Elkerülhetetlen szerelem - 46. rész

Találkozás

Spencer szerencsére jól fogadta a dolgot, sőt, nagyon is várta a nővéremmel való találkozást. Én kicsit izgultam, ugyanis ez az első alkalom, hogy bemutatom Spencert, mint a barátomat egy családtagomnak. Nagyon szeretjük egymást, és mondhatjuk, hogy komoly a kapcsolatunk, de még csak úgy 2 hónapja vagyunk együtt, és semmit nem szeretnénk elsietni.

- Akkor jön át a lovagod? – kérdezte Kristin, miután végeztem a telefonálással.
- Ő nem a lovagom…na jó az! – nevettem – Úgy negyed óra múlva itt lesz.
- És mi van Ryannel?
- Mi lenne? – értetlenkedtem.
- Mikor beszéltetek utoljára?
- Kb. másfél hónapja. – feleltem.
- És tudja, hogy összejöttél az egyik itteni kollégáddal?
- Nem, de most már nincs sok köze az életemhez, szóval nem is kell róla tudnia.
- Végül is igazad van. – felelte Kristin.

Felraktam főzni egy adag kávét, de közben megérkezett Spencer. Gyorsan az ajtóhoz siettem, majd kinyitottam azt neki.

- Szia drágám! – csókoltam meg.
- Szia! – köszönt ő is – Hogy vagy?
- Jól, köszi. – feleltem, majd bevezettem a nappaliba, ahol már várt rá a nővérem – Spencer, ő itt a nővérem, Kristin. – mutattam be őket egymásnak.
- Szia! Kristin Johnson vagyok. – mondta a nővérem.
- Spencer Reid! – rázott vele kezet a barátom.

Egy kis időre beállt a kínos csend, úgyhogy próbáltam menteni a helyzetet.

- Ki kér kávét? – kérdeztem.
- Én! – vágta rá egyszerre Kristin és Spencer.
- Oké. – nevettem – Akkor üljetek csak le, én meg mindjárt visszajövök a kávéval.

Próbáltam hosszúra fogni a tevékenységemet, hátha kialakul valamilyen beszélgetés a nővérem és a barátom között. Ők a legfontosabb személyek az életemben, így szeretném, ha jól kijönnének.

Szerencsére pár perccel később már felettébb jókedvűen beszélgettek. Örültem, hogy ilyen jól megvannak, hiszen ez fontos volt a számomra.

- Sajnálom, szívem, de mennem kell! – mondta aztán Spencer kb. másfél óra múlva – Megígértem az egyik barátomnak, hogy beugrom hozzá.
- Rendben. Holnap úgyis találkozunk. – feleltem – Akkor ki is kísérlek!
- Oké. – állt fel Spencer, majd Kristinre nézett – Örülök, hogy megismerhettelek. Remélem, hogy még találkozunk.
- Én is. – felelte Kristin – Szia Spencer!
- Szia! – köszönt el tőle a barátom, majd miután kaptam egy búcsúcsókot, elhagyta a házat.

Nem tétlenkedtem sokáig; visszasiettem a nővéremhez, hogy kifaggassam. Kíváncsi voltam, hogy mit szól az új barátomhoz.

- Na, hogy tetszett Spencer? – kérdeztem.
- Aranyos srác. – felelte Kristin – Bevallom, nekem jobban bejön, mint Ryan.
- De hát csak egyszer találkoztál Ryannel.
- Igen, de eddig Spencerrel is. – felelte Kristin.
- Igazad van. – nevettem el magam.
- Kicsit furcsa volt, mert eleinte úgy gondoltam, hogy nem a te eseted, de hát a kivételek vonzzák egymást. – mondta, miközben segített elvinni a piszkos csészéket.
- Igen, először én is így voltam vele. – válaszoltam – De aztán rájöttem, hogy több közös van bennünk, mint gondolnám. Lehet, hogy eddig nem ilyen típusú pasijaim voltak, de ha egyszer egy ilyen srácba szeretek bele, nincs mit tenni.
- És nem is kell! – tette hozzá Kristin.

A nap hátralévő részét együtt töltöttük. Több hete találkoztunk utoljára, így már nagyon hiányzott. Egész életünkben közel álltunk egymáshoz, annak ellenére is, hogy sokszor több ezer kilométer volt köztünk. Amikor Kristin leérettségizett, egy dél-kaliforniai egyetemre ment tanulni, így csak hétvégenként láttam. Vagyis láthattam volna, ha akkor én már nem versenyeztem volna, így olyan is előfordult, hogy hetekig nem találkoztunk.

Miután apánk meghalt, én ismét egyetemre mentem, Kristin pedig munkát vállalt egy nagy cégnél, ami megint csak okot adott a kevesebb együtt töltött időre. Aztán persze az sem segítette a helyzeten, hogy én Miamiba költöztem. Kristin eleinte gyakran meglátogatott, de aztán megismerte a jelenlegi vőlegényét, Adamet, így egyre ritkábban jött.

Nem mondom, hogy túlságosan eltávolodtunk volna egymástól, viszont sajnos nem találkozhattunk annyit, amennyit akartunk. Ezt persze nagyon bántuk mindketten, és nem telt el olyan nap, hogy ne gondoltunk volna a másikra, de a felnőtté válás egyik része az, hogy megbirkózzunk a problémáinkkal, és ezt nekünk sokszor meg is kellett tennünk.

- Tudsz adni egy törülközőt? – jött be este a szobámba Kristin.
- Aha, persze. – feleltem, majd kimentem a folyosóra, és elővettem az említett tárgyat az egyik szekrényből.
- Nem furcsa egy olyan házban élni, ami nem a tied? – kérdezte a nővérem.
- A munkám miatt kénytelen vagyok megszokni. – feleltem röviden.
- És mikor mész vissza Miamiba?
- Nem tudom. Nem rég hosszabbítottuk meg a szerződésem, így egy ideig még Quanticoban maradok. – feleltem.
- És nem hiányzik Miami? Az ottani élet, a munkád, a barátaid…
- Persze hiányoznak…Ryant leszámítva. De jól érzem magam itt is. És ha lesz egy kis szabadidőm a közeljövőben, majd meglátogatom őket. – feleltem mosolyogva.
- Igen, igazad van. – válaszolta Kristin.

Pár perccel később Kristin elvonult zuhanyozni, és mivel én már ezen túl voltam, befeküdtem az ágyamba, és nyugovóra hajtottam a fejem, ugyanis holnap ismét vár a kemény munka.