Elkerülhetetlen szerelem - 53. rész

Beszéljünk róla!

Amilyen gyorsan csak lehetett, oda akartam érni Spencerhez. Ezt végre is hajtottam, aminek valószínűleg pár közlekedési büntetés lesz a következménye, ugyanis nem vagyok biztos benne, hogy az összes piros lámpánál megálltam. Még jó, hogy Quanticoban nincs annyi belőlük, mint New Yorkban vagy Los Angelesben.

Amikor Spencer házához értem, megigazítottam a sminkemet és a hajamat még a kocsiban, majd minden bátorságomat összeszedve az ajtóhoz mentem. Csöngettem, és vártam, hogy a barátom beengedjen.

Szerencsére ez hamar megtörtént, és egy perccel később már a kanapéján ültünk, de egyelőre egyikünk sem kezdett bele a mondanivalójába. Végül én törtem meg a csendet:

- Sajnálom! – kezdtem bele – Szólnom kellett volna, de nem akartam, hogy emiatt aggódj. Tudom, hogy nem tetszett volna, hogy ennek ellenére is jól kijövünk Aidennel, és nem akartam, hogy féltékenykedj, akárhányszor beszélek vele, vagy azt gondold, hogy megcsallak, mert soha nem tenném ezt veled! – hangsúlyoztam ki az utolsó néhány szót – Mindennél jobban szeretlek!
- Tudod, miért titkolják el egy párkapcsolat résztvevői a korábbi kapcsolataikat? – szólalt meg Spencer – Mert attól tartanak, hogy esetleg lesz folytatása a dolognak. Ha semmit nem éreznének a másik iránt, simán beszélnének róla.
- Ez nem igaz! – csattantam fel – Soha nem éreztem semmit Aiden iránt! – jelentettem ki határozottan, amire Spencer kicsit furcsa fejet vágott – De ne hidd, hogy bárkivel képes vagyok lefeküdni! Az, hogy köztünk volt valami Aidennel az alkoholnak köszönhető. Oké, hogy jól elbeszélgettünk, amikor annyi idő ismét találkoztunk, de ez nem jelenti azt, hogy bármit is elkezdtem volna érezni iránta.
- Biztos vagy abban, hogy ha én nem lennék, és még mindig Los Angelesben élnél, nem lett volna folytatása a dolognak? Nem véletlenül vacsoráztatok együtt aznap este.

Akármennyire is biztos voltam abban, hogy szeretem Spencert, elgondolkodva az előbbi kijelentésén rá kellett jönnöm, hogy van valami abban, amit mondott. Aidennel egy hullámhosszon voltunk, ezért is vacsoráztunk együtt, és habár sokat ittunk, nem is olyan biztos, hogy ez az egyetlen oka annak, hogy együtt töltöttük azt az éjszakát. Eddig biztos voltam az ellenkezőjében, de akkor egy pillanatra elbizonytalanodtam.

Mielőtt bármit is válaszolhattam volna, megcsörrent Spencer mobilja.

- Reid! – vette fel a telefont – Igen…Austin?...ez csúnyán hangzik…igen, itt van. – nézett rám egy pillanatra – Rendben, szólok neki, és máris indulunk.
- Ki volt az? – kérdeztem, miután letette.
- Hotch. Gyilkosság történt Austinban. Oda kell utaznunk. – felelte.
- Remek. – sóhajtottam – És most mi lesz velünk? – kérdeztem.
- Nem tudom. Halasszuk el ezt a beszélgetést. Azt mondta Hotch, hogy 20 perc múlva legyünk a reptéren. Eligazítás majd a repülőn lesz. Most a munkánkra kell koncentrálnunk. – jelentette ki.
- Igazad van. Hazamegyek, összepakolok, és a reptéren találkozunk. – álltam fel.
- Majd én elmegyek érted. Felesleges két kocsival menni. – ajánlotta fel, amin kicsit meglepődtem.
- Oké…köszi. – feleltem kissé zavartan.

Úgy tettem, ahogy mondtam. Amint hazaértem, ellenőriztem az utazós táskámat, ami mindig készen áll az ilyen esetekre, kiegészítettem pár holmival, majd vártam, hogy Spencer megérkezzen. Kristinnek írtam egy üzenetet, hogy tudja, hol vagyok, és hogy pár napig valószínűleg nem jövök haza. Nem tudtam, hogy hol lehet, hiszen nem mondta, hogy bárhova is elmenne.

Éppen a telefonomért nyúltam, hogy felhívjam, amikor észrevettem, hogy megjött Spencer. Nem tartottam olyan fontosnak a dolgot, hiszen Kritin nagylány, és tud magára vigyázni, ráadásul nem akartam, hogy azt higgye, hogy ráakaszkodom. Így hát fogtam a táskámat, bezártam a házat, és a kocsihoz mentem.

A reptérhez vezető úton Spencerrel nem szóltunk egymáshoz. Ilyen még akkor sem fordult elő, mikor még nem voltunk együtt, és ebből adódóan feszült volt a légkör köztünk. Láttam rajta, hogy nem szeretne beszélgetni, így egy darabig nem is próbálkoztam, hogy feldobjak valamilyen témát. Tíz perccel később aztán nem bírtam tovább, és megszólaltam:

- Amúgy jó a hajad. Mikor voltál fodrásznál?
- Ma reggel. – felelte röviden.
- Az jó. – válaszoltam halkan, de még mindig láttam rajta, hogy rosszul érzi magát, amiért nem voltam vele őszinte, és ettől ismét lelkiismeret-fordalásom lett…már ha elmúlt akármikor is.

A reptérig az út még forgalomban is maximum negyed óra, és ez most sem volt több, viszont nekem – és szerintem Spencernek is – ez most óráknak tűnt. Kész felüdülés volt, mikor végre megérkeztünk.

Átestünk a szokásos ellenőrzéseken – ami nekünk, FBI-ügynököknek szerencsére nem tart addig, mint a civileknek –, majd felszálltunk a repülőre, ahol a többiek már csak ránk vártak.

- Végre itt vagytok. JJ, szój a pilótának, hogy indulhatunk! – mondta Hotch.
- Rendben. – felelte JJ, majd eltűnt.
- Elhúzódott a reggeli hancúr? – kérdezte Morgan nevetve, de észrevette rajtunk, hogy egyáltalán nem erről van szó, így hamar lehervadt a mosoly az arcáról.
- Inkább beszéljünk az ügyről. – vetette fel az ötletet Hotch.

Kínos volt a helyzet, hiszen az előbbi közjátéknak köszönhetően valószínűleg a többiek is észrevették, hogy valami nincs rendben köztünk Spencerrel. Az a szabály, hogy csapaton belül nem profilozunk, de tudtam, hogy ezek az emberek a legjobbak a szakmájukban, így bele sem mertem gondolni, hogy miket gondolhatnak most rólunk.

Szeretem a munkámat, és örülök, hogy gyilkosokat kaphatok el, ezzel is jobbá téve a világot, de hátam közepére nem kívántam most ezt az ügyet. Nem akartam, hogy megint olyan feszült legyen a hangulat köztem és Spencer közt, mint azelőtt, hogy összejöttünk.

Éreztem, hogy szörnyű lesz az elkövetkezendő pár nap.

Alyssa ruhái: