Egy éjszaka ajándéka - 11. rész

Sziasztok! Készülők egy kis meglepetéssel karácsony alkalmából. Szurkoljatok, hogy összejöjjön! :D Ráadásul itt az új rész, szóval nagyon kitettem magamért! ;D Jó olvasást! Puszi! <3

Másnap reggel az ébresztő hangjára ébredtem. Ránéztem az órára; 7:45-öt mutatott. Pár percnyi lustálkodás után kikeltem az ágyból, majd Eric szobájába mentem, és felébresztettem őt. Nagyon kómás volt szegény. Amíg öltöztettem, végig csukva volt a szeme, és attól tartottam, hogy mindjárt visszaalszik.

- Hova megyünk anya? – kérdezte kómásan.
- Oda, ahova tegnap. – feleltem.
- Autóversenyt nézni? – pattantak ki a szemei.
- Igen. – mosolyogtam.

Az előbbi fáradság elszállt, Eric kikapta a kezemből a ruhákat, és amilyen gyorsan csak bírt, magától öltözködött. Soha nem láttam még a fiamat ilyen ébernek reggel 8 körül.

- Siess anya! Nem akarok lekésni semmiről! – sürgetett.
- Rendben! Nyugi kicsim! – nevettem, majd visszamentem a szobámba, és én is elkezdtem rendbe szedni magam.

Mire kész lettem, Eric már teljesen készen várt rám a nappaliban.

- Indulhatunk? – kérdezte.
- Előbb azért együnk valamit. – tereltem a konyhába – Üres gyomorral nem olyan jó az autóverseny.
- De én egy percet sem akarok elszalasztani! Csomagolj szendvicset, és majd megesszük a pályánál!
- Eric, legyél jó fiú, és ülj le az asztalhoz reggelizni, mert csak az jöhet, aki evett. – szóltam rá a fiamra – Ráadásul meg kell várnunk Carlos bácsit, mert ő is jön velünk.
- Oké. – egyezett bele Eric egy sóhaj kíséretében, és helyet foglalt az asztalnál.

Kevesebb, mint fél óra múlva megérkezett a bátyám. Evett pár falatot, ivott egy kávét, majd ismét útnak indultunk a pálya felé. Talán többet is ehetett volna, ha a drága fiam nem sürgeti annyira.

Kb. 20 perccel később megérkeztünk a pályához, majd a boxutca bejáratához mentünk, ahol átesve az ellenőrzésen bejutottunk a paddockba.

- Ma milyen verseny lesz? – kérdezte Eric lelkesen.
- Lesz néhány betétfutam, aztán jön a nagy Forma-1-es verseny. – felelte Carlos.
- De jó! – tapsolt örömében Eric.
- Beszéltél Sofíával tegnap óta? – kérdeztem halkan a bátyámtól.
- Igen, de egyelőre nem tudta elérni Nicot. – nézett rám Carlos – Ne vigyorogj, Lina!
- Nem vigyorgok! – kértem ki magamnak – De nem muszáj elmondanom neki most. Majd megszerzem a számát, és felhívom egyszer.
- Ja, majd pont telefonon közlöd vele, hogy van egy fia. – húzta fel a szemöldökét Carlos – Ismerlek, Lina!
- Fontos a fiam jövője, szóval egyszer úgy is elmondom Niconak. – válaszoltam.
- Ha rajtad múlik, az Eric diplomaosztóján lesz.
- Nagyon vicces vagy! – forgattam a szemeim.

Mivel nem találtuk Sofíát, úgy döntöttük, hogy nélküle nézzük meg a versenyt, amit Eric élvezett a legjobban. Nagyon tetszett neki az összes kategória versenye, de leginkább a Forma-1 ragadta meg. Előjött az aggódó anya énem, és kezdtem attól tartani, hogy ő is autóversenyző szeretne majd lenni.

A verseny után Ericet Carlosszal hagytam, amíg én elmentem a mosdóba. Mikor éppen visszafele tartottam, egy ember kezét éreztem a vállamon.

- Már vagy egy órája téged kereslek, Emma! – mondta nekem egy számomra idegen férfi.

Megfordultam, és egy magas, barnahajú, és igen jóképű férfival találtam szemben magam. Az akcentusából ítélve valamelyik szláv országból származhatott.

- Oh, bocsánat! Összetévesztettelek valakivel. – magyarázkodott.
- Semmi gond. Emma sem voltam még. – nevettem.
- Vitaly Petrov vagyok. – nyújtott kezet kedvesen.
- Catalina Salvador. – viszonoztam a gesztusát mosolyogva.
- Nem látom rajtad semelyik csapat egyenruháját, szóval gondolom, nem dolgozol itt…
- Tényleg nem. – válaszoltam – Valenciai vagyok, és kijöttem megnézni a versenyt.
- Az jó. Jössz az afterpartyra is?
- Nem. – feleltem – Így is elég fárasztó a hétvége.
- Akkor nekem milyen lehet! – sóhajtott – Pedig örülnék, ha eljönnél.
- Bocsi, de sajnos nem lehet. – feleltem, persze az indokot, hogy a fiamra kell vigyázom inkább magamban tartottam.
- Az az igazság, hogy én holnap korán reggel hazautazom Oroszországba, de a jövő héten jövök vissza Valenciába, és jó lenne, ha akkor találkozhatnánk. – mosolygott rám kedvesen.

Úristen! Találkozni akar velem? Kicsit leblokkoltam, mert mióta Eric megszületett, alig randiztam néhányszor. Szinte már el is felejtettem, hogy kell. A fiam nevelésére koncentráltam, és igencsak mellőztem az életemből az ellenkező nem egyedeit, így elég meglepő volt számomra Vitaly mondata.

- Catalina! Itt vagy még? – kérdezte Vitaly nevetve.
- Ja, persze. – nevettem én is kínomban – Végül is, miért ne?
- Remek! Megadod a számod? – adott át egy papírt meg egy tollat.
- Persze. – vettem el tőle az említett tárgyakat, majd miután leírtam az elérhetőségem, visszaadtam neki azokat.
- Akkor további jó szórakozást, és alig várom, hogy újra találkozzunk! – mondta.
- Én is! Szia! – feleltem, majd visszaindultam Erichez és Carloshoz.

Útban feléjük Vitaly-on gondolkodtam. Aranyos srác, de furcsa lesz újra randizni ennyi idő után, ráadásul kicsit lelkiismeret-furdalásom volt amiatt, hogy mellőzni fogom a fiamat pár óráig azért, hogy egy sráccal találkozzak.

De már hallottam magamban a barátaim hangját, ahogy azt mondják, hogy nem így kéne gondolkodnom.

Catalina ruhái: