Elkerülhetetlen szerelem - 19. rész

Sziasztok! Múlt héten vége lett a sulinak - végre!!! -, így ezentúl több időm lesz az írásra (nem mintha év közben belegörnyedtem volna a tanulásba xD). Ráadásul nagyon boldog vagyok, mert az oldal látogatottsága már több, mint 8500. Köszönöm ezt mindenkinek, de főleg azoknak, akik rendszeresen látogatnak ide, és olvassák a történeteimet. Ennek örömére itt egy új rész! Puszi! <3

Minden jónak rossz a vége

Miután elfogyasztottuk a levest, Spencer felszolgálta a főételt, ami roston sült marha volt burgonyapürével. Ez is nagyszerűen sikerült, így az utolsó falatig meg is ettem.

- Látom ízlett. – mosolygott rám Spencer, miután végeztem.
- Nagyon finom volt. – feleltem – Igazából már azóta ki vagyok éhezve valami jó kajára, hogy eljöttem Miamiból.
- Quanticoban nem lehet jót enni talán?
- Nem ez a baj, csak még nem volt időm szétnézni…meg gyakorlatilag az evésre is alig van időm. – nevettem.
- Igen, ez igaz. De hát ez is a munkánk velejárója.
- Tudom. – válaszoltam.
- Hozhatom a desszertet? – kérdezte Spencer, miközben elkezdte leszedni az asztalról a piszkos tányérokat.
- Persze. – feleltem – De várj! Segítek! – álltam fel, és kezdtem összeszedni a tányérokat.
- Dehogyis! Te csak helyezd magad kényelembe! Ma nem kell semmit csinálnod. – ültetett vissza a helyemre.
- Ehhez hozzá tudnék szokni! – állapítottam meg egy nagy mosollyal az arcomon.

Pár perc múlva Spencer meghozta a desszertet. Elégedett voltam, mikor megláttam a répatortát az elém rakott tányéron.

- A kedvencem! – mondtam.
- Ha hiszed, ha nem, de volt egy megérzésem, hogy szereted ezt a sütit. – felelte Spencer.
- Szeretem a megérzéseid. – nevettem – Főleg, ha desszertről van szó.

Az utolsó fogás végére már feloldódott a komor hangulat, ami a vacsora elején uralkodott. Felhőtlenül tudtunk beszélgetni és nevetgélni. Sok minden szóba került, és mióta Quanticoban vagyok, először éreztem jól magam valaki társaságában.

- Van valami, amit már régóta meg akartam kérdezni tőled. – szólalt meg egy kis borozás után Spencer.
- Csak nyugodtan! – válaszoltam.
- Mi ösztönöz egy kislányt arra, hogy autóversenyző legyen? Úgy értem, a legtöbb lány szívesebben babázik, vagy kicicomázza magát. Azt gondoltam, hogy inkább a fiúknak vannak ilyen terveik.
- Drága Spencer! Manapság egyre több a női autóversenyző. Amúgy főként apukámnak köszönhetem az autók iránti szenvedélyemet. – magyaráztam.
- Mesélted, hogy sokszor szereltétek együtt az autótokat.
- Igen. Kiskorom óta szívesen foglalkozom a kocsikkal. Mikor 4 éves voltam, gokartot kaptam karácsonyra. Emlékszem, hogy anyukám mindig is ellenezte a versenyzést, de apa rengeteg energiát fektetett abba, hogy profi autóversenyző váljon belőlem. – emlékeztem vissza – Szóval megkaptam a gokartot, és több versenyen is indultam. A jó eredmények miatt egyre népszerűbb és elismertebb lettem, így továbbléphettem az autós kategóriákba. Ott is nagyszerű eredményeket értem el, majd beteljesült az álmom, és szerződést kaptam az egyik Indycaros csapatnál. Aztán jött a baleset, és mindennek vége lett. – fejeztem be a történetet szomorúan.
- De gondolom azok után is jóban maradtatok apukáddal. – mondta Spencer.
- Apukám kb. 3 éve meghalt.
- Sajnálom. – simogatta meg a karom – Elmondod, mi történt?
- Egy bolt kirablásakor túszul ejtették, majd lelőtték. – gördült le egy könnycsepp az arcomon – Erre mondják, hogy rosszkor volt rossz helyen. De ez ösztönzött arra, hogy a versenyzés után belevágjak valami újba, így egyetemre mentem, és helyszínelő lettem. Szóval, ha belegondolok, mindent, amit elértem életem során, apának köszönhetem. Ha ő nem lenne, talán egy stresszes, pocakos Los Angelesi anyuka lennék most, akit az őrületbe kergetnek a gyerekei és a sörvedelő férje.
- Elkapták valaha apukád gyilkosát?
- A rendőrség lezárta a nyomozást, de amikor elvégeztem az egyetemet, felvettek a Los Angelesi Rendőrséghez, és megengedték, hogy újra megnyissam az ügyet. Végül sikerült elkapnom azt az állatot!
- Ez a lényeg. Több embernek már nem árthat az az idióta. – nézett Spencer mélyen a szemembe.

Elvesztem a gyönyörű szemeiben…pont, mint az első nap. Jó érzés volt, hogy végre kiönthettem valakinek a szívemet, és nem tudom miért, de Spencerben teljes mértékben megbíztam. Úgy éreztem, hogy ő nem mondaná el senkinek a titkaimat, ezért bármit megoszthatok vele.

Míg én ezen gondolkodtam, Spencer arca elkezdett közeledni az enyémhez. Tudtam, hogy az lenne a legjobb, ha elfordulnék, és véget vetnék az egésznek azelőtt, hogy elkezdődne, de valamiért mégsem tettem így.

Egyszer csak megéreztem az ajkait az enyémeket, majd gyengéden elkezdte csókolgatni őket. Egyáltalán nem ellenkeztem. Jól esett a csókja, de nem sokkal később mégis elfordultam.

- Ezt nem szabad! – mondtam.
- Miért? Nem ártunk ezzel senkinek! – felelte Spencer.
- De kollégák vagyunk.
- És? Az csak balszerencse, hogy együtt dolgozunk…vagyis nem az, hogy veled kell dolgoznom! – kezdett el rögtön magyarázkodni – Csak nem hiszem, hogy nem kerülhetünk közelebb emiatt egymáshoz.
- Pedig így van Spencer. – álltam fel gyorsan – Jobb lesz, ha most megyek.
- Ne menj el Alyssa! – jött utánam Spencer, mivel gyorsan a kijárat felé vettem az irányt.
- Holnap találkozunk! Jó éjszakát és köszönöm a vacsorát. – mondtam, majd gyorsan kimentem a házból, és a kocsimhoz siettem.

Amilyen gyorsan csak lehetett, elindultam hazafelé. Nem akartam beszélni Spencerrel, mert tudtam, hogy az roppant kínos lenne, ráadásul azt sem tudom, hogy mit mondanék neki, ugyanis jól esett az a csók.

Utálom magam, mert még a saját szabályaimat sem tudom betartani!