Elkerülhetetlen szerelem - 59. rész

Sziasztok! El sem tudom mondani, hogy mi van velem mostanában, de egyszerűen nem megy az írás. Most is ez volt a helyzet, ezért jött ilyen későn az új rész. Legközelebb megpróbálok sietni. :) Jó olvasást! Puszi! <3

Helena ügye

Rossi és Spencer az emeletet fésülték át, Hotch pedig az alsó szinten nézett szét, mialatt mi JJ-vel felmentünk a padlásra.

Próbáltunk minél halkabban járkálni annak érdekében, hogy biztosan meghalljuk Maríát. Szerencsére erre nem is kellett sokat várni, ugyanis nem sokkal később nyöszörgésre lettünk figyelmesek. Kellett pár perc mire rájöttünk, hogy honnan jön a hang, és alig hittünk a szemünknek, mikor rájöttünk, hogy María gyakorlatilag a falban van.

Míg JJ próbált vele kommunikálni, én szóltam a többieknek, akik azonnal hívtak egy szakembert. Negyed órán belül lebontotta a falat, így María kiszabadulhatott. Addigra már ott voltak a szülei, akik a szokásos orvosi ellenőrzés a rendőrségi papírmunkák elvégzése után hazavihették a lányukat.

Hotch azt ajánlotta, hogy amiért már ilyen késő van, töltsük az éjszakát Austinban, és csak holnap reggel menjünk vissza Quanticoba.

Alig egy órával később már a szállodai szobámban ültem. Hiába aludtam keveset, és dolgoztam sokat az elmúlt napokban, nem jött álom a szememre. És ami a legmeglepőbb, hogy Helena Salason járt az agyam. Miért mások nála a körülmények, mint a többi lánynál? Nem csak a gyilkosságot, hanem a családi hátteret illetően is.

Az eszmefuttatásomnak végül kopogás vetett végett. Fogalmam sem volt, hogy ki lehet az, és csak még jobban meglepődtem, mikor Spencert találtam szemben magammal, mikor kinyitottam az ajtót.

- A beszámolómért jöttél? – találgattam a múltkori eset miatt.
- Nem. Csak beszélni szeretnék veled. – felelte – Bejöhetek?
- Persze.
- Csak szólni akartam, hogy habár Cox nem vallotta be a gyilkosságokat, a bizonyítékok ellene szólnak, és nincs olyan bíróság, ami nem ítélné el.
- Az jó. – válaszoltam röviden.
- Te sem tudsz aludni? – kérdezte, majd leült az egyik fotelbe.
- Nem. – sóhajtottam – Hiába oldottuk meg az ügyet, és kaptuk el a tettest, nem áll össze a kép.
- Mire gondolsz?
- Helenára. Miért más nála szinte minden? – fogtam a fejem.
- Említetted már korábban, hogy lehet, hogy nem ugyanaz a tettes. – felelte Spencer.
- Tudom, és egyre jobban hiszek benne. Segítenél átnézni a jelentéseket?
- Persze.

Majdnem másfél órát töltöttünk azzal, hogy összehasonlítottunk Helena halálát a többi lányéval.

- Azt hiszem, találtam valamit. – szólalt meg egyszer csak Spencer – Cox jobbkezes volt, ugye?
- Öhm…igen. – olvastam bele az egyik aktába.
- Nézd meg ezt a képet Helena holttestéről! – mutatta.
- A lövés a feje bal oldalán van. – állapítottam meg.
- Pontosan. Eszerint az, aki megölte Helenát balkezes volt.
- Helena a jobb kezén hordta az óráját.
- És? – értetlenkedett Spencer.
- Azok csinálják ezt, akik balkezesek.
- Szerinted öngyilkos lett?
- Lehet. Gondolj bele! Az apja terrorizálta, és nem lehetett együtt a szerelmével. Véget akart venni a szenvedéseinek. – állapítottam meg szomorúan.
- Ha ebből a szemszögből nézzük meg a halottkém jelentéseit, igazad van. – felelte Spencer.
- Egy szülőnek támogatnia kéne a gyerekét, nem öngyilkosságba hajszolnia. – mondtam.
- Nem mindenkinek adatik ez meg.

Spencer nem sokkal később elment aludni, majd egy gyors zuhanyzás után én is befeküdtem az ágyba. Csak nyugtatóval sikerült aznap elaludnom, ugyanis rengeteg dolog járt a fejemben, és a legtöbb Helenával volt kapcsolatos.

Másnap korán keltem, és rögtön a Salas család háza felé vettem az irányt. El akartam intézni még valamit, mielőtt a csapattal együtt visszamegyünk Quanticoba.

- Miss Johnson… – lepődött meg kissé Ariana, Helana anyukája, mikor ajtót nyitott nekem.
- Jó reggelt Mrs. Salas. Beszélhetnénk? – kérdeztem kedvesen.
- Persze. Jöjjön csak be!
- Köszönöm. – mentünk a nappaliba.
- Úgy tudom elkapták a gyilkost, aki többek között Helenával is végzett.
- Az az igazság, hogy tegnap este egy kollégámmal rájöttünk valamire.
- Mire? – értetlenkedett Ariana.
- Úgy gondoljuk, hogy…nem a tegnap elkapott tettes ölte meg Helenát…szerintünk ugyanis öngyilkos lett. – mondtam ki végül nehezen.
- Mi lett? – jelent meg egyszer csak egy férfi.
- Miss Johnson, ő itt a férjem, José. – mondta Ariana.

Próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, és kedvesen bemutatkozni a férfinak, de nem ment. Nagyon jól tudtam, hogy ő tehet arról, hogy Helena végzett magával, és képtelen voltam magamban tartani az érzéseimet.

- Hülyeségeket beszél. Helenának semmi oka nem lett volna rá. – mondta José kissé flegmán.
- Ezt nem hiszem, uram. Tudja, kell a szigor, hogy kordában tartson egy kisgyereket vagy egy tinédzsert, de a lánya elmúlt 30 éves. Nem lett volna joga bezárni őt. – kezdtem egyre ingerültem lenni.
- Maga csak ne mondja meg nekem, hogy neveljem a gyerekeimet. – válaszolta José dühösen.
- Persze, nem tehetem meg, de remélem, hogy élete végéig furdalni fogja a lelkiismeret, hogy halálba kergette a saját lányát. Ugyanannyira megérdemelné a börtönt, mint a tegnap elfogott sorozatgyilkos. – vágtam a férfi képébe – Viszlát Mrs. Salas! – fordultam Ariana felé, majd elhagytam a házat.

Lehet, hogy nem kellett volna így viselkedtem, de örültem, hogy kiadhattam magamból a dühöt.