkától. Persze hiányoztak már a többiek, és néha unatkoztam is, de mégis jó volt pihenni kicsit.
A felfüggesztésem utolsó napját teljesen egyedül kellett eltöltenem, ugyanis tegnap a csapat Chicagoba utazott egy gyilkossági üggyel kapcsolatban. Rossz volt, hogy nem mehettem velük, pedig szívesen segítettem volna nekik.
Egyszer csak a csöngő hangjára lettem figyelmes. Nem tudtam ki lehet az, de mikor ajtót nyitottam, mosolyogva köszöntöttem a szomszédomat és egyben barátnőmet, Hilaryt.
- Szia! – öleltem meg.
- Szia! – köszönt ő is – Hogy viseled a kényszerpihenőt?
- Legszívesebben felszállnék az első Chicagoba tartó gépre. – invitáltam be – Jó volt pihenni, de ahogy mondják; a jóból is megárt a sok.
- Az biztos. – nevetett Hilary, majd helyet foglaltunk a kanapén.
- Hol van Patrick? – kérdeztem.
- Bill anyukájánál.
- Jó, hogy nem bélyegzed meg őt azok után, amit a volt férjed tett.
- Eleinte féltem átengedni Patricket hozzá, de aztán rájöttem, hogy Bill volt a hülye, nem az anyja, és joga van látnia az unokáját, ráadásul Patrick is nagyon szereti őt.
- És legalább neked is van egy kis szabadidőd. – tettem hozzá – Kérsz valamit inni?
- Nem, köszi. – felelte Hilary – Holnap már mész dolgozni?
- Igen, szerencsére.
- És mi van Ryannel? Keresett a múltkori beszélgetésetek óta?
- Küldött pár e-mailt és sms-t, de nem nagyon érdekel. – válaszoltam – Rájöttem, hogy szeretem Spencert, szóval nincs értelme foglalkoznom az ex-pasimmal. Ryan már így is elég bosszúságot okozott nekem, nem kell, hogy a friss kapcsolatomba is belerondítson.
- Igazad van. – mosolygott Hilary – Összeilletek Spencerrel, szóval ne is foglalkozz Ryannel.
Bő egy óra pletykázás után Hilary elment, ugyanis a fiáért kellett mennie. Jobb híján felhívtam Spencert, ő viszont igencsak elfoglalt volt. Nem is nagyon beszéltünk az aktuális ügyükön kívül másról. Még így, telefonon keresztül is szívesen segítettem nekik.
Este nem tudtam elaludni – valószínűleg azért, mert nem volt semmi, ami napközben lefárasztott volna -, így késő estig a laptopom előtt ültem. Hosszú idő után megnéztem az autóversenyzésben történt híreket. Mindig rosszul esett, hogy én már nem lehetek részese ennek a világnak, így próbáltam távol tartani magam az ezzel kapcsolatos dolgoktól. De úgy tűnik, Spencer mellett az életem egyik legnagyobb csapását is jobban viselem.
Később az e-mailjeimet nézegettem, és bosszúsan vettem tudomásul, hogy Ryan még mindig írogat. Kitöröltem az összes tőle kapott üzenetet anélkül, hogy bármelyiket is megnyitottam volna. Elolvastam a barátaimtól kapott leveleket, kitöröltem a reklámokat, aztán észrevettem egy üzenetet egy számomra teljesen ismeretlen címről:
Feladó: nobody@hotmail.com
Tárgy: Tanács
Tűnj el a városból, vagy meghalsz!
Először kicsit megijedtem, de aztán eszembe jutott, hogy ezt bárki írhatta, akár viccből is. A munkámmal jár, hogy sok ember tisztel, de sokan gyűlölnek is. Persze ha esetleg valaki olyan írt, akinek ártottam a munkámmal, óvatosnak kellene lennem lennem, de úgy voltam vele, hogy egyelőre nincs mitől félnem.
Kikapcsoltam a laptopot, lecsuktam a tetejét, majd elmentem aludni.
Másnap reggel boldogan keltem fel. Örültem, hogy végre láthatom a kollégáimat – már ha visszaértek Chicagoból –, és újra munkába állhatok. Kicsit tartottam Strausstól, de reménykedtem benne, hogy megelégedett a felfüggesztésemmel.
Szokás szerint bementem az FBI épületébe fél 8-ra. Senkit nem találtam ott a csapatból, ezért az elkövetkezendő másfél órában azt a papírmunkát csináltam, amit még a felfüggesztésem előtt kezdtem el, de nem sikerült befejeznem.
- Miss Johnson! Már régóta keresem Önt! – jelent meg mellettem egyszer csak az egyik csoportvezető.
- Én itt vagyok a munkaidőm kezdete óta. – feleltem.
- Mindegy. – legyintett – Mr. Hotchner felhívott, hogy küldjem magát utánuk. Még mindig nem sikerült kideríteniük, ki áll a chicagoi gyilkosságok mögött, és szükségük van a segítségére.
- Akkor gondolom, máris indulhatok Chicagoba. – állapítottam meg.
- Igen. Szedje össze a cuccait gyorsan! Háromnegyed óra múlva várni fog magára valaki a háza előtt, aki kiviszi Önt a reptérre.
- Rendben. – pakoltam össze, majd elindultam a parkolóba a kocsimhoz.
Tényleg úgy volt, ahogy a pasas mondta. Miután összepakoltam, a sofőr kivitt a reptérre, az FBI egyik magángépe pedig egyenesen Chicagoba repített.
Mikor leszálltam a gépről, megcsapott a hűvös szél. Nem volt rajtam kabát, aminek az lett az eredménye, hogy igencsak fáztam.
Kiérve a terminálba egy férfi várt rám, kezében egy táblával, amin a nevem állt. Odamentem hozzá, és udvariasan közöltem vele, hogy én vagyok Alyssa Johnson. Ő elvitt a chicagoi rendőrségre, ahol a többiek már vártak rám.
- Sziasztok! – köszöntem nekik, mikor beértem a csapat számára kinevetett irodába.
- Szia! – köszönt mindenki, majd Spencertől kaptam egy apró csókot.
Ezt Hotch egy apró, szúrós pillantással nyugtázta. Hirtelen szétrebbentünk, és kínunkban mindenhova néztünk, csak a többiekre nem.
De most komolyan, tehetünk arról, hogy szerelmesek vagyunk?
Alyssa ruhái:
ÁÁÁÁÁÁ ez az email!!! Remélem semmi komoly nincs mögötte, de azért nem ártana megnézetni Garciával, hátha ő kiderít egy-két dolgot. Jó, hogy Alyssa visszament dolgozni, biztos vagyok benne, hogy elkapják a gyilkost.
VálaszTörlésSzuper! Várom a folytit!
Pusszó: Hooligirl