- Jól szórakoztok? – kérdeztem Ericet, miután odaadtam nekik az innivalót.
- Igen! Nico annyira jó fej! – áradozott a fiam.
- Figyelj Eric! Mindjárt jövök, csak kicsit beszélgetek az anyukáddal. – szólalt meg Nico.
- Jó, de siess! – válaszolta Eric.
- Persze. – mosolygott Nico, majd közösen lementünk a földszintre – Azt hiszem, fel kéne frissíteni a spanyol tudásom.
- Nem is tudtam, hogy tanultál spanyolul. – mondtam.
- Pedig igen. De hamar abbahagytam, mert nem volt rá túl sok időm, ráadásul nem éppen a legkönnyebb nyelv.
- Igen, sokan mondják, hogy nehéz minket megérteni. – nevettem.
- Az már biztos. De most kezdhetem újra.
- Tényleg? – húzódott mosolyra a szám.
- Igen. A fiam miatt megtanulok spanyolul. Másképp nem tudnánk kommunikálni. – nézett rám komolyan Nico.
- Ez igaz. – feleltem – És mi lesz ezután?
- Úgy érted, hogy akarom-e tartani veletek a kapcsolatot?
- Igen. – válaszoltam halkan.
- Persze, hogy akarom. Lehet, hogy nem terveztük Ericet, és csak nemrég szereztem róla tudomást, de ettől függetlenül az én fiam, és gondoskodnom kell róla.
- Igen…kell…
- Nem csak kell. Akarok is! – vágta rá – Nem csak azért akarok részese lenni az életének, mert ezt kívánja meg az illendőség, hanem azért is, mert a fiam, és nem bocsájtanám meg magamnak, ha cserbenhagynálak titeket.
- Ez kedves tőled. – mosolyogtam rá – És sajnálom, amiért nem szóltam neked róla.
- Őszintén szólva megértem. Nem lehetett könnyű neked.
- Igen, nehéz döntéseket kellett meghoznom. – vallottam be.
- Amúgy nincs kedvetek eljönni a következő versenyre? Nem akarom rögtön világra kürtölni, hogy van egy gyerekem, de elég elfoglalt vagyok mostanában, és csak akkor tudnánk találkozni. Ráadásul Eric is nagyon élvezné. – mosolygott Nico.
- Az már biztos. Mikor a múltkor kinn voltunk az itteni versenyen, annyira rákattant a Forma-1-re, hogy azóta szinte csak arról beszél. – nevettem.
- Azt próbáltad elmondani akkor? Azért jöttetek ki? – tapintott rá Nico a lényegre.
- Igen. – feleltem – De nem volt hozzá elég merszem. Ráadásul Vivian is felbukkant, akkor meg már hülyén jött volna ki a dolog.
- Oh, igen, Vivian. – húzta el Nico a száját.
- Hogy fogod elmondani neki? – kérdeztem.
- Fogalmam sincs. – sóhajtott.
- Sajnálom.
- Ez nem a te hibád. Ugyanannyit szexeltem én veled, mint te velem. Nem te tehetsz erről az egészről.
- Köszönöm. – néztem rá hálásan.
- Szóval mit szólsz az ötletemhez? – tért vissza Nico az előző témához.
- Még nem tudom. De van még időnk addig, szóval remélem, hogy nem most kell döntenem.
- Nem. Gondolkodj csak nyugodtan! – mosolygott Nico – De nekem ideje mennem. Elköszönök Erictől, és már indulok is. – állt fel az asztaltól.
Miközben Nico az emeleten volt, azon gondolkodtam, hogy vajon betartja-e a szavát. Nem csak kényszerből lesz-e Erickel, és meddig tart a nagy lelkesedése a fia iránt. Nem akartam, hogy Eric beleélje magát, hogy „hazatért” az apukája, és mondjuk nem sokkal azután, hogy elmondom neki, hogy ki is Nico, nem jön át többet az apukája hozzá. Meg akartam óvni a fiam a csalódástól, hiszen abban már nekem is sokszor volt részem, és nem kívántam senkinek, főleg nem Ericnek.
- Eric olyan aranyos. Nagyon nem akarta, hogy elmenjek. – nevetett Nico.
- Gondoltam. Hamar megkedvelt téged.
- Amúgy mindenképp tartanunk kell a kapcsolatot, szóval, ha adsz egy papírt és egy tollat, akkor felírom a számom, és hívhatsz, ha döntöttél a versennyel kapcsolatban.
- Persze. – mentem az egyik szekrényhez, majd odaadtam Niconak az említett tárgyakat.
- Te is felírhatnád a számodat. Mégiscsak tudnom kell ezután.
- Igen. – nevettem kicsit kínosan – Tessék! – nyújtottam át neki egy papírt, miután megtettem, amit kért.
- Köszi. Akkor majd megbeszéljük a következő találkát.
- Rendben. – feleltem, majd az ajtóhoz kísértem Nicot – Amúgy kérdezhetek valamit?
- Persze.
- Kitől tudtad meg, hogy Eric a te fiad?
- Az edzőm mondta. Ő meg Vitaly Petrov edzőjétől hallotta. – válaszolta Nico.
- Úristen! – kaptam a fejemhez.
- Mi az? – értetlenkedett Nico.
- Semmi. – vágtam rá.
- Gondolkodtam is, hogy honnan szedte ezt, de aztán rájöttem, hogy van értelme a dolognak. Na de mindegy! Most már tényleg indulok.
- Oké. Majd még beszélünk. – feleltem.
- Igen. Szia Catalina! – mosolygott rám Nico.
- Elég lesz a Lina is. – válaszoltam.
- Rendben. Akkor szia, Lina!
- Szia Nico! – feleltem, majd becsuktam mögötte az ajtót – Azt hiszem, lesz miről beszélgetnem Vitalyjal.
Ekkor lejött Eric, és ahogy látszott, nagyon boldog volt.
- Anya, milyen rokonunk ez a Nico? – kérdezte.
- Öhm…az unokatestvérem. – találtam ki hirtelen – De ez most nem számít. Láttam, hogy nagyon jól szórakoztatok.
- Igen, nagyon aranyos volt. Jöhetne gyakrabban is. – ült Eric az ölembe, miután leültem a kanapéra.
- Nem csak azért mondod, mert híres autóversenyző? – kíváncsiskodtam.
- Nem. Tényleg nagyon kedvelem őt. – vágta rá a fiam.
Ekkor tudatosult bennem, hogy talán hamarabb össze kellett volna hoznom őt az apjával. De ha most tényleg működni fog a dolog kettőjük között, akkor nem lesz itt nagy baj.
Catalina ruhái:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése