Egy éjszaka ajándéka - 15. rész

Éppen a fürdőszobából jöttem ki, és a nedves hajamat törölgettem egy törülközővel, mikor egy alakot vettem észre magam előtt. Egy pillanatra megijedtem, és majdnem sikoltottam egy hatalmasat, de szerencsére hamar rájöttem, hogy ki is áll velem szemben.

- Carlos, a szívrohamot hozod rám! Legközelebb próbálj meg nem lopakodni a sötét házban. – szóltam rá.
- Bocsi, csak még kómás vagyok. – felelte, és ennek bizonyítékot adott egy nagy ásítással.
- Iszunk egy kis teát? – kérdeztem.
- Persze. – felelte a bátyám, majd együtt a konyhába mentünk.

Feltettem a vizet főzni, majd elővettem a szekrényből két bögrét, a cukrot és a mézet. Carlos csendben nézett, és várt.

- Neked milyen emlékeid vannak apáról? – törtem meg a csendet egyszer csak.
- Ezt hogy érted? – értetlenkedett Carlos, ugyanis soha nem beszéltünk apáról, ő nálunk tabu volt.
- Ma Victoria rávilágított, hogy talán én önszántamból teszem azt, amit nekünk át kellett élnünk. Azóta többször is eszembe jutott apa, de sajnos, vagy nem sajnos nincs róla túl sok emlékem. Te idősebb voltál, mikor elhagyott minket, szóval jobban emlékezhetsz rá.
- Apa egy jó ember volt. – kezdett bele Carlos – Rengeteget dolgozott azért, hogy eltartsa a családot, és nagyon szeretett mindegyikünket. Anyával annyi év házasság után is szerelmesek voltak egymásba, és velünk is éreztette minden nap, hogy mennyire fontosak vagyunk a számára.
- Akkor már nem haragszol rá? – kérdeztem.
- De igen. – vágta rá Carlos – Megtette a legrosszabbat, amit egy apa megtehet. Akármennyire is dolgos, és kedves volt, azon nem változtat semmit, hogy cserbenhagyta a családját. Ha találkoznék vele, nem tudnám apának hívni.

Láttam Carloson, ahogy elönti a düh. Tudtam, hogy ő mindig is apás volt, ezért nagyon nehezen viselte, mikor apa elment. Két évig még pszichológushoz is kellett járnia, és hosszú ideig nem heverte ki apa távozását. Nálam egészen más volt a helyzet, hiszen kicsi voltam még, nem nagyon fogtam fel, hogy mi történik körülöttem.

- Nem tudsz azóta róla semmit? – kérdeztem.
- Úgy 5 éve, mikor az önkormányzatnál dolgoztam, elkezdtem kutatni utána, de mindössze annyit sikerült kiderítenem, hogy Zaragozába költözött. Utána elvesztettem a fonalat.
- És 22 éve nem keresett minket…
- Nem. – felelte halkan a bátyám – Most már érted, miért akarom annyira, hogy Eric megismerje Nicot?
- Igen. – válaszoltam – Ha már nekünk nem adatott meg, ő had nőjön fel mindkét szülője mellett.
- Pontosan.

Hamarosan felforrt a víz, így megihattuk a teánkat. Utána Carlos hazament, ugyanis már majdnem éjfél volt, és neki holnap korán kell kelnie a munka miatt. Ez rólam is elmondható, ezért egy gyors fogmosás, és hajszárítás után én is nyugovóra tértem.

Rengeteg dolog kavargott a fejemben, ezért volt vagy 2 óra, mire elaludtam. Carlosszal mindig is nagyon közel álltunk egymáshoz. Persze kiskorunkban köztünk is megvolt a testvéri rivalizáció, és a nemi ellentét, de ettől függetlenül szinte mindent megosztottunk egymással, és rengeteget voltunk együtt. Anyánk betegsége, és Eric születése még közelebb hozott minket egymáshoz. Mindkettőnk számára a másik az a személy, akire a leginkább számíthatunk. Ezen gondolatok közt sikerült végül elaludnom.

Másnap reggel nem voltam túl jó állapotban. Rosszul aludtam az éjjel, ráadásul napok óta nyomasztott már a fáradtság.

Miután sikerült kikászálódnom az ágyból, Eric szobájába mentem, hogy felkeltsem őt. Ez igen nehezemre esett, ugyanis ő is nagyon fáradt volt. Néha nem értem, hogy ő miben merül ki, de úgy tűnik a játszás is igencsak fárasztó.

- Anya, nagyon fáj a torkom! – próbált Eric kibújni az oviba menés alól.
- Nem versz át, kicsim! Tegnap még semmi bajod nem volt, és nem hiszem, hogy éjszaka meglátogatott a betegség szörny. – feleltem.
- Olyan van? – kérdezte kétségbeesve Eric.
- Persze, hogy nincs. – nevettem – Na de irány mosakodni! Én addig csinálok goffryt!
- Goffry! – kiáltott fel a fiam boldogan, majd kipattant az ágyból, és rohant is a fürdőszoba felé.
- Ennyit a fáradtságról! – jegyeztem meg.

Eric persze 5 percen belül elvégezte azt, amihez máskor akár negyed óra is kell. Én ennyi idő alatt nem készítettem el a finom reggelit, így a goffry sütése közben kénytelen voltam az igencsak édesszájú fiamat hallgatni.

- Kész van már, anya? – kérdezgette félpercenként.
- Nem, még kell neki egy kicsi. – válaszoltam.
- Ezt mondtad 5 perccel ezelőtt is. A kicsi nálam nem ennyit jelent. – akadékoskodott.
- A piszkálódás pedig nálam mindjárt goffrymentes reggelit fog jelenteni, szóval inkább ülj le az asztalhoz, és csendben várd meg, míg elkészül a reggeli.

Eric morcosan teljesítette az utasításomat, és az ebédlőbe ment. Szerencséjére pár perc múlva már az asztalon volt az ínycsiklandó reggeli. Eric rögtön le is csapott rá, de mielőtt én helyet foglalhattam volna, csöngetést hallottam.

Nem tudtam ki lehet az, hiszen csütörtök reggel negyed 8 van. Carlos ilyenkor már a munkahelyén van, Victoria soha nem szokott reggel átjönni, más pedig csak igen ritkán fordul meg az otthonunkban.

Kíváncsian nyitottam ajtót, de ledermedtem, mikor megláttam, hogy ki áll velem szemben.

- Vivian? – kérdeztem ledöbbenve.