Elkerülhetetlen szerelem - 60. rész

Sziasztok! A szemetek elé sem merek kerülni ennyi kihagyás után. Az indok egyszerű; nem jött az ihlet, ráadásul nyár van, és szerencsére elfoglalt vagyok. :)) Remélem, ezek után már tényleg gyakrabban tudok új résszel jönni. Köszönöm azoknak, akik kitartottak mellettem, és továbbra is látogatják a blogomat. Jó olvasást! Puszi! <3

Minden megoldódott?

A Salas családnál tett rövid látogatásom után rögtön a reptér felé vettem az irányt, ugyanis a csapattal indultunk vissza Quanticoba. Miután túlestem a szokásos ellenőrzéseken, felszálltam a gépre, ahol a többiek már vártak rám.

- 10-re volt megbeszélve az indulás. – „fogadott” Hotch.
- Tudom, és sajnálom. Csak el kellett intéznem még valamit. – feleltem, majd helyet foglaltam.
- Alyssa, minden oké? – kérdezte Morgan.
- Persze. – erőltettem egy mosolyt az arcomra.

A gép pár percen belül fel is szállt, és megkezdte az utat hazafelé. Mint ahogy ilyenkor lenni szokott, mindenki megpróbálta elfoglalni magát valamivel, ami jelen esetben a csapat nagy része számára az alvás volt. Mindenkit kikészített ez az ügy fizikailag is, ráadásul alig aludtunk az elmúlt napokban, így mindenkire ráfért már a pihenés.

Én azonban ennek ellenére sem voltam álmos, így inkább egy könyvet olvasgattam. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valaki leül mellém.

- Jó könyv. Én is nemrég olvastam. – szólalt meg Spencer.
- Én már kétszer olvastam az elmúlt években, de most megint elkezdtem. Szeretem Csehovot. – feleltem.
- A Salas családnál voltál ma reggel? – jött hirtelen a kérdés.
- Ennyi volt az orosz realizmusról szóló beszélgetésünk? – néztem fel a könyvből.
- Alyssa!
- Igen, ott voltam. De nem mindegy neked? – temettem újra a tekintetem a könyvbe.
- Nem, mert fontos vagy nekem, és nem akarom, hogy valami hülyeségbe keverd magad. – válaszolta Spencer komolyan.
- Mégis milyen hülyeségbe tudnám ezzel keverni magam?
- Például mindennek lehordod Mr. Salast, aki beperel téged.
- Az az ember megérdemli, hogy a képébe vágják, hogy öngyilkosságba hajszolta a lányát. Remélem, hogy élete végéig gyötörni fogja ez a tudat. – mondtam ingerülten.
- Én is így érzek, de ne tedd kockára az állásodat. Meg kell tanulnod néha elfojtani az érzéseidet, ha jól akarod végezni ezt a munkát.
- Szóval szerinted nem végzem jól a munkámat? – kezdtem kiakadni kissé.
- Nem ezt mondtam, Alyssa! De idő kell ehhez. Eleinte én is rosszul éreztem magam minden egyes ügynél, de rájöttem, hogy ezzel csak magamnak teszek rosszat. Attól még, hogy állandóan azon jár az agyam, hogy hány ember halt meg, nem fognak feltámadni. Persze az is rossz, ha már egyáltalán nem érintenek meg az ügyek, de az a fontos, hogy arra gondolj, hogy hány embert mentettél meg, ne arra, hogy hányan haltak meg.
- Igazad van. – mosolyodtam el – Te mindig tudod, hogy mitől érezhetem magam jobban.
- Ez a dolgom, ha már a pasid vagyok. – ölelt meg Spencer.
- Szóval még a pasim vagy? – néztem fel rá mosolyogva.
- Ha szeretnéd. – felelte.
- Eddig sem azzal volt a baj, hogy én nem szerettem volna.
- De korábban igen.
- Jó, de az már rég volt. Nem is számít!
- Oké. – nevetett – Rájöttem, hogy nem csak a munkában kell megbékélnem bizonyos dolgokkal. Fájt, hogy nem mondtad el, hogy mi volt közted és Aiden között korábban, de az már a múlt. A jelen csakis rólunk szól.
- Szeretlek! – csókoltam meg.
- Én is szeretlek!

Örültem, hogy végre rendeződtek köztünk a dolgok, és reménykedtem benne, hogy többé nem lesz ekkora mosolyszünet egy ilyen hülye dolog miatt. Ráadásul a Helenás ügyben is sokat segített Spencer. Tényleg nem emészthetem magam mások dolgai miatt. Nem jó, ha teljesen érzelemmentesen kezelem az ügyeket, de nem szabad túlzásba sem esnem. Akármennyire is beolvasnék még párszor Helena apjának, magam mögött kell hagynom a Salas családot, és arra kell koncentrálnom, hogy másokon segítsek.

A gép alig egy órával később leszállt, Hotch pedig megengedte, hogy hazamenjünk, kipihenjük magunkat, és csak holnap vessük bele magunkat újra a munkába. Ennek természetesen mindannyian nagyon örültünk, hiszen az a kis alvás a repülőn – már akinek volt – egyáltalán nem volt elég.

Spencerrel megbeszéltük, hogy átjön hozzám. Azonban ahelyett, hogy megünnepeltük volna, hogy megint minden rendben van közöttünk, amint bevetettük magunkat az ágyba, már aludtunk is. Rajtam akkor jött ki a fáradtság, amikor beléptem a házba, így nem meglepő, hogy este 7-ig fel sem keltem.

- Jó reggelt…vagyis estét! – köszöntött Spencer nevetve, mikor felébredtem, és lementem hozzá a nappaliban. Éppen a kanapén ült, és a TV-t nézte.
- Neked is. – ásítottam – Te mikor keltél?
- Úgy fél órája. – felelte – De ahogy látom, neked nem volt elég ez az alvás. – nevetett.
- Hát tudtam volna még aludni, de inkább felkeltem, mert hiányoztál. – ültem le mellé, és bújtam a karjaiba.
- Oh, de drága vagy. – puszilta meg a fejem búbját – Éhes vagyok. Nem eszünk valamit?
- Azt hittem, csináltál kaját, ha már felébredtél.
- Nincs túl sok minden a hűtődben. – jegyezte meg Spencer.
- Pedig Kristin azt mondta, hogy bevásárol, mire hazajövök. Amúgy nem láttad őt?
- Nem. Gondolkodtam is, hogy hol lehet.
- Pedig mindig hagy legalább egy üzenetet, ha elmegy. – gyanakodtam – Jobb lesz, ha felhívom.

Elővettem a telefonomat a táskámból, és rögtön hívtam is a nővéremet. Habár kicsörgött, Kristin a sokadik hívásra sem vette fel a telefont.

- Hol lehet? – ültem le.
- Biztos minden rendben van. Lehet, hogy csak bulizik. – nyugtatott Spencer.
- Este 7-kor?
- Hamar kezdték.
- Nagyon remélem, hogy tényleg csak erről van szó. De ha reggelig nem jön haza, akkor szólok a rendőrségnek.

Kezdtem megijedni, ugyanis a nővérem soha nem tenne ilyet, ráadásul az előérzetem is azt súgta, hogy valami baj van.

Alyssa ruhái: