Egy éjszaka ajándéka - 29. rész

Éppen a vacsorát tettem ki az asztalra, mikor csöngettek. Szóltam Ericnek, hogy jöjjön az ebédlőbe, és üljön le az asztalhoz, miközben kinyitottam az ajtót.

- Szia Carlos! – öleltem meg a bátyám, mikor megláttam – Gyere csak be!
- Köszi Lina! – jött beljebb – Mit csináltok?
- Éppen vacsorázni készültünk. Nincs kedved csatlakozni? – ajánlottam fel.
- De igen. Jól esne már a házi koszt, és te amúgy is istenien főzöl.
- Nem volt ez mindig így. – nevettem, miközben az ebédlőbe mentünk.
- Szia Carlos bácsi. – jött be Eric is nem sokkal később.
- Szia nagylegény! Hogy vagy? – kérdezte Carlos.
- Jól. Képzeld, nem rég itt volt az egyik rokonunk! Nagyon jó fej volt. – mesélte lelkesen a fiam.
- Oh, szóval most találkoztatok először, és máris jól kijöttök? – kérdezte a bátyám, miközben rám nézett amolyan „Ugye hogy igazam volt?” nézéssel.
- Igen. Remélem, ezentúl gyakrabban fog jönni. – felelte Eric.
- Szólj anyukádnak, és ő talán elintézi. – mondta Carlos.
- Igen, talán, de most inkább vacsorázzunk. – szóltam közbe gyorsan.

Vacsora után Carlos játszott még egy kicsit Erickel, majd miután megfürdettem, ő olvasott neki esti mesét, és a szobájában maradt, amíg Eric el nem aludt.

- Hogy a fiad mennyit tud beszélni! – jött le aztán hozzám Carlos az ebédlőbe.
- Tudom. Ha belekezd a mesélésbe, egy darabig nem hagyja abba. – nevettem – Na de most te mesélj! Mi volt Victoriával? – kíváncsiskodtam.
- Oh, tudtam, hogy nem úszhatom meg, hogy részletesen beszámoljak róla. – forgatta a bátyám a szemeit.
- Ne csináld már, Carlos! A húgod vagyok. Tudni akarom, hogy mit csináltál a barátnőmmel.
- Igen, ismerlek Lina. – nevetett – De nem mondanám, hogy különleges volt az este. Hétre érte mentem, onnan elmentünk az összejövetelre, ott voltunk kb. 10-ig, aztán hazahoztam.
- De csak beszélgettetek, vagy valami. – értetlenkedtem kissé.
- Aha. Odafele meg hazafele. Figyelj, Lina! Nekem ilyenkor tenni kell a szépet a főnököknek, nem állok le csajozni.
- A volt csajodat is egy ilyen összejövetelen szedted fel. – mondta kissé kiakadva.
- Jó, az kivételes eset volt. Victoria amúgy is valami egyetemi barátjával beszélgetett szinte egész este, akivel véletlenül összefutottak. Hagytam, hogy jól érezze magát, mert amúgy elég unalmas volt az egész. – válaszolta Carlos.
- Milyen egyetemi barátjával?
- Valami Javierrel. Állítólag rég találkoztak, és úgy tűnt, hogy jól érezték magukat együtt.
- Javier a volt barátja. Az egyetem alatt másfél évig jártak.
- Tényleg? Akkor talán újra összejönnek. – rántotta meg a vállát Carlos.
- Ha nem akarsz tőle semmit, akkor minek hívtad el? – kérdeztem tőle komolyan.
- Mondtam már, Lina. Kellett egy kísérő.
- Bolond vagy, Carlos. – feleltem, miközben a konyhába mentem, és töltöttem magamnak még egy kis vizet.
- De legalább őszinte. – válaszolta – Na de most te jössz! Milyen volt Nico?
- Meglepően kedves. – ültem vissza – Nem gondoltam, hogy ilyen jól fogadja a dolgot. Mégiscsak azt tudta meg, hogy van egy közel ötéves fia.
- Én szerintem rosszabbul fogadtam volna.
- De nem tudhatjuk, hogyan viselkedett az első pillanatban. Lehet, hogy mostanra higgadt csak le.
- De akkor is az a lényeg, hogy jól kijönnek Erickel.
- És szeretné tartani velünk a kapcsolatot. – tettem hozzá.
- Az jó. Tudod Lina, én mondtam, hogy…
- Nem! Nem kell az „Én megmondtam” duma. Te sem tudhattad előre, hogy Nico így fog reagálni. – állítottam le gyorsan.
- Ez igaz. Na de ideje mennem. Holnap le kell adnom egy jelentést, és még hozzá sem kezdtem.
- Rendben. Akkor jó munkát! Majd gondolok rád, mikor bebújok a jó, puha ágyba. – cukkoltam.
- Jaj, de vicces kedvében van valaki.
- Én már csak ilyen vagyok. – feleltem ártatlanul.
- Jó éjt, Lina!
- Neked is.

Miután Carlos elment, rendet raktam a konyhában, majd lezuhanyoztam, és rendbe tettem magam. Jó volt bebújni az ágyba annak tudatában, hogy a fiam végre megismerkedett az apjával, ráadásul úgy tűnik, hogy nagyon is jól kijönnek.

A másnap reggel is olyan volt, mint az összes többi hétköznap reggel. Ericet csak igen nehezen sikerült felébreszteni, majd miután mindketten elkészültünk, és megreggeliztünk, Ericet elvittem az oviba, én pedig dolgozni mentem.

A boltban is átlagosnak mondható volt a nap. Meséltem Doña Imeldának arról, hogy mi történt tegnap, majd délután 5-kor elmentem Carloshoz Ericért, és közösen hazamentünk.

Kicsit meglepődtem azonban, amikor egy idegen kocsi állt a házunk előtt. Fogalmam sem volt, hogy ki lehet az, de mikor megálltunk, és kiszálltunk a kocsiból, a rejtélyes alak is megmutatta magát.

- Szia Nico! Hogy hogy itt van? – kérdeztem, mikor odajött a bejárathoz, ahol éppen az ajtót nyitottam.
- A gépem csak este indul, és gondoltam, benézek hozzátok, mielőtt elmennék. Ki tudja, mikor találkozunk legközelebb. – válaszolta kedvesen.
- Oké, menj csak be. Én visszamegyek Ericért a kocsiba. Elaludt hazafelé.
- Hagyd csak! Majd én behozom. – ajánlotta fel Nico.
- Rendben. – mosolyogtam.

Le sem lehetett törölni a mosolyt az arcomról, miközben néztem, ahogy Nico óvatosan kiveszi Ericet a kocsiból, és beviszi a házba. Most már teljesen belátom, hogy jó, hogy megismerték egymást.

Bárcsak minden így maradna, és a fiam az apja mellett nőne fel!